Szembesítés

Ön szerint létezik olyan, hogy „zsi­dó film”?

Kapásból azt válaszolnám: nem, hi­szen szakmai szempontból csak rossz, vagy jó filmről érdemes beszélnünk. A világban évente mintegy ötezer játékfil­met forgatnak és ezek közt legfeljebb kétszázat találhatunk, amely valamiféle ambícióval készült. E termés felén ez még látszik is, egy részük pedig még vé­gig is nézhető.

Miközben ezt állítom, azt is tudom, hogy a mozgókép száz éves története során készült értékes munkákat lehet témaválasztásuk, stílusuk szerint cso­portosítani. Ezek közt a zsidó témájú fil­mek valóban egy csoportba oszthatók. Ide tartoznak bizonyos némafilmek, jid­dis nyelvű filmek, számos orosz, ameri­kai és izraeli alkotás. Egyértelmű, hogy lehet így is csoportosítani.

Mennyire önkényes ez a gyakorlat az alkotóval, az alkotó akaratával szem­ben? Gyakran nem csupán ellenállást, de heves indulatokat is tapasztalhatunk kortársaink részéről: öngettósításról beszélve, a „zsidó” jelzőt mintha stig­maként fognák fel…

– A besorolás alapvetően függ attól, hogy milyen „valóságanyag” van egy-egy film mögött, milyen történelmi, politikai háttere van a történetének. Az elemzők, kutatók természetesen a saját szempont­jaikat érvényesítik, amelyeknek nem kell feltétlenül azonosnak lenniük az alkotóé­val. A heves indulatoknak általában aktuálpolitikai gyökerük van; nem mindegy, hogy adott pillanatban milyen a helyzet az országban, a nagyvilágban, mi izgatja az adott társadalmat. Az alkotó mint ma­gánember a saját pillanatnyi elképzelé­sei, érdekei alapján reagál, amivel nem kell különösebben foglalkozni. Aki na­gyon nem akar tartozni valahová, bebizo­nyíthatja ezt; munkáját, vagy őt, magát aztán a történelem vagy a sors majd úgyis elhelyezi, erre már van bőséges ta­pasztalatunk. Sokan úgy érzik, hogy a mában is elragadhatják olyan hullámok, amelyek egyszer csak elnyelik. Számuk­ra már a diskurzus is gettósítást jelent. Azt pedig tisztán láthatjuk, hogy napja­inkban egyes csoportok örömmel gettósítanak, hogy ezzel is bizonyítsák erejü­ket. Ettől az ember megpróbál érthető okokból távol maradni.

Hogyan gondolkodik minderről a saját alkotásaival kapcsolatban?

A magyar társadalom, a magyar sors a történelem, a politika és az ideológiák szörnyűségei miatt, úgy, ahogy van, ré­sze lehet egy ilyen kutatásnak. Minden­kinek, aki hozzászól olyan politikai és ideológiai sorskérdésekhez – akár tudo­mányosan, akár politikai aspektusból -, amelyek a magyar társadalom életének meghatározói, tudnia kell, hogy többé- kevésbé érint bizonyos problémákat. A filmek, amiket eddig készítettem – azt is mondhatnám, hogy akár akartam, akár nem – olyan hősöket igyekeznek a kö­zéppontba állítani, akiket a történelem, vagyis a politika és a Közép-Európában, így Magyarországon is uralkodó ideológiák erősen megtépáztak. Ebbe a körbe tartozik tulajdonképpen a teljes magyar lakosság. De időszakonként a népesség különböző csoportjait a politika még jobban megtaposta. A magyar zsidó kö­zösség is ilyen.

Ha megpróbálunk elgondolkodni a történelmen, amely Magyarország osz­tályrésze volt a XIX. század második fe­létől a XX. század végéig, újra meg újra beleütközünk azokba a problémákba, amelyek a magyar zsidóság sorsát is meghatározták. Engem alapvetően az érdekel, hogy mit tett a történelem, mit tettek a politikusok, az ideológiák a te­rületen, ahol mi élünk, mit műveltek a közép-európai emberrel, kiemelten a magyar lakossággal – ha ezzel foglalko­zom, mindenképpen beleütközöm olyan történetekbe, amelyeket el kell mondanom, és amelyeknek hősei a ma­gyar zsidóság tagjai.

Magyarország lakóinak életét a XX. században a politika és a politikusok tet­ték tönkre; azok, akik ideológiák zászlai alá próbálták csábítani az ország lakos­ságának mindig csak egy bizonyos ré­szét. A zászlók alá csalt tömegnek pedig mindig ellenségre, ellenségképre van szüksége, hogy közös bűnbe tömörülve indulhasson el egy meghatározott irány­ba. A közös bűnt pedig először meg kell teremteni, és bele kell kergetni az elcsá­bított tömegeket. Hogy ők is érezzék: közösen követtünk el valamit, amiért mindenki felelősséggel tartozik. így a ki­választott csoport már csak félelemből is a zászlók alatt marad. Nem tudom, hogy tudatosan-e, vagy ösztönösen, de ez az, amit minden XX. századi ideoló­gia végrehajtott: embercsoportokat ker­getett bele olyan közös bűnökbe, ame­lyekből azok – idővel megérezve a fe­lelősséget – már nem tudtak kimenekül­ni, ezért aztán megpróbálták az áldoza­tot eltörölni a föld felszínéről, hogy cse­lekedeteikre senki se emlékezhessen.

Engem a megnyomorított, elpusztított emberek sorsa érdekel – hiszen alap­vetően az ő történetük maga a XX. szá­zad, eddigi filmjeim fő forrása, amelyet rendkívül leegyszerűsítve csak Hitlerrel és Sztálinnal azonosítunk, pedig a kor azért sokkal bonyolultabb.

Filmjeinek zsidó hősei, az ő sorsuk így egyfajta történelem-esszenciaként felfoghatók?

– Ahhoz, hogy az ember egy történe­tet elmeséljen, egyéni részletek és sor­sok szükségesek, hiszen mindig embe­rek sorsán keresztül lehet mesélni, álta­lánosságban nem. A magyar zsidóság sorsa nem csak a magyar történelem tükrében érdekes, de azért is, mert nagyban hasonlít olyan embercsopor­tok, néprétegek sorsára, akik a XX. szá­zad második felében elindultak szülőföldjükről és diaszpórákat alakítot­tak ki, szerte a nagyvilágban.

A magyar zsidóság megpróbált beil­leszkedni egy adott közegben, egy része pedig úgy értelmezte az asszimilációt, hogy az új miliőben fel kell adnia saját identitását, holott ez nem az a folyamat. Érdekes volt számomra nyomon követni A napfény íze visszhangját. Nagyon sok kritikus azt írta, hogy ez a film az asszi­milációról, sőt annak egyfajta kritikájá­ról szól. Akik ezt megállapították, nem ismerik a szó értelmét és összekeverik az asszimilációt az identitásvesztéssel.

A világon minden emberi közösség, egy társadalom, ország, de még a legki­sebb egység is asszimilációt igényel at­tól, aki köreibe be kíván kerülni. Ez pe­dig a világ legtermészetesebb dolga. Ha én azt szeretném, hogy felvegyenek egy klubba, amely sajátos viselkedési nor­mákat szab meg, ha ott mindenképpen tag akarok lenni, akkor tudomásul kell vennem e klub a törvényeit, elvárásait, asszimilálódnom kell hozzá, különben jogos, ha nem vesznek fel. De ez nor­mális esetben egyáltalán nem jelenti azt, hogy el kell vágnom a saját gyöke­reimet, el kell felejtenem, hogy honnan jöttem, ki vagyok, vagy fel kell adnom a családom legtermészetesebb tanításait, normáit.

Az asszimiláció nem azonos az identi­tás feladásával, nem azonos azzal az identitásválsággal, amelybe az asszimilá­ciót félreértve a magyar zsidóság egy ré­sze került, azért, hogy úgy nézzen ki, mintha nem lennének zsidó gyökerei. Ez totális félreértés a kritikusok és a társada­lom adott szeletének részéről egyaránt.

A kérdés az – és ezért nagyon izgal­mas a magyar zsidóság története, sorsa a XIX. század közepétől a XX. század végéig – hogy e csoport vajon a magyar társadalom építő gazdagító részévé tud- e válni, anélkül, hogy feladja gyökereit, elfelejti a múltját. E dilemmának na­gyon izgalmas és csodálatos történelmi pillanatai voltak. Tudjuk például, hogy az 1848-49-es szabadságharc idején a magyarországi zsidó közösségek Tán­csics Mihály vezetésével külön hadse­regrészt állítottak ki és azt is tudjuk, hogy ennek tagjai bátran és hősiesen harcoltak a magyar forradalomért, az életben maradottak közül pedig ezrek kerültek a monarchia távoli börtön­erődjeibe, 10-12 évig tartó fogságba. A magyar zsidóság nemzeti szemléletét több történeti tény bizonyítja.

– A napfény ízével foglalkozó írások közt talált olyat, amelyet teljes szimpá­tiával olvasott?

– Hozzám főként ilyenek jutottak el. Ezeknek az írásoknak a nagy része alap­vetően nem is a filmmel foglalkozott, hanem a hozzászólók saját problémái­val, ezért ugyanúgy olvastam őket, mint minden más olvasó. Pillanatok alatt ki­derült, hogy a film csak apropó arra, hogy szerzőik a saját véleményüket üt­köztessék másokéval, ezért nagyon ér­dekes és értékes hozzászólásokra ke­rült sor. Az ÉS-beli vitára például na­gyon pozitívan gondolok. Ha az ember felgyújt egy reflektort és bevilágít a sarokba, ott nagy meglepetések érhetik. De legalábbis elkezdenek szétfutni a bogarak.

Igyekeztem a munkáiról született valamennyi kritikát megtalálni és elol­vasni. Szembetűnő volt, hogy időben visszafelé haladva szerzőik egyre ke­vésbé tudták, vagy akarták észrevenni a majdnem minden munkában fellel­hető zsidó motívumokat. Úgy tűnik, mintha bátor problémafelvetéseire ez a hallgatás lett volna akkor az adekvát válasz.

– Egyáltalán nem tartom bátorság­nak, hogy annakidején ezt a tematikát a filmjeimbe emeltem. A kor, amelyről kérdez, megpróbálta mindezt nem érinteni, a konfliktusokat pedig a szőnyeg alá söpörni, gondolván, ha va­lamiről nem beszélünk, akkor az nincs is. Maga az elhallgatás volt a reakció. Azt pedig látni, tudni kell, hogy a kriti­kus mindig valamilyen elvárásnak akar megfelelni…

Volt akkoriban cenzúrával kapcso­latos élménye?

Igen, de zsidó témával kapcsolat­ban sohasem.

Mely filmekbe akartak belenyúlni?

Az Álmodozások kora, az Apa – ezekre határozottan emlékszem, ez volt a két legkirívóbb eset – kapcsán történt ilyesmi, de visszatekintve mindezt nem tartom különösebben drámainak. Külö­nösen nem egy olyan korban, amelyben ilyesmivel már kérkedni illik.

Öncenzúra?

– Alapvetően működött és komolyan befolyásolta a munkáimat. Igyekeztem nagyon tudatosan túltenni magam rajta, de az automatizmus már nem is enged­te, hogy tudatosuljon bennem: adott esetben éppen öncenzúrát gyakorlok. Mindig voltak olyan témák, amelyekhez nem illett hozzányúlni, vagy nem volt szabad beszélni róluk; ezeket az ember megpróbálta automatikusan nem érin­teni. Nagyon határozottan kellett ma­gamra szólnom, hogy „nem kikerülni!”. Volt, hogy az ember már észre sem vet­te, hogy ösztönösen más, könnyebb irányba indul el. Az öncenzúra sokkal komolyabb, mint a politikai. Az utóbbi ugyanis azonos a gazdasági cenzúrával, amikor például egy producer a saját pénzügyi meggondolásai, privát ízlése érdekében szól bele egy munkába és változtat meg egy művet. Ilyet néha lát­ni, de szerencsére én ilyennel nem talál­koztam, bár kollégáim panaszkodtak ró­la; az öncenzúra ennél sokkal veszélye­sebb. Ha az emberben felmerül, hogy ezt vagy azt nem szabad, mert nem ka­pok pénzt, a fejemre ütnek…

Ma is megkísértik ilyesféle gondola­tok?

Ez könnyen az ember anyanyelvévé válik – ezért folyamatosan ébernek kell maradni, és reggeltől estig fegyelmezni önmagamat.

Zsidó hősei, motívumai rejtélyes szálakként szövik át filmjeit; szinte nyo­mozói munkát követel egy-egy figura „felgöngyölítése”.

Nyilván ez érdekelte, ezért gondolja így. A rejtélyes szálak mindig élvezetet okoznak, az ember gombolyítja őket, de nem csak zsidó téma ábrázolásakor.

Itt van például Hackl órásmester, aki, évtizedek óta személyesen is meg­jelenik, de például A napfény ízében egyetlen villanásra látjuk csak boltja portálját és kizárólag a szereposztásból derül ki, hogy az apró szerepet – élete utolsó szerepét – játszó Juhász Jácint az elsőként Zelk Zoltán által ábrázolt öreget jeleníti meg.

– Hackl bácsi létező személy volt, ki­csi boltja a Ferenc körúton állt. Kisgye­rekkoromban, iskolába menet minden áldott nap elmentem az üzlete előtt. Ő azért nagyon fontos számomra, mert gyönyörű, díszes kirakatában – amely tele volt zsúfolva porcelánfigurákkal, ré­gi órákkal, virágokkal, fenyőágakkal – kellős középen egy díszes, pergament színű tábla állt, amelyre a következőt ír­ta: „a kirakatomban lévő dísztárgyak nem eladók, csak azt a célt szolgálják, hogy önök üzletemnek nagyobb figyel­met szenteljenek.” – úgy gondolom, hogy ez a filmrendezés lényege. Hackl bácsi filozófiája számomra meghatáro­zó – minden forgatókönyv írása, min­den rendezői munkára való felkészülés során eszembe jut az órás a Ferenc kő­rútról, ezért megpróbálom minden film­be őt magát is belevenni.

Jöjjön egy másik figura: a szőke Bö­zsi a Bizalomból, a Szerelmesfilmből, neki volt konkrét modellje?

Igen.

Lehet tudni, kicsoda?

Én tudom.

A Sonnenschein név, család…

– Gyakran megesik velem, hogy egy forgatókönyv írása során, vagy egy sze­rep, karakter filmben való elhelyezése­kor arra gondolok: ez sokkal érdeke­sebb, gazdagabb, róla még szeretnék filmet készíteni, ilyesmi színészek ese­tében is előfordul; pontosan emlék­szem, hogy Bánsági Ildikónak egy ki­sebb szerepe volt a Budapesti mesék cí­mű filmben – ezt az epizódszerepet olyan intenzitással és tehetséggel ját­szotta el, hogy arra az elhatározásra jutottam: következő filmemet neki szeret­ném írni, mert ezt az óriási tehetséget szeretném nagyobb szerepben is látni a vásznon. Így született meg a Bizalom: a filmnek az volt a kiindulópontja, hogy Bánságinak és Andorainak adni szeret­nék egy vezető szerepet. Ugyanígy írtam legalább három szerepet Bálint And­rásnak, mert ő az a színész, aki annyi mindent ki tud fejezni az arcával és a gesztusaival, így voltam Brandauerrel, és most is vannak színészek, akiknek úgy érzem, tartozok: Udvaros Do­rottyának egy főszereppel, tartozom új filmmel Bálint Andrásnak, Andorai Pé­ternek és Börcsök Enikőnek, aki olyan jó volt az Édes Emma, drága Böbében…

Ugyanígy vagyok a nevekkel, karakte­rekkel is; volt egy név, mint Sonnens­chein orvosé a Redl ezredesből, ame­lyről tudtam: ezt nekem tovább kell vin­nem. A Bálint András játszotta, névhez tartozó figura mélységeit nem volt mó­dom abban a filmben kibontani. Annyi mindent kezdtem róla tudni, hogy rá kellett jöjjek: folytatnom kell őt. Tovább kell írnom. Ugyanilyen szerepe volt Bettelheim doktornak a Hanussen című filmben: éreztem, hogy annyi mindent tudok már erről az emberről – ezt főként a megszemélyesítő színésszel, Erland Josephsonnal folytatott beszél­getések során éreztem – és annyi min­dent találtunk ki róla, ami nem fért be­le a filmbe (meg ki is kellett vágnunk belőle a gördülékenység kedvéért), hogy tudtam: még dolgom lesz vele egy másik munkában.

Vannak az embernek alapvető, törté­netekké formálandó témái: ilyen volt számomra az identitásválság, amely a XX. század második felére alapdilem­mává vált, tartalmazva a honnan jöt­tünk, hová megyünk, kik vagyunk kér­déskörét. Ez számomra egyre fontosab­bá vált, csak történetet kellett találnom hozzá és neveket. Elgondolkodtam, lel­tároztam a készleteket, és láttam, hogy van egy-egy karakterem a Redl ezre­desből, a Hanussenből, akiket nem fej­tettem ki, akik már itt ültek félig készen a szobában, amikor elkezdtem írni A napfény ízét. Nem volt más dolgom, csak be kellett őket engednem a térbe, ahol a film játszódni fog. Ők pedig hoz­ták a saját karakterüket, amelyet már tudtak, csak még nem volt lehetőségük kifejteni a filmekben, ahol felbukkan­tak.

Ilyen szempontból a napfény íze va­lóban korszakzárásként is felfogható.

– Én nem foglalkozom korszakokkal, nem foglalkozom elemzéssel. Vagy ér­dekel egy történet, vagy nem – ha érde­kel, akkor megpróbálom megcsinálni. Amikor elkészült A napfény íze forgatókönyve, azt éreztem, hogy képtelen va­gyok igazán összehozni. Hét évbe telt, amíg az anyagból film lett. Amikor a nyitott, tehetséges producer megtalálta a forgatókönyvet nálam, és azt mondta, szeretné megcsinálni, már négy év el is telt. Az utolsó három évet már együtt töltöttük el, abban a reményben, hogy ebből film lesz.

Talán azért érezhető összegzésnek legutóbbi munkája, mert azok a bizo­nyos rejtélyes szálak mintha itt köttet­nének csomóba. A napfény ízében buk­kan föl a legtöbb, előző filmjeiből át­származott karakter és motívum.

Minden film, amit eddig készítet­tem, más munkákból eredő szálakból jött létre. Talán azért gondolhatja így, mert ez a három órás munka az eddigi leghosszabb filmem, ebbe fért bele a legtöbb idézet és utalás. De akkor sem gondoltam semmi másra, mint hogy va­lamiről beszélni szeretnék. Amíg nincs igazi beszédkénysze­rem egy témával kap­csolatban, nem csi­nálok filmet belőle, hacsak nincs olyan felkérés, ami mint rendezői feladat iz­gatna. De akkor is megpróbálom megke­resni a magam mon­dandóját. Itt van pél­dául a Taking sides (Szembesítés – a szerk.), az angol-francia-német koproduk­cióban készült film, amely Wilhelm Furtwängler német kar­mesterről szól: ami­kor felkértek rá, igent mondtam, azzal a megjegyzéssel, hogy szeretném olyan irányba terelni, ami igazából érdekel

Ez a történet is­mét csak az identi­tás, az önazonosság kereséséről, di­lemmáiról szól.

Így is lehet mondani. Ez egy morális kérdésfelvetés, ami engem nagyon érde­kel. Mert ilyen kérdésekkel szembesül­tünk mi is; természetes, hogy a történet­tel kapcsolatban voltak gondolataim.

Amelynek ismeretében rögtön a Mefísztóra asszociál az ember. Jól te­szi?

– Az alapvető különbség az, hogy ez a történet már a háború után játszódik, a felelősségre vonás időszakában. Alapkérdése, hogy hogyan vehet részt egy tehetséges művész egy politikai rendszerben úgy, hogy puszta jelenlé­tével, működésével is a rezsim létét, működőképességét igazolja. Hiszen nem csupán létezik benne, hanem al­kot is.

Ez a kérdés számtalan gondolkodó emberben, nem csupán művészben, hanem például tudósban, tudományos kutatóban, feltalálóban, tanárban is gyakran fel kellett, hogy merüljön az el­múlt ötven évben: mennyire hagyja használni magát a politika által, ha ő maga nem elkötelezett a rezsim felé, amelynek részese? Ha meg akar felelni a saját munkájának, célkitűzéseinek, használni akarja tehetségét a saját ha­zája érdekében, akkor ez egyúttal jelenti-e a működő rezsim szolgálatát is? Le lehet-e mondani a szolgálatról úgy, hogy közben az ember belátja: azzal, ha nem tesz semmit, nem szolgálja sa­ját népét, és nem adja meg neki azt, amit adni tud. A morális kérdések sok­kal bonyolultabbak annál, mint amit azokkal kapcsolatban, általánosság­ban, felületesen, zsurnalisztikái szinten fel tudunk vetni.

– Ad valamilyen választ a film, vagy csak a dilemma természetét mutatja be?

A film kérdez, és a nézőnek kell vá­laszolnia. Láthatja a tényeket, azt, hogy az egymással ellentétben álló karakte­rek milyen érvrendszer szerint működ­nek. Mindennek ismeretében kell el­döntenie azt, hogy ő maga hol áll.

Szinte mindegyik filmje, vagy azok legalább néhány kulcsjelenete a II. vi­lágháború idején játszódik. Önnek mi­lyen meghatározó, személyes háborús élményei vannak?

Nagyon kicsi fiú voltam Budapest ostromának idején, de fel tudok idézni pontos emlékeket. Budapesten vol­tunk, emlékszem, amikor karácsonyes­te elkezdődött az ostrom, emlékszem az ágyúzás, a katyusák sivító hangjára, a kitörő ablakra, amelyen át a szél kivit­te a karácsonyfát az ünnepi asztalról. Emlékszem, ahogy menekültünk a pin­cébe, emlékszem az ottani, hosszú életre, mert az ostrom végül másfél hó­napig eltartott. Emlékszem a pincéből kijőve látott, hóban fekvő hullákra, ló­tetemekre, arra, ahogy édesapámmal mentünk az akkori Gömbös Gyula úton (a mai Alkotás utcában), arra, pontosan hol feküdt a döglött, hóban megfagyott ló, amelyet emberek éppen akkor vág­tak szét darabokra. Rengeteg szem­élyes, konkrét élményt őrzök erről az időszakról, de nem ezek a döntők, ha­nem azok a felnőtt-történetek, amelye­ket különböző emberektől hallottam, elsősorban a családomban.

Azt hiszem, a háború meghatározó volt mindenki életében, azért, mert va­laminek végérvényesen vége lett és el­kezdődött valami új. Állást kellett fog­lalni, oda kellett állni emberek mellé, vagy az ellenükben, hiszen akkoriban vagy állást foglalt valaki, vagy megpró­bálta egy sötét sarokba húzódva, vonyítva összehúzni magát. Ott, akkor mindenkivel történt valami: előállt egy drámai helyzet, amely alapvetően meg­változtatta az emberek életét. További ítéleteikben befolyásolta őket, és ez az a pont, amely rengeteg történet kiindu­lópontja lett.

Lesz még világháborús filmje?

– Nem tudnám megmondani. Azt eb­ben a pillanatban nehéz elképzelni, hogy magamtól csinálnék még ilyet; jó ideje nem olvastam, tanultam, tapasz­taltam olyasmit, amiről úgy gondolom, új szempontból elemzi a történteket. Ez nem jelenti azt, hogy kategorikusan kimondható, nem lesz több ilyen mun­kám, hiszen sok mindent gondolnak és találnak az emberek.

A napfény ízének története nagyjá­ból akkor fejeződött be, amikor a pá­lyakezdő Szabó István elkészítette első mozgóképes munkáját.

Ez igaz, de nem szándékosan ala­kult így. Az volt az érzésem, hogy Sors Iván története pontosan addig tart, amíg meghozza első igazi, saját dönté­sét, és eltalál a pontig, helyzetig, amely saját nagyanyjának szellemiségéhez visszavezeti – számomra ez volt a döntő. Ebben a történetben a férfiak egytől-egyig meg akarnak felelni az adott kor elvárásainak, hajlandók nem önmaguk lenni, hanem valami mások, identitásválságba kerülnek, de közben összeköti őket egyetlenegy nő, aki min­dig azonos önmagával, aki soha nem adja fel saját magát. Nem megfelelni akar, csak segítséget nyújtani saját kör­nyezetének, családjának. Vali minden történelmi szélviharban meg tud állni a saját lábán, mert tisztában van azzal, hogy kicsoda, és emellett konzekven­sen kitart mindenfajta hősi póz nélkül, olyan természetesen, ahogy egy fa áll az erdőben. Ő az én titkos hősöm: azt szerettem volna elérni, hogy e férfiak közül egy, az utolsó – aki végigélte elődei kétségbeejtő kísérleteit, sikerte­lenségét és bukását – eljusson végül addig a felismerésig, hogy itt az egye­düli érték, kizárólagos hős a nagyanyja. Eljusson oda, hogy felismerje: egyedül őt érdemes követni.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül a kíváncsiságommal, amikor szeretném tudni, mi jut osztályrészül Ivánnak, az ivánoknak a mában. A napfény ízében, de más filmjében sincsenek olyan szá­lak, amelyek mostani jelenünk felé fut­nának és kiindulópontjuk ez a (ha úgy tetszik zsidó) történet lehet.

Már Az álmodozások koráról be­szélve is sokan azt kérdezik: miért nem folytatom? Egészen egyszerűen nem ju­tott eszembe olyan történet, amely ki­fejezné a Sors Iváné folytatását. De semmit sem merek kizárni. Hátha ép­pen a közeli napokban, az utcán jártamban, vagy újságolvasás közben ta­lálkozom egy történettel, amely az a bi­zonyos lehet.

– A napfény íze utolsó kockáin felfe­dezhető egy apró momentum: az utca forgatagában elvegyülő Iván mögött egyszerre feltűnik Szabó István. Annyi­ra jelzésszerűen, hogy szinte észre sem lehet venni. Ez a jelenet pedig mintha összekapcsolná a filmhős és az Ön (élet)történetét. Mintha sejtetni enged­né, hogy A napfény ízének meséje egy­szer majd illeszkedik, folytatásra lel va­lahol, valamikor. Az utcán vagyunk, ahogy említette: ott, ahol bármikor szembejöhet ez a történet, egy mai tör­ténet, mint az Édes Emma, drága Böbe.

Az a történet valóban szembejött velem: személyesen találkoztam ezek­kel az emberekkel, konkrétan meg tu­dom mondani azt is, hogy a Vörös­marty téren – valakit ismertem közülük, beszédbe elegyedtünk, megkérdeztem, hol laknak, elmondták, elmentem, kö­rülnéztem és ennyi. Az egész történet tíz perc alatt bomlott ki. Beszélgettünk, elmesélték néhány velük élő társuk sorsát, megmutatták a pedagógus-szál­lást, ahol élnek, összehoztak pár ta­nárnővel, mindössze két órát beszél­gettünk és ennyi elég volt ahhoz, hogy érezzem: ezt el kell mondanom.

Mindenesetre az egy nagyon más­milyen film volt: asszociációs szálak, visszatérő motívumok nélkül. Jól lá­tom ezt a különállást?

– Az Emma-Böbe történet hősei ugya­núgy, mint az Álmodozások kora, vagy a Bizalom, a Mefisztó, A napfény íze hősei ugyanúgy a történelem, a politi­ka, az ideológiák áldozatai, akik meg­próbálják a saját hajuknál fogva kihúz­ni magukat azokból a szörnyűségekből, amelyekbe e felsoroltak sodorták őket. Megkísérelnek életben maradni és fenntartani magukat, mint minden hős. Van, aki e cél érdekében rettenetes al­kukra kényszerül, hogy túléljen, akár­csak mint Hendrik Höfgen a Mefisztóban, és van, aki belebukik, mint Böbe, és Redl, vagy Hanussen, és végül van, aki életben marad, és tovább tud men­ni, lásd Emma vagy Sors Iván, vagy az Apa és az Álmodozások kora főhőse. Ezekben a figurákban egy a közös: tör­ténetük végén feltesznek maguknak egy kérdést, ami akár saját, akár nézői megvilágosodáshoz is vezethet. A konf­liktus mindig a történelem, az ideológi­ák szörnyű és gyilkos kihívásából és a karakter erre adott válaszából születik. Minden esetben az leglényegesebb, hogy ha a történelem kérdés elé állít – hogy életben maradhassak – , hogyan tudok erre válaszolni. Az életben mara­dás pedig azt is jelentheti, hogy a ke­zembe adott értéket megmenthetem, a birtokomban lévő tehetséget, tudást ér­vényesíthetem, biztonságérzetet te­remthetek, ha másért nem is, de azért, hogy a tudásomnak megfelelő munkát végezhessek – ez is az életben maradás része. Mindezért kompromisszumokra kényszerülünk, és ha nincsenek megfe­lelő erkölcsi normáink, akkor nem tu­dunk megállni egy limitnél, hanem to­vább hanyatlunk a megalkuvás szintjé­re, ebbe pedig belepusztulunk. Ha sike­rül megállni, akkor „csak” megölhet­nek, de nem pusztulunk bele. Ezek a kérdések szerepelnek minden filmem­ben.

Hogyan találkozik a kihívás a karak­terrel, és mi ennek a következménye? Erről szól a Furtwängler-film is. De ezek közben mesék, melyeknek szórakozta­tónak kell lenniük. Hiszen Hackl bácsi is azt mondta, hogy csak ez a lényeg. Mindent lehet díszíteni, de csak azért, hogy érdeklődést keltsek egy adott té­ma iránt. Tudni szükséges, hogy a kira­katnak díszesnek kell lennie, hiszen fel kell hívnia a néző figyelmét, ér­deklődést kell keltenie. Ingmar Bergmant idézem, aki azt mondta: „a film­rendező egy olyan foglalkozású ember, aki érdeklődést tud kelteni egy törté­net, vagy egy hős iránt”.

Szakács Györgyi jelmeztervezőtől tanultam, hogy az anyagválasztás a leg­fontosabb. A témaválasztás is, a szere­posztás is anyagválasztás Ha ezt komo­lyan vesszük, akkor nekem csak annyi a dolgom, hogy fontos témát válasszak. Ha ezt nem tudom megcsinálni, lehet, hogy vasárnapi iskolai tanítónak, törté­nelmi elemzőnek, kritikusnak jó va­gyok, de mesélőnek nem. Nekem me­sélnem kell, mert ez a foglalkozásom.

Gyakran említi és szigorúan be is tartatja azt a kívánságát, hogy szem­élyes kérdésekre egy bizonyos határon túl nem válaszol, saját magát mintegy a háttérben tartja. Jogos-e azt feltéte­lezni, hogy filmalkotásait mint a saját élettörténete egyfajta narratíváját tárja nézői elé?

– Csak olyan történeteket szeretnék feldolgozni, amelyeknek személyes jel­lege is közösségi tapasztalatokat hor­doz. Egy generációhoz tartozom, amelynek vannak élményei, tapasztala­tai, problémái: ezeket szeretném el­mondani; az én személyes élményeim ezekben érdektelenek. Lehet, hogy a munkáimba személyes élmények is be­kerültek, mondhatnám biztos, de eze­ket csak úgy engedem meg magamnak és olyan esetekben, amikor egy széle­sebb réteg, csoport, generáció tapasz­talatainak, élményeinek is éppúgy meg­felelnek, egyszersmind jelentve a többieket is. Ha ez nem valósul meg, a tör­ténet számomra többé nem érdekes. Fontos, hogy csak olyasmit meséljek el, ami többekre vonatkozik, többek ta­pasztalatát, élményeit tartalmazza. Ha úgy tetszik, nem életrajzi, hanem gene­rációs-életrajzi történeteket szeretnék elmondani.

Gyakran viszont mintha egyfajta húzd meg, ereszd meg játékot játsza­na, amikor egészen konkrét, önéletraj­zi momentumokat is beemel a munkái­ba.

Az nagyon véletlen lehet, mert szi­gorúan vigyázok, hogy ilyesmi ne for­duljon elő. Talán félreértett valamit.

Mondok konkrétumokat: Sors Ádámot zsidó származása miatt például pont annak a gimnáziumnak (a Toldi­nak) a bejáratánál éri inzultus zsidó származása miatt, ahová Ön is járt.

Ebben az esetben nagyon fontos szerepe volt annak, hogy a Toldi gimná­zium épülete annyira különleges, ere­deti és megjegyezhető, hogy azonnal képpé válik: érdemesebb azt az iskolát látni, mint bármilyen más unalmas, jel­legtelen épületet. Ugyanilyen alapon boldogan mutatnám a másik iskolát is, a „mackóst”, ahová jártam, ám még vá­rat magára, pedig szintén igazán erede­ti épület. A kép, amit az ember nyújt, fontos, hogy megmaradjon a néző emlékezetében. Ha gimnázium, akkor a Toldi.

Nem hagyom magam: két filmjében is megjelentek a bányacsillék, általuk pedig Tatabánya, amelyhez édesapja révén szintén erős szálak kötik. A csil­lék pont az Apában tűnnek fel elsőként. Ilyenkor a hozzáértő néző fi­gyelmével kezd játékba?

Nem, ha úgy érzem, egy motívum hozzátartozik valamilyen módon a tör­ténethez, akkor beleteszem, ha organi­kus résszé tud válni. Ha nem, nem tesszük bele. Nem játszhatunk senki fi­gyelmével, mert arra nincs idő; nekem másfél, de legfeljebb három órám van arra, hogy egy történetet elmeséljek; ezt én nem használhatom olyasmire, ami fölösleges.

Miért tartja ennyire fontosnak a hát­térben maradást?

– Engem a saját személyem nem ér­dekel, ezt nem győzöm elégszer hang­súlyozni. A szűk környezetemet pedig nem szeretném sajtóbeszélgetések, in­terjúk tárgyává tenni. A magánéletünk az a magánéletünk: a magamét sem szeretném a filmjeimmel összekeverni, mert ez két teljesen külön dolog.