Száz éve született

Zsolt Béla, a zsidó önismeret szociográfusa

ZSOLT BÉLA HÍRÉT, pályáját torz felemásság, a megítélés bizonytalansága lengi be. Mondják, a zsidó érdekvédelem harcosa volt, sorstársai védelmében el­fogultságoktól, szélsőséges megnyilvánulásoktól sem volt mentes. És beszélnek róla szólva egy zavaró kettősségről, ellentmondásról, a publicisztika és a próza ellentmondá­sairól, a védelem és a támadás ellentmondásairól is. Zsolt Béla cikkeiben azt a réteget védte, gyakran szélsőséges indu­latoktól terhelten is, melyet regényeiben gyűlölködő szen­vedéllyel támadott. Az igazság azonban az, Zsolt a zsidó érdekvédelmen túl egy magasabb eszme elkötelezettje volt, harca a polgári liberalizmusért és egy racionális, objektív társadalomszemléletért vívott küzdelem része volt. Regényei ugyané küzdelem részei, bennük azt a társadalmilag, történelmileg motivált, szociografikus pontossággal megrajzolt zsidó kispolgárt, kispolgári tulajdonságokat bírálja és teszi gyűlöletessé, amelyek megakadályozták, hogy e réteg a de­mokrácia letéteményese lehessen. Zsolt Béla a zsidó önis­meret publicistája és szociográfusa volt. Differenciáltan, a felvilágosult racionalizmus szellemében védekezett és táma­dott. Regényeiben mint orvos tárta fel azokat a zsidó beteg­ségeket és torzulásokat, amelyek gyógyítására publiciszti­kájában tett javaslatokat. A zsidóságot a legvadabb an­tiszemitizmus idején is mint egy szociálisan megosztott réteget látta, s nemcsak az ellenszenves, megalkuvó zsidó kispolgárt, de a vesztett eszmékhez ragaszkodó zsidó értelmi­ségit is, akiknek nevében publicisztikája született.

És Zsolt Béla a zsidó asszimiláció krónikása is volt. Abba a Kóbor Tamástól Hatvány Lajosig terjedő vonulatba sorol­ható, amely a zsidóság magyarrá válásának folyamatát, problémáit dokumentálta. Zsolt e felemás, torz asszimiláció magánéleti formáit, zsákutcáit, csődjét vizsgálta lektűrjeiben. De néhány nagy regényében, a Kínos ügyben, a Dunaparti nőben, a Villámfénynél és a Kakasviadalban ennél sokkal többet is adott, pszichológiai és társadalmi kórképet. Hiteles, bár szűk portrét és tablót. Hogyan határozza meg a történelem személyes sorsunkat, legjobb regényeiben erről szól. Feketét festett feketével, zsidó hősei gyengék vagy gyávák, ám a történelmi depresszió, a szociális és morális csőd ko­reográfiája kevés írónál oly megrendítő erejű, mint nála. Többnyire ellenszenves és néha rokonszenves zsidókról szólt, és mégis több volt, mint csupán a zsidó önismeret krónikása. Lelkünk bugyraiból, kudarcainkról és kínos ügyeinkről hozott ő is pontos híradást.

S végül ellentmondást, zavaró kettősséget érzünk stílusában is. Egyik legdísztelenebb, legkopárabb zsidó írónk. Minden bizonnyal stílusa tükrözi leginkább belső harcait, művészi, világnézeti konfliktusait. Mert líra és szo­ciográfia, lektűr meg korrajz közt bukdácsolva azt a Zsolt Bélát is látnunk kell, aki az igazságnak feláldozta a szépséget, meggyőződésének a stílust, a tartalomnak a formát. Mert a formaművész lírikusnak a száraz regényekben nyomát sem látjuk, a líra halála, a stilizálás alkonya, a puritán racion­alizmus talán senkire sem volt oly jellemző, mint éppen rá. Társadalomjavító szenvedélyeit, fel-feltörő kétségbeesését pontosságba és hideg racionalitásba ölte.

ZSOLTOT IRODALOMTÖRTÉNETI megfontolások­ból szokás a Nyugat második nemzedékéhez sorolni. Azokhoz a zsidó írókhoz, akik a Nyugat klasszikusai után azok szellemében folytatták pályájukat. Ma azonban már ez a kategória kissé bizonytalannak, elnagyoltnak tűnik. Kétségtelen, a húszas éves végén és a harmincasok elején a hivatalosság sáncain kívül fellépett egy olyan baloldali zsidó írónemzedék, mely példaképeit, mestereit leginkább a Nyugat megalapítói között találta meg. Ám e nemzedék nem teremtett szervezeti kereteket és azonos irányzatot sem. Zsolt a maga puritán stílusával, zsidó tematikájával közöttük is egyedülálló jelenség volt, és sokkal inkább illik rá a Bóka László javasolta „értelmiségi író” megjelölés, mint a Nyugat­hoz való kapcsolás. Ugyanakkor szociografikus látásmód­jával korántsem állt egyedül, törekvéseiben a népiekkel is rokon, de leginkább Márai Sándor, Remenyik Zsigmond vagy Kolozsvári Grandpierre Emil párhuzamos önéletrajzi esszéivel mutat hasonlóságot.

Előítéletek és ellentmondások övezik hát Zsolt Béla személyiségét és pályáját. S ha Zsolt Béla világát és problémáit elmosta is – talán – az idő, legjobb művei ma is múltunk és lelkünk, zsidó önismeretünk hű dokumentumai maradnak.