Szemelvények az auschwitzi magyar kiállításhoz kapcsolódó szakvéleményekből, levelekből és állásfoglalásokból

Szemelvények az auschwitzi magyar kiállításhoz kapcsolódó szakvéleményekből, levelekből és állásfoglalásokból

Mazsihisz

„Egy Horthy-apologetikát tartalmazó, alig burkoltan antiszemita kiállítás megrendezése Auschwitzban nem lehet a magyar kor­mány szándéka. Ha mégis ezt a forgatókönyvet valósítják meg, Jeruzsálemtől Washingtonig és Budapesttől Berlinig gyűrűző, nemzetközi botrány lesz a dologból. Dr. Orbán Viktor Franjo Tudjmannal kerülhet egy megítélés alá, aki egyetlenegyszer pró­bálta az usztasák bűneit mentegetni, azóta nem tudja magáról az antiszemita bélyeget lemosni, hiába ment el Canossa-járásra 1993-ban a washingtoni Holocaust Memorial Museum megnyitá­sára is.”

„Javasoljuk:

1. Mivel a Mazsihisz felelősségét is joggal vethetik fel a terve­zett kiállítás hazai és nemzetközi bírálói, már jó előre (végső eset­ben a hazai és nemzetközi nyilvánosság előtt is) világossá kell tenni, hogy ezen forgatókönyv alapján tervezett kiállítás megren­dezésének erőltetését a leghatározottabban ellenezzük.

2. Új szakértőket kellene megbízni a kiállítás előkészítésével, az új forgatókönyv megírásával. Ki kell zárni annak lehetőségét, hogy olyan személyeket vonjanak be ebbe a munkába, akik élet­koruknál, felkészültségüknél vagy más okok miatt képtelenek az elvárásoknak megfelelni. A Mazsihisz kész személyi javaslatok megtételére is, annak érdekében, hogy a forgatókönyv végső vál­tozata széles körű szakmai konszenzus alapján készülhessen el.

A forgatókönyv végső változatáról széles körű szakmai vitát kell rendezni. Erre meg kell hívni a történész- és muzeológus­szakma érintett képviselőit, mindazokat, akik eddigi publikációik­kal, munkájukkal már bőségesen bizonyították, hogy a téma ava­tott szakértői. A Mazsihisz vezetősége a jelenlegi politikai helyzet­ben nem vállalhatja annak ódiumát, hogy egy ilyen szellemiségű kiállítás megrendezésekor hallgatásával történelemhamisítók cin­kosa legyen.”

Horn Emil levele a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökségének

„Az utolsó, legnagyobb szabású tárlatom ’Holocaust Magyaror­szágon’ címmel az 50. évfordulón, 1994-ben nyílt meg a Buda­pesti Történeti Múzeumban – annak dacára, hogy megrendezését a Magyar Nemzeti Múzeum jobboldali vezetése annak idején min­den eszközzel akadályozni igyekezett!”

„Amikor az ügy kb. két hónappal ezelőtt tudomásomra jutott, rögtön tudtam, hogy egy Ihász István vezetésével készülő ausch­witzi kiállítás mondanivalója az ő nézeteihez fog igazodni.”

„A hírt hallván sok embert próbáltam mozgósítani, hogy meg le­hessen akadályozni ezt az Auschwitzban elpusztítottak emlékét meggyalázó kiállítást. Telefonon igyekeztem ’riasztani’ Karsai Lászlót, Zoltai Gusztávot, Ember Máriát, Verő Gábort, Böhm Ágnest, Turán Róbertet és Schweitzer Józsefet. Utóbbi meg­ígérte, hogy elintézi Schmidt Máriánál Ihász István visszahívását, majd rövid idő után nagy diadallal közölte velem, hogy a dolog si­került: Ihász nem fogja a kiállítást megrendezni.”

„Ki kellene mondani: Auschwitz nem eladó, ahhoz illetéktele­neknek – pláne antiszemitáknak – nem szabad hozzányúlni! Ha másképpen nem megy, mozgósítani kellene a nemzetközi szerve­zeteket is (Nemzetközi Auschwitz Bizottság, Zsidó Világkong­resszus, Washingtoni Holocaust Múzeum) – ezekhez egyébként magam is fordulni fogok.”

Horn Emil: Megjegyzések az auschwitzi magyar pavilonba tervezett új állandó kiállítás forgatókönyvéhez

„Mint az alábbi sorok szerzője kijelentem, hogy a témával szemben elfogult vagyok.

Ennek oka származásom, megélt élményeimen kívül az, hogy mint muzeológus, Magyarországon mindeddig egyedüliként ren­deztem 1964-1994 között külföldi és hazai holocaust-kiállításo­kat (összesen nyolcat). Az Auschwitzban lévő magyar pavilonban kétszer nyílt meg kiállításom: 1965-ben és 1980-ban. Utóbbi – noha már igencsak leromlott állapotban – ma is áll. E két kiállítás kapcsán kilencszer (!) jártam a haláltáborban, jól ismerem tehát a „hely szellemét” és azokat a körülményeket, amelyek egy otta­ni kiállítás megalkotását befolyásolják, illetve meghatározzák. Utoljára nagyszabású holocaust-kiállítást (Rajk Lászlóval együtt) az 50. évfordulóra, 1994-ben rendeztem a Budapesti Történeti Múzeumban.”

„Miután Auschwitz és a holocaust (ezt a szót kifejezőbbnek tar­tom a kissé száraz, hivataloskodó ’vészkorszak’-nál) igazában szi­nonim fogalmak, a kiállítás témája csakis a magyar zsidóság ho­locaustja lehet. Tehát pl. nem járhatja végig a zsidóság átfogó tör­ténetét, életmódját, helyét a társadalomban, még kevésbé lehet vallástörténet. De nem lehet dolga pl. a magyar történelem XX. századi eseményeinek, fontosabb vagy kevésbé fontos állomása­inak vizsgálata sem.”

„A forgatókönyv szinte minden sorából, a muzeális anyag kivá­lasztásának célzatosságából, a kacsintásos elhallgatásokból, illet­ve előtérbe állításokból szinte süt a rendezők célja: a hivatalos Magyarország (benne természetesen Horthytól lefelé a kormá­nyok, a közigazgatás, az erőszakszervezetek, az egyházak) mentegetése, felelősségének tagadása vagy szerepének lekicsinylése abban, ami több százezer magyar állampolgár kiközösítéséhez, elkülönítéséhez, majd iparszerű elpusztításához vezetett. És mind­ezt Auschwitzban, ott, ahol minden tett és következménye több­szörösen erősebb megvilágításba kerül!”

„A forgatókönyv nem javítható. Mindenestől el kell vetni. Azzal a történelemhamisító, elfogult szemlélettel ugyanis, amelyet su­gároz magából, nem lehet, nem szabad holocaust-kiállítást ren­dezni. Legkevésbé Auschwitzban!

A tervezett kiállítás felmentést igyekszik adni annak a rendszer­nek, amely előkészítette és elősegítette több százezer magyar ál­lampolgár kirekesztését, elkülönítését, majd halálba küldését. Azt kísérli meg, hogy mindezért kizárólag a nácikat okolja, akik­nek felelőssége természetesen elsőrendű, de akik a magyar kormányok, a köztisztviselők, az erőszakszervezetek lelkes közre­működése és nem kis mértékben az antiszemita uszítástól elká­bított, valamint a zsidó vagyon megszerzésében érdekelt töme­gek közönye nélkül semmit sem tehettek volna a háború utolsó évében.”

A Mazsihisz által felkért jeruzsálemi Jad Vasem magyarországi kutatócsoportja (Kádár Gábor, Karsai László, Molnár Judit, Toronyi Zsuzsanna, Vági Zoltán)

„Elöljáróban szeretnénk leszögezni, hogy teljes mértékben egyetértünk azzal, hogy az Auschwitzban jelenleg látható magyar kiállítás idejétmúlt, pártos és túlideologizált koncepcióra épül, te­hát szükség van egy új, modern kiállításra. Azonban ez a forgatókönyv, amennyiben megrendezésre kerül, olyan kiállítást eredmé­nyezne, amelynek megtekintése után a látogató nem vihetné ma­gával emlékül a magyar holocaust hiteles történetét. Az alábbiak­ban ezen állításunk bizonyítására törekszünk.”

„14-15. o.: ’Zsidósors Csonka-Magyarországon 1918-1938’ c. fejezet első összekötő szövegének elhagyását javasoljuk.

Két forradalom volt Magyarországon, a polgári demokratikusról ez a szöveg nem tesz említést. Fölösleges ’szovjet’ Tanácsköztár­saságot írni, a kollektív felelősség elve önmagában hibás.”

„Magyarország semmilyen értelemben sem volt ’sziget a náci Európában. A bolgár zsidók teljes létszámban túlélték a világhá­borút, a francia zsidók 75%-a menekült meg, igen hatékony kor­mányzati és lakossági támogatásnak hála stb.

A román antiszemitákat sem mentegetni, sem elítélni egy ma­gyar kiállításnak nem lehet feladata. A Romániából deportált zsi­dók nemcsak betegségek, hanem főleg éhezés, agyonlövés kö­vetkeztében haltak meg.

Nem létezett nyomatékos német követelés a magyar zsidók de­portálására, 1942 telén a németek szó nélkül tudomásul vették, hogy Kállayék nem adják ki a zsidókat. Ugyanígy beletörődtek abba is, hogy Antonescu sem engedte deportáltatni a ’saját’ zsi­dóit.”

„Nem Eichmann irányította a deportálásokat, hanem a magyar hatóságok, igaz, az ő ’tanácsai’ alapján. A magyar és német szer­vek között nem alá-, hanem mellérendeltségi viszony volt.”

„A magyar társadalom többsége közömbösen, közönyösen fo­gadta zsidó embertársai üldöztetését, ’társadalmi szolidaritás’ nem nyilvánult meg ’ezernyi apró’ jelben. Deportáltak lakásaiért valósággal ölték egymást az emberek, általánossá vált a tüleke­dés a zsidóktól elrabolt ingóságokért is.”

„Hiányzik a legfontosabb, zsidótárgyú nyilas rendeletek bemu­tatása, pl. az 1944. november 3-án kiadott, minden zsidó ingósá­got, az értékesebb háztartási eszközöket is állami tulajdonná nyil­vánító rendelet. Ugyanígy hiányzik Szálasi november 17-i utasítá­sa, amellyel különféle kategóriákra osztotta a zsidókat, elismerve a különböző nemzetközi védettségeket.”

„Mint a bevezetőben jeleztük, ezt a forgatókönyvet nem tartjuk alkalmasnak arra, hogy méltó emléket állítson a magyar holocaust áldozatainak. Mint a fentiekben felsorolt hibák, tévedések és hiányok is jelzik, a szerző(k) nem szakértői a korszaknak, a sú­lyos szemléleti fogyatékosságok pedig nem tették lehetővé, hogy a rendelkezésre álló szakirodalom és források, valamint doku­mentáció segítségével magas színvonalú, modern kiállítást ter­vezzenek. Hiányzik a forgatókönyvből annak jelzése, hogy az egyes tárgyakat, fotókat stb. milyen méretarányokban kívánják ki­állítani.

Bár több auschwitzi blokkban már van ilyen, a forgatókönyv­ben nem szerepel a kiállítás területén elhelyezhető ’Touch the Screen’ elven működő televízió és számítógép-terminál felszere­lése. A magyar holocaust történetéről több mozgófilm és jelentős mennyiségű képanyag maradt ránk, ezeket megfelelő alámondott szöveggel kísérve be lehetne mutatni. A számítógépes grafikákkal jól szemléltethetők lennének a századunkban gyakori és a külföl­di látogatók számára oly bonyolult határváltozások is. Külön java­soljuk egy olyan makett felállítását, amelynek révén érthetővé válna a megsemmisítési-deportálási folyamat lényege. Az egyes gettók és nagyobb gyűjtőtáborok, deportálási helyszínek és irá­nyok helyét jelölő különböző, de kategóriánként azonos színű ap­ró lámpák felvillanásával egy nagyméretű térképen tárulhatnának fel a magyar holocaust földrajzi összefüggései.”

Szita Szabolcs

(Magyar Auschwitz Alapítvány)

„Az 1999. augusztus 18-án postán kézbesített forgatókönyvet áttanulmányozva először is csalódásunknak kell kifejezést ad­nunk.

Ez a munka sajnos kiérleletlen, korszerűtlen, és a tudományos kutatás utóbbi évtizedekben elért eredményeit a holocaustról nem foglalja magában. Auschwitzba alkalmatlan.”

„Nincs szükség hosszas ’fel- és levezető’ történészkedésekre – ez a nem magyar látogatót általában úgysem érdekli, hanem an­nak a gyásznak az emelkedett kifejezésére, amit a nemzet ártat­lanul elhurcolt, megölt polgárai százezreinek halála miatt érez.”

„A magyar kiállítás nem lehet a múltért magyarázkodás terepe, hanem az egyértelmű felelősségvállalás tükre. Csak így lehet az egyedülálló helyszínen az európai jelenben és jövőben gondol­kodni, jelen lenni.

Mit fejezzen ki a magyar pavilon? A megrendülést, a nemzet gyászát. A lehető legátgondoltabban, a jelen és a jövő kritikáját kiálló, legmodernebb kiállítási technikákkal annak feldolgo­zását.”

„De semmiféle felmentést a politikai antiszemitizmust éltetők­nek, azt a kormányzati és törvénykezési szintre fejlesztő rezsim­nek. Zárjon el minden ’egérutat’, önigazolási, utólagos felmenté­si lehetőséget a tömeggyilkosságban bármilyen szinten részesek, felelősök ügyében.”

„Nemzeti érdek a bizonyító erejű, hiteles dokumentálás, ho­gyan él – a mába nyúlóan – Auschwitz-Birkenau a magyar köztu­datban, emlékezetben. Milyen alkotásokban, miként jelenítették meg az elmúlt évtizedekben magyarok Auschwitzot (és minden hozzá kötődőt), hol tart a hazai tudományos feldolgozás, mikép­pen kapott helyet a magyar oktatásban stb.

A fentiek alapján javaslom új forgatókönyv készítését, széles szakmai vitára bocsátását.”