Senkiföldjén
Szántó T. Gábor
Senkiföldjén
Mögöttünk tíz év – száz lapszám. Főszerkesztőként ennyi ideje jegyzem a lapot. Talán érdemes a visszapillantó tükörbe nézni, summázva: mit akartunk, mit akarunk, s milyen a fogadtatása munkánknak.
Egy fiatal irodalomtörténész a normalitás nemzedékének nevezte Közép-Kelet-Európa ma harmincas-negyvenes zsidó íróit, esszéistáit, akik megkísérlik a zsidó témát, sorsot, gondolkodásmódot – a zsidó narratívát – tudatosítani munkáikban, miközben képesek kritikusan, ironikusan szemlélni önmagukat, apáik, nagyapáik sokat szenvedett nemzedékét is, szintúgy szélesebb társadalmi környezetüket.
E természetesnek tűnő folyamat kissé közelebbről szemlélve korántsem problémamentes. Honi viszonylatban a Szombat, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata a bizonyság rá.
A Szombat, mely magát közösségi és kulturális orgánumként határozza meg, immár több mint tíz esztendeje nem tesz egyebet, mint természetesnek tekinti, hogy van zsidó értékrend, gondolkodásmód (mely a társadalmi-vallási beolvadást követően, szekularizált formában is megnyilvánul), és van zsidó érdek – Kovács András szociológus etnikai politikát körülíró definícióját alapul véve biztonsági érdek (diszkrimináció megszüntetése), jobb pozíciók kivívása a társadalmi javak újraelosztásakor (mint például az elszabotált jóvátétel), s mint legnagyobb jelentőségű, távlatos feladat: a csoport mint fontos társadalmi identitásforrás fenntartása. E két állítás nyílt kihívás az asszimiláció hívei számára, még ha bizonyos kérdésekben olykor egy platformra kerülnek is azon kisebbséggel, mely nyilvánvalónak tekinti a fentiek igazságtartalmát.
A lap egyszerre törekszik a zsidó közösség és kultúra újjáéledését szolgálni, mely a nácizmus és a kommunista diktatúra kettős csapása után csupán igen halvány eséllyel kecsegtet, s mint a demokratikus nyilvánosság ethoszát valló orgánum, az általános sajtónormákat kívánja működése során érvényesíteni. Több mint tíz esztendő alatt bebizonyosodott: e látszólag magától értetődő célok korántsem közelíthetők meg buktatók nélkül.
*
A szűkebb, szervezett közösség, különösen annak idősebb nemzedéke, a zsidó újjászületés hurráoptimista szószólói, intézményi irányítói szemében, távolabbról közelítve: a félelemben és a hagyományhoz tapadó évszázados magatartásmintában gyökerező mentalitás számára a problémák nyílt felvetése, a zsidó közéletet sem kímélő társadalmi jelenségek (korrupció, hatalommal való visszaélés, tekintélyelvűség, stb.) feltárása és bírálata „árulás”, „saját fészekbe piszkítás”. A szkepticizmus, a kétkedő hang szintúgy ellenszenvet kelt, noha ők is világosan látják: a tételes tudás, valamint az élet- és gondolkodásmód szerves továbbörökítésén alapuló zsidó kultúra a folytonosság megszakadásával – ha és egyáltalán lehetséges – ma csak törmelékeiben adható tovább, s a helyi hagyomány rovására, döntő részben külföldi minták alapján kolportálható. Ma a holocaust kényszerű élményközössége és Izrael végső biztonságérzetet jelentő ténye a modem zsidó identitás két talpköve, szerves kulturális azonosulás helyett.
Míg a szervezett zsidóság szemében a nyilvános bírálat ténye, a magyar szellemi életben is jelentős szerepet betöltő, zsidó származású, de magukat zsidóként nem identifikálók körében a markáns zsidó értékrend, az asszimilációkritika, a meghatározó magyar szellemi-politikai irányzatoktól független, így a bi- vagy tripoláris politikai mező törésvonalait átívelő gondolkodásmód és az autonóm érdekképviselet igényének megfogalmazása a vörös posztó.
Arra volt már példa a huszadik század első felében, a beolvadás folyamatában, hogy a zsidóságtól elrugaszkodók mellszélességgel vetették magukat a magyar szellemi életbe, s műveltek a felvilágosodás örököseiként radikális társadalomkritikát, mely nagyobbrészt a magyar közönséget, kisebb részben a zsidóságot célozta meg. Arra azonban csak az utóbbi években került sor, hogy egy olyan nemzedék képviselői hallatták hangjukat a Szombat hasábjain, melynek képviselői az asszimilációt értékvesztési folyamatnak látják és láttatják. Helyette a zsidó tradíció, kultúra és öntudat megőrzését s az integrációt: egy új magyar-zsidó társadalmi szerződés megkötését tartják kívánatosnak, miközben természetesnek tekintik, hogy mind saját közösségük mentalitását, politikai beidegződéseit, mind a magyar közélet zsidókat érintő vonulatát kritikával szemléljék, s elkötelezett azonosságvállalásuk mellett, felelősséget viselve magyarság és zsidóság viszonyáért is, véleményalkotásuk során tárgyilagosan, bizonyos kívülállással egyensúlyozzanak szűkebb és tágabb környezetük, tradíció és modernitás, partikularitás és univerzalizmus között.
Az asszimilálódni vágyó zsidó többség és különösen a magyar gazdasági-szellemi-politikai életben kivívott pozícióját féltő elitje körében, a szélesebb társadalmi kontextusban tagadhatatlanul bizonyos disszimilációt kívánatosnak tartó üzenet megütközést, esetenként ellenérzést kelt, mintha az azonosságvállalás törvényszerűen lemondást kellene jelentsen a megszerzett társadalmi státusról. Az öntudatos, sajátos közép-kelet- európai kultúrájáért és hagyományáért felelősséget érző, szűk zsidó elit színrelépése, a zsidóság mint olyan nyomatékos visszahelyezése a nyilvánosság előtt egy tradicionális, tételes narratívába (nép-vallás), a beolvadáspárti, felvilágosodáshívő, européer-univerzalista értelmiség számára – mely a zsidóságot (önnön zsidóságát is) mindaddig áttételesen: a lezárult múlt részeként, üldözöttként, valamennyi üldözöttel szolidáris kisebbségvédőként, a világkultúra forrásaként élte meg (ugyanakkor paradox módon, gyakorta magát tartja a zsidóság szószólójának is) -, zavaró emlékeztető, kínosan kijózanító jelenség. Egyszerre világít rá a szabadon választott identitás nem csupán a kirekesztők által kétségbe vonható fikciójára, másrészt a tételes zsidó értékvilág és az autonóm zsidó érdekképviselet szükségességére, mely demokráciában nem kötődhet, és nem is kötődik kizárólagosan bizonyos szellemi-politikai áramlatokhoz.
*
A Szombat négy konferenciát szervezett a kilencvenes évek második felében, melyek azt a kérdést próbálták körbejárni: milyen szellemi apportot vitt hozományként a zsidóság a magyar kultúrába; hogyan jelenik meg tematikusán, motivikusan, vagy csupán élménytöredékekben, érzékenységekben, vagy akár ezek hiányában – éppenséggel feltűnő hiánya által – a zsidóság a magyar irodalom, a képzőművészet, a színház és a film világában, leképeződik-e a történelmi sors, vagy a beolvadás itt még gyorsabb, mint a társadalomban.
A magyar-zsidó irodalom létformái című konferencia keretében 1996 januárjában közel harminc irodalom- és eszmetörténész, filozófus, író cserélt eszmét, megragadható-e valamilyen közös vonás a vizsgált művekben. Lehet-e a fent már említetteken kívül nyelvhasználati, ábrázolástechnikai-módszertani sajátosságokat definiálni, miáltal közelebb jutunk tárgyunkhoz.
Az igazán impozáns előadói kör sem volt elég, hogy napi híren túlmenő jelentőséget kapjon a rendezvény a kulturális sajtóban, s noha a konferencia előadásait egybegyűjtő kötet a magyar kiadás után két évvel németül is megjelent, a gyűjteményről mindössze egyetlen kritika látott napvilágot.
Miért e csend? – kérdezheti a naiv, jóhiszemű érdeklődő. Nem elég érdekesség, hogy első ízben jelenik meg magyar nyelven ilyen esszépanoráma? Miért nem vált ki nyílt kérdéseket és vitát a sajtó fősodrában e téma? Mi az oka, hogy miközben hevesen feszülnek egymásnak a publicisztikai érvek és indulatok a magyarországi zsidó jelenlét politikai vetületéről, a higgadt kérdésfelvetés a jelenség valóban megragadható kulturális hozadékával kapcsolatosan gettótémává száműzetik és agyonhallgattatik?
A későbbi rendezvények alkalmával, a széles nyilvánosság előtt, döntő többségben azok az írások jelentek meg, melyek elutasították, vagy legalábbis kétségbe vonták a konferenciák kérdésfelvetését, illetve értelmetlennek tartották azt, s legfeljebb az asszimiláció leképeződését vélték megfogalmazhatónak.
*
A Szombat hasábjain megfogalmazódó zsidó narratíva – mely a diaszpóra logikáját követve, horizontálisan (is) szemléli a zsidó történelmet, a jelen eseményeit és a szellemi élet jelenségeit, nem csupán az asszimilatórikus történetírás vertikális normái szerint, a nemzeti históriába ágyazva a helyi közösség sorsát – alapvetően körvonalazza az önképet, amit a zsidóságról, s benne a magyarországi zsidóságról folyóiratunk kialakított. E szemléletmód által, mely a világ zsidó közösségeiben zajló folyamatokról éppúgy tájékoztatja a honi olvasót (s a Szombat alkalmanként megjelenő, angol nyelvű mutációja által, a magyar s a közép-európai zsidóság törekvéseiről a külföldi közönséget), a magyarországi zsidóság a zsidó világ információs hálózatába csatlakozik – évtizedek elszigeteltsége után tájékozódván és megmutatkozván „képbe kerül” -, új dimenzióval gazdagítva azonosságtudatát. A lokális kettős kötődés és az Izraellel való szolidaritás mellett, új európai és tudatos diaszpóra-öntudat kialakításának lépései ezek, melyek némi megkésettséggel zajlanak Közép-Kelet-Európában, ám korántsem olyan hátránnyal, amilyen mentalitásbeli hátrány tapasztalható a nyugati közösségek önreprezentációjához képest a hivatalos magyar-zsidó képviselet rovására. Míg idehaza, a nyilvánosság előtt még mindig gyakorta a Monarchia-beli, vagy a Horthy-korszakra jellemző, konciliáns, s némileg képmutató, „udvari zsidó” hang határozza meg a hatalomhoz, vagy a befogadó társadalomhoz való viszonyt (jelentős részben a vészkorszak traumatizációja következtében), Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban nyilvánvaló, hogy a zsidóság speciális helyzetben integrálódik a társadalomba; épp e helyzet tudatosítása eredményezi, hogy letisztultabb, kiegyensúlyozottabb viszonyt képes kialakítani önmagával és környezetével, noha nyilvánvaló, hogy belső viták, identitás-dilemmák ott is árnyalják e képet.
A XIX. századi európai jogegyenlősítés, a szekularizáció és az asszimiláció sem szüntette meg teljesen a zsidóság tudatát, önmagához, környezetéhez és a világhoz a befogadó társadalométól eltérő viszonyát – még ha kiutat kínált is a kirekesztettség és a vallásjog normatívája által szigorúan szabályozott gettólétből, s még ha tudatos kísérlet zajlott is a beolvadásra -, mert a judaizmus etnocentrikus cselekedetvallása, szellemi közösséget és világnézetet jelentő hagyománya elvilágiasodva is hatóerő maradt, másrészt a modern politikai antiszemitizmus és a vészkorszak kataklizmája ismét kényszerű élményközösséget teremtett, ha negatív identitás képezi is ennek alapját.
A tudatosan őrzött kultúra és hagyomány társadalmi méretekben elveszíthető, az asszimiláció mégis befejezhetetlen, mert a tradícióját gyakorló, akárcsak szűk közösség jelenléte, másrészt a kirekesztő gondolkodás fátumszerű jelensége emlékeztető. A zsidóság szellemisége lassan morzsolódhat, de a zsidóság mint szociokulturális jelenség, fennmarad.
A kommunista diktatúrák bukása nyomán megélénkülő zsidó turizmus Európa keleti felébe, a stetl emlékvilága felé, az új zsidó generációk identitáskeresése, tételes vallási-kulturális kapaszkodók híján, etnikus azonosságtudatot eredményez, s a közép-kelet-európai zsidóság holtában is tápláló forrása marad az utódok öntudatának, ha utóbbiaknak szavuk (nyelvük, fogalomkészletük, műveltségük) nincs is, amivel e kultúrát megszólíthatnák.
*
Amit a Szombat szerkesztői sikerként könyvelhetnek el: a lap hasábjain – a posztmodem zsidó világ nem irányzatos orgánumaihoz hasonlóan – virtuális dialógus keletkezett a közösség különféle szellemi áramlatai között. Közszolgálati intézményként fogva fel önmagát, a Szombat a legtöbb esetben nem foglal állást, csupán teret ad a párhuzamos véleményeknek, olyan álláspontokat szólaltatva meg egymás mellett, melyek egyébként közvetlenül nem dialogizálnak a másikkal.
A zsidó gondolkodás terített asztalához invitálva az olvasót, a lap megkísérli a sok évtizedes űrt átívelni, amire minden bizonnyal csekély az esély. Sokan fogalmaztak úgy, hogy közleményeit olvasván nem tudják, hová sorolják (milyen szellemi-politikai karámba zárják) a Szombatot Akár bírálat, akár elismerés: megnyugtató ezt hallani. Nem a napi politika széljárása határozza meg a szerkesztők orientációját: a zsidó szellemiség újjáélesztésének igénye mélyebb és távlatosabb értékválasztásra kényszerít.
A Szombat kudarca egyben az egész magyar-zsidó társadalom és szellemi élet kudarca. Egy évtized leforgása alatt nem érlelődött ki olyan véleményformáló, értelmiségi réteg, mely zsidó szemüvegen át nézi a társadalmi valóságot, a világ jelenségeit, s nem csupán tematikusán képes kifejezni érdeklődését, kíváncsiságát vagy azonosulását, de egész világszemléletében. Ez a tény jelzi igazán a közép-kelet-európai zsidó civilizáció felszámolódásának fenyegető veszélyét.
*
A posztkommunista országokban – ahol különösen erős indulattal feszülnek egymásnak a baloldali diktatúrában elnyomott nemzeti értékek-érdekek képviselői és az európai egység, a globalizáció hívei (akiknek soraiba a nemzeti-keresztény jelszavak mögül gyakorta zsidó- ellenességet kihalló, zsidó származásúak is többnyire tartoznak) – sarkosabban merülnek fel a vitatott kérdések, élesebben az idegenellenes jelszavak. Érzékenyebb mindkét fél, gyengébb a demokratikus intézményrendszer, bizonytalan (talán éppen ezért túlhangsúlyozott) a nemzeti identitás, erősebbek a szorongások – mind a többség mind a kisebbség körében.
A zsidóság mint olyan, többnyire az antiszemitizmus tárgyaként lehet frekventált témája a honi közbeszédnek, kulturális jelenségként nem. A beolvadni vágyók mimikrije, a médiavilág tévesen értelmezett politikai korrektsége így egészíti ki a zsidósággal szemben előítéleteket táplálók gondolkodásmódját; így tapad szinte kizárólag negatív tudattartam a zsidóság fogalmához, így nem lesz természetes az erről való szólás, nem lesz vonzó és érdeklődést keltő téma, csak további görcsök, tabuk forrása.
Míg az egyik oldalon a rejtőzködés és a megszerzett társadalmi státus féltése, a másik oldalon a politikai antiszemitizmus sandasága munkál, a kettő között pedig a „nem látok, nem hallok, nem beszélek” téves terápiája. Mindeközben úgy tűnik: az asszimiláció nem érhet nyugvópontra, hiszen a beolvadni vágyók származékos értékrendje-világképe nem olvad fel teljesen, hanem maga is hatást gyakorol környezetére, míg a kirekesztő nemzettudat hívei újra és újra rámutatnak a magukat ugyan nem zsidóként, legfeljebb zsidó származásúként definiálók, ám a zsidó tapasztalatból desztillálódó gondolkodásmódot hordozók „idegenszerűségére”.
*
„Az idegen szép” – hangzott néhány éve a rasszizmus ellen szervezett kiállítás és akció kisebbségvédő szlogenje, mely mögött felsejlett a forrás, a mózesi Törvény szava: „Szeresd az idegent, mert idegen voltál te is Egyiptom országában.”
Gyökereitől elüldözött gondolkodás- mód torzulása tárult fel a nemes célt szolgálni hívatott jelszóban. Az idegen nem feltétlenül szép, bár lehet az. Talán kíváncsiságot, érzéki vagy intellektuális érdeklődést, ám gyakorta félelmet, gyanakvást, ellenérzést ébreszt. A Törvény azért van, hogy korlátozzon, emberré tegyen, s egyben emlékeztessen népi mivoltunkra. Zsidó tapasztalat fogalmazódik meg az emberjogi jelszóban – avantgárd gesztussá túlozva, univerzalizálva és elszakítva racionális magyarázatától.
*
Van-e legitimitása a zsidó önkritikának, amikor a politika szélsőségesei, sokadszorra sem okulván a történelemből, a társadalmi elégedetlenséget kihasználva, ismét zsidóellenes előítéletekből törekednek hasznot húzni, sőt maguk is gerjesztik a gyűlöletet? Mit tehet egy zsidó orgánum, ha írásait, melyek a zsidó intézményrendszer működési zavarait tárgyalják, triumfálva idézi a szélsőjobb uszító sajtója? E kérdésekkel illetve vádakkal akarva-nem akarva számot kell vetnie annak, aki zsidó lap szerkesztésére adta fejét a kommunizmus bukása után Közép-Kelet-Európában. Mindazok, akik a zsidó közösségen belül a szabad szólást érdekből vagy történelmi okokra visszavezethető szorongásból korlátozni kívánják, könnyű érvet találnak álláspontjukhoz: lám, nemhogy harcolnának ellene, még tápot is adnak az antiszemitizmusnak.
A válasz természetesen csak az lehet: az abnormalitásnak nem engedhetünk. A gyűlölet önkiszolgáló, nem szükséges számára kölcsönérv. Akár van zsidó önkritika, akár nincs, az antiszemitizmus létezik. A józan ész és az ép erkölcs szempontjait nem adhatjuk fel, mert épp ez a zsidó hagyomány egyik alapvető, talán a leghangsúlyosabb gondolati vonulata: az önmagunkhoz való tárgyilagos viszony, a folytonos számvetés szüksége: az igazság szolgálata.
*
Az igazi kérdés persze az, kell-e a zsidóknak harcolni, illetve a zsidóknak kell-e harcolni az antiszemitizmus ellen a demokráciában, s ha igen, hogyan?
Megkerülhetetlen az a sokak számára nyilván provokatív felvetés is, vajon a zsidó magatartás- és gondolkodásmód lehet-e oka, kiváltója, illetve befolyásolója az ellenszenvnek? Van-e ennek olyan eleme, mely nem a Kinyilatkoztatáshoz kötött vallási norma, csupán „környezeti ártalom”: történelmi válaszindulat, így változtatni lehet és kell rajta; végső fokon: van-e, és ha igen, miben áll a zsidó felelősség az együttélésért (ide sorolva a magukat legfeljebb zsidó származásúként aposztrofáló, a felvilágosodás örököseiként meghatározó, szekuláris értelmiség képviselőinek felelősségét); előidézhet-e pozitív fordulatot e társadalmi viszonyban a ressentiment oldódása, a zsidó viselkedés változása, vagy a gyűlölet/ellenszenv fátum, amit tudomásul kell venni, mert része a zsidó léthelyzetnek, sorsnak, végső fokon eszköze a fennmaradásnak, másrészt teológiai szempontból a zsidóság küldetésének: a világ önmagára eszméltetésének, mert a holocaust – ha ötven év után is, mégiscsak katartikus változásokat készít elő a keresztény gondolkodásban, s az európai civilizáció tudatos viszonyában értékeihez és kudarcaihoz.
Az új Európában, mely nemzetek feletti közösségével maga is kettős identitást kínál valamennyi polgára számára, a gazdasági közeledésen túl felerősödhetnek a kulturális dialógus perspektívái, és a közös értékrend keresése visszavezethet a civilizáció bibliai ősforrásaihoz, ám az egységesülés ezzel ellenkező dacreakciót is kiválthat a bezárkózó nemzettudat hívei körében, akik populista retorikával fordíthatnak a közhangulaton. Európa számukra „zsidós valami”, gyanakvásra okot adó, homályos absztrakció.
Szabad-e, kell-e a „zsidó magatartás” változtatásának szükségességén tűnődni az új Európa kapujában, vagy ez nem egyéb, mint „azonosulás az agresszorral”: a zsidóellenesség logikájának interiorizálása? Hogyan viselkedjenek a zsidók a diaszpórában? Lehet-e pozitív minta a történelmükből fakadó teljesítménykényszer, az állandó bizonyítási vágy, vagy új paradigma volna kívánatos? Viselkedjenek úgy, akár a vendégek, akik nem élhetnek vissza a vendégjoggal, de nem is tesznek úgy, mintha otthon éreznék magukat, vagy igenis sajátjuknak tekintsék a hont, ahol élniük adatik? Egyenlő terheket hordozva, jogaikban se hagyják magukat csorbítani, s tegyék részévé a modem, demokratikus nemzettudatnak a maguk kettős vagy többes kötődését, a szélesebb mezőbe ágyazott önképet, mert megint csak ők az idők kovászai?
Mindez tíz esztendő alatt sokszor felmerült a Szombat lapjain.
Van, aki megdöbben, és azt mondja: hiszen ezek a kérdések a zsidó emancipációval és recepcióival eldőltek. Ugyan miféle öngettósítás ez? Kell ilyesmivel foglalkozni egy szabad országban, melynek alkotmányos alapjoga a szabad identitásválasztás?
A válasz erre csak az lehet: e kérdésekre mindaddig felelni kell, míg feszültség van körülöttük. Zsidó kérdések – zsidó válaszokra várva, a saját nyugalmunk és tiszta lelkiismeretünk érdekében.
*
A tény, hogy a Szombat kilépett a zsidóságot a felvilágosodással, kisebbségvédelemmel, baloldalisággal, antifasizmussal azonosító eszmeköréből, és teret nyitott a doktrinér aufklérista gondolkodásmód kritikájának, illetve a tradicionális judaizmus eszmevilágának (melyben hagyománytisztelet, szociális érzékenység, szabadelvűség elemei egyaránt megtalálhatók), s mely számos ponton ütközik a liberális gondolkodók által politikailag korrektnek nevezett, uralkodó beszéddel (egyetlen példa: zsidóság mint szabad identitásválasztás, kontra vallásjogi meghatározás), ideológiai kereszttűzbe került. A baloldali s a liberális közszereplők, publicisták, akik nem egyszer túlérzékenységből vagy számításból használták az antiszemitizmus vádját politikai ellenfeleik diszkreditálására, s mind eddig természetes szövetségesként tekintettek „a” zsidóságra, nem értették, és nem tudták kezelni a jelenséget. Hasonlóképpen a jobboldal politika szószólói, akik tárt karokkal fogadták volna az önkritikus „fehér hollót”, ám az nem óhajtott az ő kalitkájukban sem megtelepedni – s ennek hangot is adott -, különös tekintettel arra a lehangoló tényre, hogy Magyarországon nem sikerült megteremteni a modem politikai konzervativizmust, mely ideológiájában és frazeológiájában mentes volna a keresztény gondolkodásban gyökerező zsidóellenességtől, szövetségi politikájában pedig világosan elhatárolódna a nyíltan antiszemita szélsőjobboldaltól.
A rendszerváltás óta nem akadt a Magyar Köztársaságnak olyan kormánya, mely törekedett volna méltányosan jóvátenni a holocaust és a kommunista diktatúra kettős repressziója okozta károkat a közösséggel szemben, lett légyen szó baloldali-liberális, vagy jobboldali kormányzati erőről, noha a jelszavak szintjén valamennyien kinyilvánították ennek fontosságát. Ez az évtizedes tapasztalat is hozzájárul a tisztánlátás sürgető igényéhez.
A zsidó értékvilág képviselete a zsidó szervezetek, intézmények feladata. A zsidó érdekek megjelenítése is rájuk hárul, már ha valóban betölteni kívánják küldetésüket, s nem a központi hatalomtól függő, Judenrat-szerepre kárhoztatva kívánnak létezni. Tudomásul kell venniük, hogy a demokrácia érdekcsaták és érdekegyeztetések folyamata, s nem alamizsnáért könyörögnek kinyújtott kézzel, hanem a közösség méltányos jussáért: intézményrendszere és szellemi értékei valódi újjászületésének anyagi alapjáért.
Tudomásul kell venniük, hogy politikailag ők is a senkiföldjén állnak, ha fájdalmas is e felismerés, s még ha ott középen, kissé huzatos is a tér.
*
A magyarországi zsidó közösség ma elitnélküli közösség. A holocaust és a kommunista önkény időszaka elpusztította, és szülőföldjük elhagyására kényszerítette a tradicionális zsidóság szellemi vezetőit. Ami, aki maradt: a maradék maradéka.
Az asszimiláns zsidó értelmiség, mely mindig a magyar modernizációhoz asszimilálódott, távol került a közegtől és a kultúrától, melyből vétetett, s noha zsigereiben, politikai reflexeiben, félelmeiben sok tekintetben zsidó válaszreakciókat ad a társadalmi kihívásokra, a szervezett zsidóság szellemi életében nincs jelen.
Nincs igazi lehetőség magyar-zsidó, vagy keresztény-zsidó párbeszédre, mert a mai közép-kelet-európai (s benne a magyarországi) zsidóságnak nincsenek, vagy alig vannak dialógusképes reprezentánsai, akik nyíltan és autentikusan jelenítenék meg értékeit-érdekeit.
A XX. század végén, amikor a kereszténység mértékadó körei gondolják újra viszonyukat a zsidósághoz, és felelősségüket az évezredes zsidóüldözésért, a nyugati világban pedig nyilvánvalóvá lesz, hogy a zsidósághoz való viszony a demokráciák fokmérője, nem elegendő a látszat-párbeszéd. Európa keleti felén pedig látszat-párbeszéd folyik, mely zsidó részről elsődlegesen a biztonságpolitika része, lévén a diaszpórában élő zsidóság a holocaust után újfent ennek görcsös késztetésében él, a magyar katolikus egyházi vezetés részéről pedig tapasztalhatóan nyögvenyelősen kényszerű folyamat, melyet nem hat át a II. Vatikáni Zsinat, a Nostra Aetate, és II. János Pál pápaságának, a keresztény-zsidó viszonyt valóban új alapokra helyezni kívánó szellemisége.
Világossá kell tenni: a keresztény-zsidó párbeszéd célja a kereszténység identitáskrízisét terápiás céllal gyógyítani, a zsidósággal szemben elkövetett bűnök kiengesztelését lehetővé tenni, a bűntudatkomplexust – mely legalábbis a kollektív tudatalattiban újra és újra előidézheti az önigazoló gyűlöletet – feloldani. A kereszténység súlyos kihívása egy új teológia alapjainak lerakása, mely nem számol a zsidóság felszámolódásával, nem célképzete a zsidók megtérítése, míg a zsidók feladata elsődlegesen mentálhigiénés: az évezredes üldöztetést kell feldolgozniuk, a szüntelen gyanakvást és szorongást, a túlérzékenységet, mely mindenben zsidógyűlöletet orront. Erre minden bizonnyal a holocaust után született nemzedék lesz csak képes, ha a zsidó intézményrendszer ki tudja termelni az új zsidó intelligenciát.
Sokak számára meglepően hathat: a magyar kereszténység, a magyar szellem neurózisának feloldásához is szükséges, hogy legyen dialógusképes, saját értékeinek tudatában lévő zsidóság, mely vonzást tud gyakorolni a ma még rejtőzködő, beolvadni igyekvő zsidó származásúakra, akik a saját, zsidó neurózisuk túszai, s akik pozitív azonosság- tudat híján, ám az antiszemitizmus potenciális céltáblájaként csupán mivoltuk kínjaival küszködnek.
Mondhatná valaki: mintha túlzott jelentőséget tulajdonítanánk e problémának.
Visszakérdeznék: vajon nem a magyar közélet birkózik immár egy évtizede (valójában egy évszázada) a „zsidókérdés”- nek nevezett gumicsonttal?
Megoldás – ha és egyáltalán – csupán hosszú távon lehetséges: a modern, demokratikus nemzettudat kihordása „magyar” oldalon, mely a kétszintű identitást, a több közösséghez való lojalitást is tolerálja, mi több, bátorítja; másrészt az öntudatos, hagyományát, kultúráját ismerő, valamint történelmi múltjából eredő gondolkodása, reflexei gyökereit és ebből eredő ideológiai orientációját tudatosító, helyzete színét és fonákját is belátó zsidóság kialakulása.
Az előbbihez a magyar politikai közgondolkodásnak kellene alapvető fordulatot vennie. Különösen a magyar jobboldalnak volna szüksége önbizalomra, higgadt, letisztult krédó megfogalmazására (mit is kíván konzerválni?), s arra, hogy úgy érezhesse, nem esélytelen a rasszista indulatoktól fertőzött szélsőjobboldal nélkül sem.
Utóbbihoz a szabadon választható identitás korában vonzóvá kellene tenni a zsidó intézményrendszert, annak nyilvánosság előtti arculatát, „forgalomképessé” a szekularizáció és az asszimiláció után a judaizmus örök-jelenidejű üzenetét. Mert az igazi kérdés persze az: vajon száz esztendő múlva lesz-e érdemi zsidó jelenlét a Kárpát-medencében; lesz-e, aki ezen a tájon héberül imádkozik és zsidóként gondolkodik, vagy az üresen kongó zsinagógák addigra végképp emlékművekké és múzeumokká lényegülnek át. Zsidó kérdéseket már nem tesz fel senki, legfeljebb a szélsőjobb sajtója lesz zsidókérdéstől hangos.
*
Amikor a Szombat szellemiségét körvonalazni próbáltuk, olyan lapról álmodtunk, mely autonóm módon szólaltatja meg a zsidó értékeket, s képviseli a zsidó érdekeket. A senkiföldjén szerettünk volna állni megannyi zsákutcás, XX. századi, zsidó választás után. Most itt vagyunk, s noha kissé magányosan álldogálunk, nincs kétségünk: lesz miről írnunk a Szombatban a XXI. században is.
Címkék:2001-11