Szellemi progresszió a századelőn

A zsidóság szerepvállalása a társadalmi-politikai modernizációért vívott küzdelemben

A Huszadik Század, a Társadalomtudományi Társas­ág és tágabb értelemben a Nyugat s az új művészet tár­sadalmi hátterét kell elemeznünk a zsidóság vonatko­zásában. Egyszerűen és tényszerűen nem igaz az, amit Szekfű Gyula állított híres könyvében a Három nemze­dékben: a modernista szellemet kizárólag zsidók kép­viselték, és ezt tisztességes magyar ember gyomra nem vette be. Ez egyszerűen nem igaz. A Huszadik Század alapító gárdájában eleinte többségben voltak a nem-zsidók, egy kolozsvári csoport, Gratz Gusztáv, Ferencz József, Kolosváry Bálint és mások személyé­ben. Igaz, ezek liberálisok voltak, akik aztán a későbbi években fokozatosan kiváltak ebből a társaságból. Nem volt zsidó Pulszky Ágost, Pulszky Ferenc fia, a Társadalomtudományi Társaság első elnöke. Madzsár József, Farkas Geiza, Kovács Gábor, akik később csat­lakoztak. Ott volt Maléter István, felvidéki földbirto­kos, majd jogakadémiai tanár – Maléter Pálnak az 56-os Maléternek az édesapja -, aki mindvégig kitartott a demokratikus eszmék mellett. Trianon után visszaköl­tözött Miskolcról Eperjesre, mert rosszabbul bírta a horthysta magyarországi légkört, mint a Masaryk-féle Csehszlovák Köztársaságot.

Ilyen nem zsidó személyiségek voltak tucatjával ebben a gárdában. Az kétségtelen, hogy a Társada­lomtudományi Társaság tagságának, és főleg aktív ve­zető szellemeinek jelentős része zsidó származású volt. A Huszadik Század című folyóirat 1903-as évfolya­mában megtaláltam a Társadalomtudományi Társas­ág akkori teljes tagnévsorát, és ebből kisebb-nagyobb megbízhatósággal meg lehet állapítani, hogy kik zsi­dók és kik nem. Számításaim alapján mintegy 50-50 % volt a zsidók és a nem zsidók aránya a Társadalomtu­dományi Társaságban. Később, tehát az 1905-ös mély politikai válság és az 1906-os szakadás után a zsidók aránya valamelyest még nőtt a Társaságon belül. A Társaságnak olyan filiáléiban, mint a Galilei-kör, már egészen biztosan túlnyomó volt a zsidók aránya. Léte­zik egy 1913-as Galilei-köri tagnévsor. E kör a szabad­kőművesség, illetve a szabadgondolkodók egyesülete és a TT közös védnöksége alatt állt.

Az emancipáció eszköze

A régi Magyarországnak a nemzetiségiekkel szem­ben – mint Mózes-vallású magyarokra – nagy szüksé­ge volt a zsidókra. Ezzel magyarázható a régi Magyar- ország hangsúlyozott liberalizmusa a zsidókérdésben.

Ez ide vonzotta Galíciából és Oroszországból az ott gettószerű képződményekbe szorított zsidókat. Nőtt azoknak a száma, akik a teljes emancipációt kívánták, akarták, és egyre inkább követelték, hogy az ország­ban a származás tekintetében ne legyenek diszkrimi­nációk és privilégiumok.

Ennek a törekvésnek fontos eszköze, fóruma volt a Huszadik Század, amelyik ezt az egalitarianizmust, a teljes társadalmi egyenlőség megvalósítását követelte. Ennek ellenére sem a Huszadik Század sem a Társada­lomtudományi Társaság nem voltak zsidó fórumnak tekinthetők. Mindkettő nemzeti fórum volt, amely a nemzeti megújulást akarta előmozdítani. Természetes, hogy ezeket az új eszméket a zsidók könnyebben sajá­tították el, fogadták be maradéktalanul, mint a ma­gyar dzsentri családok leszármazottai. Persze köztük is voltak másfélék, de ők inkább kivételt jelentettek. Eötvös József például nem dzsentri volt, hanem az arisztokráciából származott. De voltak körülötte szá­mosán a nagy 48-as nemzedékből. A zsidó értelmiség­nek csak egy kisebbsége volt, amelyik igazából a hala­dó táborhoz tartozott. A zsidó polgárok – most nem is beszélek a vidéken élő ortodox vagy „batyuzó” keres­kedő zsidókról, akik megélhetési gondjaikkal voltak elfoglalva, nem pedig szellemi és politikai mozgal­makkal, a polgárság boldogan élt a liberális rendszer­ben, esze ágában nem volt ellenzékinek vagy elégedet­lennek lenni, hanem kereste a boldogulás minél jobb lehetőségét ezen a rendszeren belül.

Szenvedélyes asszimilánsok voltak

Az a réteg, amelyikről most beszélünk, kisebbség volt, de olyan kisebbség, amely aktív és súllyal bírt a közéletben, amelyiknek a kezdeményezése tovább gyűrűzve eldöntött dolgokat. Ez a zsidó kisebbség volt az, amely a társadalmi progresszió táborában szo­lidaritásra talált a keresztény értelmiséggel. De bennük nem volt zsidó öntudat. Ellenkezőleg: ók szenvedélyes asszi­milánsok voltak. Ezt éppen 1917-ben, a Társadalomtu­dományi Társaság és a Huszadik Század által kezdemé­nyezett zsidó-ankét mutatta meg leginkább, ahol en­nek a gárdának minden vezető embere az asszimiláció mellett foglalt állást. Bennük nem élt semmiféle zsidó identitástudat. Különböző mértékben és módon viszo­nyultak zsidó őseikhez. Nem olyan értelemben, hogy letagadták vagy lehazudták volna zsidóságukat, de azzal – főleg ebben az időben – tulajdonképpen nem vállaltak közösséget. Szabó Ervin sem vállalt semmi­féle ilyen közösséget. Jászi Oszkárt egyes zsidók anti­szemitának tartották. A Világ című lapban, melynek ő volt a főmunkatársa és állandó vezércikkírója, egyszer megjelent egy felháborodott olvasói levél, vagy talán nem is olvasó volt az, hanem maga a szerkesztő írta „Egy zsidó” aláírással, kikérve és visszautasítva azt, hogy amikor Jászi a grófi nagybirtokról és a zsidó uzsorátokéról beszél, miért teszi oda az uzsoratőkéhez a zsidó jelzőt! Akkor Jászi egy hosszabb nyílt levélben válaszolt, és azt írta, hogy éppen azért, mert ezeknek az uzsorás, a pénzügyi- és bankéletben ilyen „cápa­szerepet” betöltő zsidóknak nagy része a magyar sovi­nizmusnak, nacionalizmusnak fő támasza (mint Elek Pál és mások). Ezeket igenis le kell zsidózni, hogy ne lehessenek támogatói az országrontó nacionalista-soviniszta politikának. Ez volt az érve. Később is – már az emigrációban – valamilyen cionista szervezet for­dult hozzá, és ő ezeket a leghatározottabban utasította vissza. Öregkorában támadt fel benne valamiféle zsi­dó identitástudat. Őt egyébként 4-5 éves korában ke­resztelték át Nagykárolyban, református hitre.

Egy válsághelyzetben, – mert nyilvánvaló volt, hogy az ország akkor már évtizedek óta mély krízishelyzetben volt és valamilyen irányban meg kellett változnia, meg kellet újulnia – föllép egy jelentős ré­szében zsidó értelmiségi csoport, egy új nemzeti ideo­lógia kezdeményezőjeként és irányítójaként azzal, hogy le kell rombolni a tradicionális nézeteket és új történelmet, új történelmi szemléletet kell adni a ma­gyarságnak, a nemzetnek. Nem Werbőczyt, hanem Dózsát, szóval nem a főpapokat és a királyokat, ha­nem Martinovicsot és másokat, azokat, akiket a törté­nelemből kitagadott az úri-nemzeti emlékezet, előtér­be kell helyezni és méltó emléket állítani nekik. Azt le­het mondani, hogy nagyon erős, szinte elviselhetetlen kihívás volt ez a nemzeti értelmiség és a középosztály konzervatív elemei számára. Tetézte mindezt az a ku­darc, amely egészen különböző és nagyrészt külső okokból az 1918-as demokratikus forradalmat érte. Azt a forradalmat, amely tulajdonképpen ennek a gárdának, ennek az ideológiának a győzelmét hozta meg. Tiszavirág életű győzelmet. Az antant hatalmak rászabadították az országra a velük szövetséges viszonyban álló cseh, román, délszláv nemzetiségeket és szomszédokat, még a békekötés előtt lehetővé tették mindezeknek a vegyes lakosságú – és részben még színmagyar területeknek – leszakítását. Ez a csapás, a humánus elveknek és a demokratikus ideológiának, racionalista illúziónak olyan bukását eredményezte, amely aztán nagyon könnyűvé tette a konzervatív tá­bor felülkerekedését. Tizenkilenc őszétől kezdve min­dezt még tetézte, az első magyar proletárdiktatúra szerencsétlen, erőszakos, (mindent egyszerre és rosszul megoldani akaró) politikája. Külpolitikájában, nemzetvédelmében tanúsított, egy ideig heroikus kí­sérletei ellenére ez olyan csődtömeget jelentett, amely a progressziót és a zsidóságot egyszerre és egyformán sújtotta.

Akik a polgári radikalizmust nem vállalták

Nem csoda – bár nagyrészt szomorú -, hogy úgy telt el a következő negyedszázad, hogy ez az egész de­mokratikus ideológia és gondolkodásmód gettóba szorult, csupán egy olyan folyóirat köré, mint amilyen például a Századunk volt. S amikor fellépett egy új reformnemzedék – a népi írók, a falukutatók -, ezek nem merték vagy nem akarták vállalni a folytonossá­got a régi falu-, város és társadalomkutatókkal. Többé- kevésbé csendesen, esetleg agresszíven elhatárolták magukat ettől az egész ideológiától, a polgári radika­lizmustól. Egy olyan radikális, a társadalom megérté­sére, megváltoztatására törekvő történelmi személyi­ség, amilyen például Bajcsy-Zsilinszky Endre, még 1942-ben is, mikor balra tartó útjának majdnem a csú­csára ért, így írt az októbristákról (A levél Supka Gé­zához, a magyar polgári demokratikus mozgalmak egyik jelentékeny, bár nem igazán radikális alakjához íródott, 1943. szeptember 7.-én):

Ami pedig az októberizmust illeti, hát én kezdettől fogva képtelen voltam arra, hogy e nagy kalap alá foglaljak min­denkit, akár elítélő, akár fölmentő szándékkal. Egészben véve, inkább gyámoltalanoknak, mint bűnösöknek tartom őket, és csak sajnálni tudom, hogy olyan értékek, mint Juhász Nagy Sándor, Nagy Vince októbristáknak lebélyegeztetvén, kimaradtak a magyar politikából. Az ellen is régóta küzdők, és a legutóbbi könyvemben is világosan megírtam, hogy cél­tudatos történethamisítással az egész szentistváni magyar birodalom összeomlását e részben rosszhiszemű, részben vak, részben gyönge emberekből, részben pedig félreállított értékekből alakult októbrista rendszer nyakába varrják min­denestül.

Bajcsy-Zsilinszky ez időben már szembeszáll azzal a felfogással, amit fiatal korában maga is vallott, nem ért egyet azzal, hogy az egész trianoni sokkot és ka­tasztrófát az októbristák nyakába varrják.

Ki vezesse az országot és kinek a nevében?

A háborúnak abban a befejező szakaszában, ami­kor a szövetséges győzelem már nem volt kétséges, az antifasiszta erők nagyon távol álltak egymástól, s mint láttuk, Bajcsy-Zsilinszky előbb hajlandó a szociálde­mokratákkal szövetkezni, mint az októbristákkal. Ő Károlyi Mihályt nevezi meg, akivel kölcsönösen nem szerették egymást. Károlyi 1943-ban tette közzé emigrációs programját, Jászihoz intézett nyílt levél formá­jában az amerikai és angliai magyar nyelvű sajtóban, és ebben pontosan azt írja, hogy „volt horthystákkal és ellenforradalmárokkal, volt különítményesekkel nem szövetkezem, a magyar népnek el kell követnie az én bűneimet” – már, amit annak tartanak, ahhoz, hogy megváltódhasson, szakítania kell a „nem, nem sohával”, ki kell békülnie a szomszéd államokkal, szovjet orientációt, legalábbis toleráns, a szovjetek iránt nyitott magatartást kell tanúsítania, s az egész ré­gi magyar soviniszta ideológiával szakítani kell ah­hoz, hogy a demokrácia útjára lépjen. S majdnem, hogy megnevezi Bajcsy-Zsilinszkyben azt a típust, amelyikkel ő nem tud és nem akar együttműködni. Az emigrációnak egyik rákfenéje volt, hogy ők sem Lon­donban, sem Amerikában nem tudtak kiegyezni. Nem mintha ez a végeredmény szempontjából döntő lett volna, de akkor még nem lehetett látni, hogy mennyi­re nem számít a londoni, a New York-i és egyéb emig­ráció, hogy nem ott dől el a távolabbi magyar jövő. Amerikában is volt, akit Jászi, Vámbéry és mások részben azzal vádolták, hogy habsburgista, részben pedig, hogy a Horhy-rendszert akarja átmenteni, és a majdan elvesztett háború után esetleg módosított for­mában új életre kelteni. Nyilvánvaló, hogy itt rendkí­vül mély ellentétekről volt szó, s az értelmiségnek ezek a csoportjai továbbra is riválisak maradtak a hú­szas és még inkább aztán a harmincas években, mikor az urbánus-népi viaskodás és kölcsönös vádaskodás elkezdődött. Függetlenül attól, hogy hol volt a kisebb vagy a nagyobb igazság, a vita lényegében a körül folyt – és ennek a „feltámadásai” még a közelmúltban is ar­ról szóltak -, hogy ki vezesse ezt az országot és kinek a ne­vében. Ez volt tulajdonképpen ennek a század eleje óta folytatott szellemi háborúskodásnak a tétje.

Híven kitartottak a demokratikus gondolat mellett

Miután a progresszív irányzatról, ennek érdemei­ről, eredményeiről és fogyatékosságairól próbáltam

szólni, befejezésül csak annyit: ezt az irányzatot sok­szor vádolták nemcsak hazafiatlansággal, hanem életidegenséggel, doktrinérséggel is. Ebben nyilván ezt is ki lehet mutatni, itt-ott elég sok igazság van. Itt utal­nék vissza a bevezetőben mondottakra: más irányza­tok, mint például a népi indíttatású falukutatás, az egész népi ideológia, az új népi romantika, nagyon so­kat tártak fel ennek az országnak, ennek a társadalom­nak a valóságából, olyat is, amit ezek a városi szemek nem vettek annyira észre. Szóval, mindenféle eszme- történeti összehasonlításokat lehetne tenni. Ha ezektől mégis valamit tanulhatunk, s valamiért igazán becsül­hetjük őket doktrinérségük ellenére, vagy azzal együtt, akkor talán azt mondhatnám, hogy a század valamennyi politikai irányzata közül mégiscsak ez, a századelőn indult progresszív, radikális, társadalom- tudományi és politikai gondolkodás volt az, amely a leghívebben – bár sokszor elszigetelten, doktrineren, gettóhelyzetben, de mégis a leghívebben – kitartott a demokratikus gondolat mellett, és minden fogyaté­kosságával együtt ezt őrizgette, és a legkevesebb en­gedményt tette mindenféle antidemokratikus jobb- és baloldali tendenciáknak. Ez az – azt hiszem -, ami en­nek a progresszív irányzatnak a legfőbb érdeme, és amiért a legnagyobb megbecsülést érdemli ma is, ez az, amit érdemes tőle megtanulni, miközben mást va­lószínűleg más irányzattól lehet és érdemes.