Széljegyzetek

Ismerős nóta

Ismerős érveléshez folyamodik Sándor András, miközben azt bizonygatja, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus (Új Magyarország, július 31.). Szerinte az antiszemitizmus látszatát a pozícióit féltő zsidó értelmiség kelti, hogy ezen az alapon eleve visszautasíthasson minden olyan igényt, amelyet versenytársaként a nem-zsidó értelmiség (Sándor kifejezésével: a nemzeti vonal) támaszthat. Honnan ismerős az efféle nóta? Nos, egyesek (utoljára bizonyos Mónus Áron a maga obskúrus kis könyvében) azzal tagadják a holocaust tényét, hogy az csak a zsidók propaganda-koholmánya.

Sándor András “a kommunista ideológiai páncélját liberálissá konvertáló” zsidó értelmiséget kiáltja ki a magyar sajtó kizárólagos urának, egyben azzal is megvádolja, hogy ez az érdekcsoport akadályozta meg a “nemzeti erők” és “a reformkádárista érett politikai személyiségek szövetségét” az 1989. évi népszavazás segítségével. Miután így burkoltan zsidónak minősítette a “nemzeti erőktől” elkülönített egész demokratikus ellenzéket, és ezáltal a mai parlamenti ellenzék legnagyobb pártját, a Szabad Demokraták Szövetségét is, Sándor fenyegető hangot üt meg: “A nem létező magyarországi antiszemitizmus célzatos kolportálása már…a hazaárulás kategóriájába tartozik.”

Ez is elég ismerős nóta, még csak át sem igen kell írni mollból dúrba: a judeobolsevista liberalizmus, a nemzetietlen kozmopolita, a hazaáruló… – mi jön ezután? A “Felkoncolom!”?

Gratulálunk, tanár úr!

Valamikor, nem is igen régen, még sokszínű, csillogó szellemként, a felvilágosodás kora eszmevilága és értékrendje apostolaként tiszteltem Benedek Istvánt. Mióta azonban kardot rántott a zsidóság ellen és a Hunnia háziszerzőjévé szegődött, tiszteletem elapadt. A jobboldali orgánumban napvilágot látott legutóbbi írása olvastán azt kell mondanom, helyénvaló inkább a néhai Benedek István iránti megbecsülésem emlegetni. (Benedek I.: Levél arról, mi fontos, mi nem. Hunnia, 21. szám) Ez a ma Benedek István néven jelentkező szerző mintha más ember lenne.

És nem csupán azáltal más, hogy a zsidóságot támadja (leír például ilyen képtelenséget: “egy rabbi soha el nem ismeri, hogy zsidó is követhet el hibát”). A zsidóság kritikája végtére nem okvetlenül jelenti a zsidóság megtámadását. A néhai Benedek helyébe lépő új Benedekből azonban kiveszett a racionális mérlegelés képessége, és habár levelében itt-ott mintha még felbukkanna a törekvés az arányok megtartására, a leglényegesebb kérdésekben azok oldalára lendül át, akik elfogultságaik, sőt bűneik miatt sem a hitlerista bűntettek, sem a holocaust világtörténelmileg egyedülálló jellegét és arányait nem tudják – nem akarják – felfogni.

Mintha fölsejlenék még a levélben a múltbéli Benedek István: “nem bigott, dogmatikus híveket (lelki rabszolgákat) kell nevelni, hanem felvilágosult szabad- gondolkodókat”. “Racionalizmusából” azonban már csak arra futja, hogy szembeszálljon a hatmilliós zsidó veszteség “dogmatikus tételével” és a nürnbergi per ítéletében a törvénykezés és jogalkotás iránt támasztott etikai követelmény “dogmájával”.

Benedek azok mellé áll, akik szerint a hitlerista főkolomposok kivégzése gyilkosság volt, a hatmillió zsidó legyilkolása pedig a zsidó propaganda hazugsága.

Nem meglepő ezek után az az állítása sem, hogy a ma Magyarországon megjelenő sok száz sajtótermék közt “alig van öt, amely nem a magyarság érdekei ellen ír”, vagy hogy “minden nép…ha a hazáját szereti, nacionalista, soviniszta és irredenta”.

Indulatok által eltorzított ítélőképességének gyöngeségére a legszemléletesebb bizonyítékkal oly kérdésben szolgál Benedek István, mely az előbbiekhez mérten csekély jelentőségű, tényszerű megítélése viszont épp ezért is igen könnyű. Az Etiópiából Izraelbe menekített falasákról van szó. A mindenfelé zsidó uralmat és zsidó veszélyt szimatoló Benedek figyelmét elkerülte a százfelől hallható és száz helyütt olvasható tény, hogy ezek a fekete bőrű zsidók elmaradott viszonyok közt élő, koldusszegény emberek voltak szülőföldjükön. Szerinte egy “tizenhatezres nagyságrendű vezető réteg azonnali leváltása” történt meg, “tizenhatezer izraeli állampolgár” elszállítása, “sőt eliszkolása”!

Hát ezen már csak hüledezni tudunk. Szegény jó Benedek Marcell foroghat a sírjában.

stark

Elismerő gorombaság

“Tehetségtelen amatőrnek”, majd önmagát kiigazítva “tehetségtelen, de igazi kommunista- kozmopolita profinak” nevezte csekélységemet a Hunnia 21. számában egy névtelen glosszaíró, aki alighanem a szerkesztők egyikével azonos. A nem egészen kilenc sornyi dühödt kis förmedvény csak úgy, minden apropó nélkül jelent meg, nyilvánvalóan nem egyik vagy másik írásomra kívánva reagálni, hanem egész tevékenységemre. Úgy látszik, a szélsőjobboldali orgánum, mely “a magyar szellem önvédelme” megjelölést viseli alcímként a borítóján, kiváltképp csekélységem ellen óhajtja megvédelmezni, sőt megönvédelmezni a nevezett “magyar szellemet”. Ez a szellem, amennyiben a Hunnia szellemével azonos, nem tűnik éppen ragyogónak, de ez már az ő bajuk.

Azt is a szerkesztőség bajának mondhatnám, hogy a potom kilenc sorban négy ténybeli tévedés (úgy is nevezhetem: valótlanság) olvasható eddigi szerény pályafutásomról, és ez a mennyiség a terjedelemhez mérten akár rekordnak is számíthat. (A “tehetségtelen” jelzőt nem sorolom közéjük, ennyi szubjektivitást szívesen megengedek, annál is inkább, mivel vannak jelzők, amelyek a színvonalas sajtó évszázados gyakorlata szerint nem annyira a címzettet, mint amennyire az adományozót minősítik.)

Noha a Hunnia fő- és társszerkesztője ellen rágalmazási pert indítottam, magamban azért el kell ismernem: van a gorombaságaikban valami hízelgő rám nézve. És megígérhetem, hogy ezentúl is igyekszem rászolgálni: a zsidóság rágalmazói ellen, az antiszemitizmus propagálói ellen nem szűnök meg hadakozni, amíg talpon vagyok.

Káros buzgalom

A bukott állampárt utóhada – alaposan megtépázott népszerűségét növelendő – igyekszik hasznosnak, sőt hézagpótlónak feltüntetni magát. Ezt szolgálta többek között Thürmer Gyulának, az MSZMP elnökének moszkvai és pekingi látogatása, azokat megelőzőleg pedig tuniszi tárgyalása Arafattal és Kaddumival, a PFSZ politikai osztálya vezetőjével.

A volt kommunista blokkból jószerint még senki más nem tartotta időszerűnek, hogy kezet szorítson a bagdadi tömeggyilkos cimborájával, Thürmernek mégis sürgős volt. Az sem zavarta, hogy híre jár: a terrorizmus borostás bajnoka ősszel megválik tisztétől. Eszerint nem éppen a jövő embere. (Igaz, Thürmer sem az.)

Amíg hatalmon volt, az MSZMP mindig Izrael és a zsidóság érdekei ellen politizált, így ezúttal sem lepett meg senkit, hogy Thürmer épp akkor látta jónak szót emelni “a palesztin nemzeti önrendelkezésért”, amikor a PFSZ még szinte teljes politikai elszigeteltségben nyögi a Szaddam Huszeinnel vállalt szolidaritása következményeit. E tekintetben Thürmer csak konzekvens maradt.

Hasonlóképpen lényegében a régi vonalat folytatta, amikor a magyar-arab gazdasági kapcsolatok fejlesztéséről tárgyalt Tuniszban, és ehhez megint csak Arafatban találta meg az alkalmas személyt. Nyilvánvaló, hogy az arab országokat nem lehet egy kalap alá foglalni, gazdasági kapcsolatainkat velük nem lehet rokon- vagy ellenszenvektől függővé tenni. Az arab országokkal folytatott kereskedelemről és a gazdasági-pénzügyi együttműködés különféle más eszközeiről nem mondhatunk le, ám a körültekintő óvatosság e téren igen szükséges. Arafat alighanem a legalkalmatlanabb tárgyaló- és közvetítő partner, ha megbízható arab üzletfelekre akarunk szert tenni.

Elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy az ország ne fizessen rá. Ingatag arab diktatúrák, amelyek súlyos százmilliárdokat ölnek fegyverkezésbe, aligha a legígéretesebb partnerek a fegyvert nem exportáló Magyarország számára. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy egyes agresszív, a terrorizmust támogató arab kormányok erősítése, veszélyes termékek előállítására alkalmas ipartelepek építése ilyen országokban nemcsak az etikai követelményekkel, de olykor nemzetközi előírásokkal, hosszabb távon pedig a magyar nemzeti érdekekkel is ellenkezik.

Thürmer Gyula tuniszi és még korábbi líbiai tárgyalásai arra mutatnak, hogy a volt állampárt a maga presztizsérdekeit e nyomós szempontok elé helyezi. Vagy talán még aggasztóbb a dolog, és Thürmer a nemzetközi terrorizmus összekötőjeként utazgatott?

Nemcsak zsidó érték

A zsidó temetők feldúlása, a sírok megrongálása, a síremlékek bepiszkítása mindig botrányt jelent, valahányszor előfordul a művelt külföldön. Ritkán fordul elő.

Nálunk Magyarországon gyakoribb, ám botrányt már senki sem emleget. Minden területen annyi a botrány, hogy erre föl sem figyelnek. Annál is kevésbé, mivel a zsidó temetők gyalázatos állapota nem új: évtizedek óta megy ez így.

A Kerepesi úti zsidó temető ügye mégis rendhagyó eset. Nem azért, mintha itt bármiben is jobb lenne a helyzet. Ellenkezőleg: amint Medgyesi Gabriella szép, de egyben fölháborító riportjából mindenki megtudhatta (Magyar Hírlap, júl. 12.), ez a temető immár 30- 35 éve csavargók, bűnözők, kábítószer élvezők tanyája, tolvajok prédáló területe. Ügyét rendhagyóvá az teszi, hogy ez a temető az emancipálódó magyar zsidóság nagy korszakának, a kiegyezés utáni évtizedeknek a halottait fogadta be. Sok kiváló magyar zsidó nyugszik itt, olyan emberek, akik a magyar társadalomnak, a polgárosodásnak, a gazdaságnak, a magyar kultúrának is nagy szolgálatokat tettek.

Műemlékileg is különleges érték a Kerepesi úti zsidó temető. A kripták és síremlékek jó része paradox módon egy sajátos életstílust és hagyománybeli változást tükröz.

A kormánynak és a városnak nincs pénze, hogy legalább elkezdené vagy támogatná ennek az épp annyira magyar, mint amennyire zsidó értéknek a megmentését. A temető látványától megdöbbenő külföldiek áldozatkészségére hagyatkozik mindenki. (Ez – ugye – nem ellentétes a nemzeti önérzettel…)

Hogy legalább a bűnözőktől megtisztítanák a temetőt? Ugyan. A rendőrségnek száz fontosabb dolga van, hiszen a bűnözés mindinkább befonja az életet is.

Fajvédő-védők

Előző számunk Széljegyzeteiben foglalkoztunk Bogdán Emilnek a rádió Vasárnapi Újság című műsorában elhangzott fasisztoid megállapításaival. Az MDF-képviselő, akit természetesen (?) nyilvánosan a védelmébe vett kollégája, Csurka István, meglehetős vihart kavart a rádiójegyzetével. Tiltakoztak ellene a parlament ellenzéki oldalán, miközben a saját pártja unszolásra sem volt hajlandó elhatárolni magát tőle.

Számos kisebbségi és emberjogi társadalmi szervezet – köztük a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület – közös tiltakozó levelére dr. Kónya Imre, az MDF parlamenti képviselőcsoportjának a vezetője válaszolt, hangoztatva, hogy Bogdán Emil június 17-én sajtónyilatkozatban vallotta magát a faji diszkrimináció ellenfelének és a kisebbségek jogegyenlősége hívének. Dr. Kónya reményét fejezte ki; hogy a tiltakozók “a félreérthető megfogalmazásokat tartalmazó pamflet” helyett Bogdán úr ez utóbbi nyilatkozatát fogadják el a képviselő véleménye hiteles kifejezésének.

Az MZSKE Elnöksége viszontválaszában leszögezte: “Az a véleményünk, hogy Bogdán úr „pamfletje” éppenséggel nem félreérthető megfogalmazásokat tartalmaz, hanem egyértelműleg egyes népfajok kisebbrendűségét hirdeti, idegengyűlöletet szít és a „nem magyar érzésűek” önkényesen meghatározható körének a nemzetből és a politikai életből való kirekesztését követeli.”

„Elszomorít bennünket – fejeződik be Egyesületünk Elnökségének válasza -, hogy a Magyar Demokrata Fórum nem találta indokoltnak, hogy visszautasítsa Bogdán úr megállapításait, és elhatárolja magát tőle.”

Amihez csak annyit teszünk hozzá: a “mundér becsületét” védelmezni szép dolog, de nem árt megnézni, adott esetben ki van a mundérban. Hátha egy hulla, melytől rossz illatot kap az egész.