Chanukagyertyák a konyhaablakban

Minden rendes zsidó családban, így nálunk is, a szoba ablakában szokta apám a chanukiát elhelyezni, és ott gyújtotta meg a lángot is. Ilyenkor a család már otthon volt, és az ünnepi fények ragyogása mellett énekeltük el a Moauzcúr-t.

Mégis, a sok évtized alatt, apám háromszor a konyhaablakban gyújtotta meg a szent lángot. Ennek a három esetnek története van, mely most is élénken él még bennem. Elmesélem.

1.

Szüleimnek vegyeskereskedése volt a Wesselényi utca 23-ban. Gyümölcsöt, zöldséget és kóser baromfit árultak. A közeli Nagydiófa utca 12-ben laktunk. Ez egy nagy proliház volt. Hátul nagy udvar, sok apró kis lakás, sok gyerek. Az emeleten volt a mi lakásunk tágas szobákkal, és komforttal. Ide közel volt a templom, az iskola, no meg a bolt.

Apám 3-4-kor kelt fel, és ment ki a csepeli nagy-vásártelepre beszerezni a zöldséget és gyümölcsöt a bolt részére. Egy augusztusi napon egy hordár teherszállításra való triciklit ajánlott apámnak nagyon kedvező áron. Apa meg is vette tőle. Így sokkal könnyebben, gyorsabban és fuvardíj nélkül került az áru a vevőkhöz. Ez az eset az 1935-ös évben történt. Ha nem volt tanítás, gyakran elkísértem őt Csepelre. Szerettem nézni a színes, nagy forgatagot, beszippantani a sok gyümölcs és zöldség illatát. Nem bántam az éjszakai felkelést sem. Élveztem a vásárcsarnok sokféle arcát, ültem a triciklin, és vigyáztam a már megvett árura, míg apám vásárolt a temérdek kínálatból a standokon. Hét órára már a bolthoz is értünk, a friss, üde áruhalmazzal, melynek tetején én csücsültem, apa meg pedálozott. Segítettem új, friss kirakatot csinálni, majd apa kézenfogott, hazaballagtunk és anyu árulhatta a friss árut.

A finom, bőséges reggelit a nővérem elkészítette, míg apám a reggeli imához mosdott, és elővette a táleszt és a tfilint. Utána bekebeleztük a finom reggelit. Én játszani mentem az udvarra, ő pedig visszament a boltba segíteni anyámnak. Nagyon későn, este nyolc után értek haza. Ez így ment egész héten. A sábesz igazi pihenés volt a szüleimnek. Nagyon kis haszonnal dolgoztak, sokat.

Egy alkalommal éppen raktuk le a tricikliről az árut, odajött egy ember, aki azt mondta apának, hogy ez a tricikli az övé, és tőle lopta el az apám.

– Ezt én nem loptam! – mondta apa, egy hordártól vettem.

Megmondta a hordár számát, ami a sapkáján volt. Így apámat csak orgazdaságért jelentette fel a pasas. A triciklit bűnjelként lefoglalták. Négy hónapra rá meg is tartották a tárgyalást, amely chanuka nyolcadik napjára esett. Kértem, vigyen el magával, mert roppant kiváncsi voltam, milyen egy ilyen tárgyalás. Sohasem felejtem el, pedig hatvan éve történt. Mindenre emlékszem, nagyon is jól. A tárgyalás során a hordár bevallotta, hogy ő lopta el a bringát, és hogy apám vette meg tőle. A bíró apámat kérdezte:

– Mondja Scheer úr! Nem gondolta, hogy azért ilyen olcsó a tricikli, mert lopott?

Az én drága, naív, becsületes apám így válaszolt:

– De tisztelt bíró úr! Ezt én fényes nappal vettem!

Erre kitört a nevetés. Apa nagyon szégyellte magát. Ő azt hitte, hogy a fekete ügyek csak sötétben követhetők el. 100 pengő büntetést kapott, és elkobozták a triciklit is, ami nagyon fájt apámnak. Nagy pénz volt 100 pengő!

Már sötétedett, amikor visszaértünk az üzletbe a tárgyalásról. Se pénz, se posztó. Nagyon rossz volt a hangulat. Szégyellte magát, hogy akaratlanul ilyen csúnya pörbe került, ő, a talpig becsületes, mélyen vallásos zsidó. Most így menjen haza meggyújtani a szent gyertyákat?

Búsan lehajtott fejjel baktattunk hazafelé. Mikor pár hónappal ezelőtt ide költöztünk, apám nem vette észre, hogy a két szoba négy ablaka pont az utca túloldalán üzemelő bordélyházra néz, a lakásunk alatt lévő kocsma pedig a ledér hölgyek törzshelye volt éppen. Ahogy búsan baktattunk hazafelé, trágár és igen egyértelmű szavakkal molesztálták az én vallásos apámat. Nem válaszolt a trágár szavakra, futva tette meg az utat maga után húzva engem a kapunkig. A lépcsőházban majd szétpattant az undortól. És ő most így, ilyen lelkiállapotban ünnepelje a chanukát. Úgy érezte, meg van szentségtelenítve. Egy csúnya per, az örömlányok vegzálása sok volt egy napra. Vacsorázni sem tudott. Pedig anyám chremzlit sütött az ünnepi asztalra és édes sütőtököt.

Végül egy óra múlva a család körében kicsit megnyugodva, bement a szobába előkészíteni a mécsest. Berakta a nyolc színes gyertyát, majd a kilencedik szolgagyertyát is. Már éppen be akarta hívni a családot, mikor meghallotta a kocsmából kiáramló cédák zsivaját. Fogta a menórát, kihozta a tágas konyhába, és betette a konyhaablakba, ami az udvarra nézett. Nem akarta, hogy a szent lángokat megszentségtelenítse a kéjhölgyek részeg nevetése. A chanukagyertyák végül a konyhaablakból világították meg az éjszakát. Innen szárnyalt a dal. Itt énekeltük el a Moauzcurt. Szomorú chanuka volt. Sokan azt hitték, Scheeréknél nem gyújtottak ünnepi gyertyákat, mert a szoba sötét maradt. Tavasszal el is költöztünk innen a Wesselényi utca 11-be, a Síp utca sarkára. Apa új triciklit vett, de ezt már számlára, a Velvárttól, a biciklikirálytól vette.

2.

A második történet a felszabadulás után, 1945-ben, az első, háború utáni chanuka története. Már mind a hárman lányok hazajöttünk a lágerekből. Auschwitz, Bergen-Belsen, Ravensbrück sem tudott kifogni a három Scheer lányon. Bizony nagy kitartás, keménység kellett hozzá, és hit! Izgatottan vártak bennünket. Tudták, hogy élünk, üzentünk. Mi viszont nem tudtuk, mi vár ránk Pesten. Én jöttem meg elsőnek. A Dob utcai lakáshoz mentem, és nem találtam senkit. Sírtam. Odajött egy asszony.

– Ugye te a Scheer lány vagy?

– Igen. Szüleim?

– Élnek. Nagyapád vendéglője is megvan. Élnek!

Rohantam végig a Kazinczy utcán. A Wesselényi sarkán állt a Weisz Mendel, kóser vendéglő. Nagyszüleim vendéglője. Megérkeztem. Pont apám karjába futottam.

– Apa! Hol lakunk?

Apám elmesélte. Ők a nagyszülőkkel a gettóban vészelték át a pusztítást, az akkor 13 éves Éli öcsémmel. Éva és Edit nővérem még távol voltak, de hazafele jövet a lágerból. Szóval, élünk. De hol lakunk? Egy jóbarátom egy elhagyott négyszobás házat szerzett még márciusban a tisztviselő telepen (azt se tudom, hol van). Szüleim beköltöztek, hogy mire mi hazajövünk, legyen ahol új életet kezdhetünk. Anyám az elhagyatott kertet beültette mindenféle zöldséggel, és virágokkal. Így várta haza a lányait a lágerekből.

Apámnak nagyon nehéz volt, mert a templom messze volt tőlünk. Mi a Rezső térnél, majdnem a Simon utcánál, a Hédervári utca 23-ban laktunk (egy volt nyilas képviselő lakásában), az imaház pedig a Teleki térnél volt legközelebb s a vágoda és a mikve is. Oda gyalogolt be péntek este, szombat reggel az apám az imádsághoz.

– Ez nem egy ortodox zsidónak való lakás – mondta gyakran. De a lányoknak volt rendes lakhelyük. Így mikor szeptemberben és októberben mind a négyen férjhez mentünk, volt muszos fiúkhoz, volt hol laknunk. Ilyen nagy áldozatot hozott értünk a két szülő.

És jött decemberben a chanuka, ahol végre együtt volt az egész család. Már tizenegyen voltunk. Miklós, Karcsi, Jenő és Pista is a családunk volt már. Apa, anya és öcsém. Ez bizony tizenegy fő! Apám próbált Pesten chanukagyertyát szerezni. 44 darab kellett volna, de még karácsonyfára való sem volt. Úgy gondolta, hogy olajmécsest talán tud beszerezni, de azt sem kapott sehol.

Ekkor elmentem a sarki fűszereshez, Barta úrhoz, aki valutáért bármit beszerzett. Kértem, szerezzen nekem gyertyákat.

– Hát valamit tudnék csinálni. A plébános úrnak szereztem 20 darab áldozati gyertyát karácsonyra. A szülőfalumból maradt a háború előttről. Jó lesz?

– Hát persze!

Kihozott a raktárból két darab egy méter hosszú, vastag, igazi templomi gyertyát. Persze nem mondtam meg neki, hogy mire kell, de öt dollárt adtam érte. Hazamentem a zsákmánnyal. Kikerestem a hímzőfonalat. A gyertyákat felmelegítettem egy fazékban, és mártogatással elkészítettem a 44 darab chanuka gyertyát. Tempera festékkel színesre pingáltam. Sokat dolgoztam vele. Így vártam haza apát az üzletből, amit férjemmel, Jenővel vezetett a Wesselényi 13-ban.

Tél volt, hamar esteledett. Vacsora után elővettem a kész gyertyáimat, és odaadtam.

– Apa, nézd, mégis lesz gyertyagyújtás. Én csináltam ezeket.

Nagyon nem is kérdezett, hogyan került elő a gyertya. Természetes volt neki. Ha Isten akarja, meg is adja. Apa elővette a szépen megtisztított menórát. Belerakta a gyertyákat. Nem nagyon tetszett neki, de hát csak ez volt. A szobába be sem ment, egyenesen odavitte a menórát, a kertre néző konyhaablakba. Összehívta a családot, és meggyújtotta a lángot. Elénekeltük a Moauzcurt. Az első közös ünnepen, ahol apa megáldott bennünket, és hálát adott az Istennek a megmenekülésért. Úgy zengett a dal a tizenegy ember ajkán, hogy könnyes lett a szemünk. Az áhitat után megkérdeztem őt, hogy miért nem a szobában gyújtotta meg a gyertyákat. Azt felelte: “Mert ez egy idegen környék. Nem a mi világunk. Az Isten a konyhában is látta a fényt, hallotta az imát és a dalt. Másra nem tartozik.”

Hamarosan be is költöztek a Síp utca sarkára. Ott a szobában is meg lehetett gyújtani a lángot. 1950-ben szüleim és 90 éves nagyszüleim kivándoroltak Izráelbe.

3.

A harmadik történet 1970-ben, már Izraelben esett meg. A szüleim, ahogy már említettem, 1950-ben érkeztek az országba. Nagyapám 90, nagyanyám 86 évesen alijázott, a nagybátyám már barátságos otthonnal várta a két öreget. Anyám 53, apám 58 évesen kezdett új életet. Volt erejük felépíteni egy új “párnoszét”. 1970-ben tudtam először meglátogatni őket. Apám 78, anyám 73 éves volt ekkor. Már felépítették Tibériásban lévő házukat. Éli, az öcsém megnősült már, a hetedik gyerekkel és feleségével lakta az általa épített, négy szobás lakást Tibériás kertvárosában, fenn a hegyen. Apám a piacon árult tojást és baromfit. Szépen megéltek belőle. Anyámnak ott volt a hét unoka. Éli és felesége, Raimonde tanári fizetésükből tartották el a hét gyereket. Anyámnak volt elég dolga a hét kis szabréval.

Három hétre jöttem, húsz éve nem láttam a szüleimet. A Hatnapos háború után nem kaphattam útlevelet Izraelbe. Volt egy lehetőség. A vállalatom kiküldött Athénba. A főnökömnek megmondtam, hogy onnan pót-útlevéllel (a svájci követség útján) elmegyek Izraelbe. Görögországból az Air Olimpuc repülővel utaztam el, vissza ugyanígy. Onnan Malévvel Pestre. Más nem tudta a vállalatnál, hova is megyek. Nem is tudták meg soha.

Mikor a lúd-i repülőtérre megérkeztem, már várt rám a két drága, öreg szülőm. Úgy meghatódtam, hogy eleredt az orrom vére. Azt hitték, elvérzem. Zsebkendővel az orromon csókoltam össze őket. Éjjel értünk Tibériásba, ami fényárban úszott. A tó fénylett a hegyről nézve. A gyerekek még fent voltak. Kiosztottam az ajándékot az öt lánynak és a két fiúnak.

Egy hét, és itt a chanuka! A kislányok készültek a bálba. Kértek, varrjak nekik szép új ruhát az anyagból, amit hoztam. Meg is varrtam az öt kis ruhát. Büszkén mutogatták, milyen szépek a “doda” Ibolya által varrt ruhákban.

Apám esténként leült a könyvei mellé, és talmudot tanult.

– Gyere Szorele! – szólt a zsidó nevemen hozzám. Mutasd, tudsz-e még olvasni héberül? Ismered még a betűket? Elém tette a “perek”-et, és én olvastam neki. “Rabon Gamliel hühojó ajmer” olvastam a szöveget. Apám szeme könnyes lett.

– Látod Ruhele – mondta anyámnak – ez a lány még nem felejtette el az írást, amire tanítottam.

És eljött a chanuka napja. Apám elővette a sziderlit, és elkezdett imádkozni. Leültem vele szemben, és ostoba szemtelenségemben megzavartam áhítatában.

– Mondd apa! – szóltam. Te mit szólnál ahhoz, ha jönne egy ember és elmondaná neked naponta háromszor: “Scheer úr, maga egy jó, egy tisztességes, egy igaz és becsületes ember. Örülök, hogy megismertem.” Mit gondolsz, miért hízeleg neked naponta?

– Hát mert akar tőlem valamit.

– És te nem ezt csinálod az Istennel? Háromszor naponta? Te mit akarsz tőle? Egy jobb helyet a mennyben? Vagy egy jobb életet itt a földön?

– Az nem úgy van, lányom – nézett rám szép őszinte, kék szemével. Az Istent imádni kell. Ez nekem jó érzés, elbeszélgetek vele ilyenkor. Az Isten kérés nélkül is ad az embereknek, amit csak tud, és sokat tud. Mindent. Jót és rosszat egyaránt. Kinek-kinek érdeme szerint. De szereti, ha szólnak hozzá, ha nem felejtik el, ha az imádsággal dicsőítik – jegyezte meg mosolyogva, bölcsen, szelíden.

– Apa – kezdtem megint az évődést. Hát te azt hiszed, hogy az Isten tudja, hogy itt fent Tibériáson van egy öreg zsidó, aki háromszor egy nap híven fohászkodik hozzá, és imádja? Azt hiszed, hogy az Istennek van annyi antennája, hogy minden imát meg tud hallgatni?

– Jaj de hülye vagy te, lányom! – és sajnálkozva nézett rám.

– Te nem tudod, hogy vannak direkt külön imahallgató angyalok? – De ekkor már nagyon mérges volt tudatlanságom miatt.

– Jól van apa – csitítottam. Csak imádkozz ezután is. Dehogy akarom én elvenni a te hitedet.

– Nem is tudnád – mondta apám, és imádkozott tovább, szépen, csendesen, áhítattal.

Bár nekem is ilyen erős hitem lenne, mint neki. Nagyon elszégyelltem magam.

Apám, az imádság után készülődött a mécses előkészítéséhez. Nagyon szép gyertyái voltak. Hát pont ott, Izraelben ne lenne?

Évek óta nem vettem részt ilyen bensőséges, felszabadult chanuka ünnepen, mint akkor. Apám elhelyezte a gyertyákat a menórában, és kirakta a konyhaablakba, mert ez nézett az utcára. Igen, a konyhaablakba…

Meggyújtotta a gyertyákat. Fényük ellátszott egészen a Hermon hegy havas csúcsáig. A Tibériás tó vize visszaverte a sok ezer gyertya fényét. Csak úgy zengett a dal a srácok ajkán.

Nem, nem azért, mert délután felmérgesítettem okoskodásommal. Nem. Hanem hogy az egész nép lássa a dicsőség lángjait. Mert nagy csoda történt ott. Nagyon nagy csoda. Izrael létrejött.

Ez az én három chanuka estémnek különös története. Talán 89 évesen elhunyt apám történeteit szívesen hallgattátok ti is. Apám és anyám sírját ott fújja a szél a tibériási temető dombjain.

Vágyaik megvalósultak. A szent földben pihennek. Tavasszal, ha Isten segít, rakok egy követ sírjaikra, Schraga és Rahel Scheer sírjára. Úgy legyen.