Szántó T. Gábor: Párizsi napló

Szántó T. Gábor

Párizsi napló

február 17. szerda

Párizsnak szefárd főrabbija és askenázi érseke van – mondják némi malid­éval. Ha e mondat Pesten megjelenik, a felszisszenőkkel szemben csupán azt tudom felhozni mentségemre, hogy a vicc közszájon forog, másrészt így tartja a vallásjog. Aki zsidó anyától születik, még ha kitér is és bíboros lesz belőle, akkor sem menekül: a haladra utoléri. Az igazat megvallva, számomra azért is különösen fontos a lengyelországi szü­letésű Jean-Marie Lustiger háttere, mert ugyan hogy kerülne majdan egy Utazások Askenáziában című kötetbe e párizsi anzix, ha az érsek származásán kívül egyre kevesebb hajszálgyökér köti a szefárd dominanciájú, rendkívül dina­mikus közösséget a mi világunkhoz, Közép-Kelet-Európához.

Talán az emigránsok, a menekülők, vagy Párizs szerelmesei, akik itt ragad­tak, nyomorogtak, de maradtak, mert rabul ejtette őket a világváros szabad szelleme, vagy mert bíztak abban, hogy a stetl pogromtól fenyegetett világ után itt biztonságban lesznek.

A Zsidók Történeti Múzeumának – hű­vös, elegáns, távolságtartó név, akár­csak maja a kiállítás – a XX. század el­ső harmada piktúrájának nagyjait felvo­nultató termében nem egyébért kerül egymás mellé lengyel-, orosz-, litván-, ukrán-, román- és bolgár-zsidó, s válik a döntő többségben e körből összeálló, École de Paris néven emlegetett festő­csoport tagjává – mint azt a katalógus szárazon és tényszerűen közli -, mint hogy itt voltak, Párizsban. A város és egymás inspiratív légkörében.

*

A római birodalom ideje óta élnek zsidók Franciaország területén, a közép­korban többszöri kiűzetés, majd újbóli letelepedés volt része a közösségek­nek. A hagyományos irodalom szinte teljes egészét végigkommentáló Rasi neve is utal rá, micsoda szellemi kapa­citással bírt az itt élő zsidóság. Askenázi zsidók főként Elzászban telepedtek meg, és Párizsba költözve is megőrizték önállóságukat.

A szefárdok a spanyol, majd a portu­gál kiűzetés nyomán érkeztek az ország­ba, ahol az emancipációt meghozó pol­gári forradalom idején mintegy negy­venezer zsidó élt. Napóleon császársá­ga idején a hatalom egységes szervezet­ben óhajtotta látni a zsidóságot, ezért hozták létre a consistoire intézményét, mely modernizációjuk mellett, sok te­kintetben autonómiájukról való lemon­dással is párosult. A mai, centralizált in­tézményrendszer, formájában ennek örököse. Noha olyan különös konstruk­ció jött létre, aminek keretében például rabbik állami fizetést kaptak, a francia zsidóságot – a magyartól eltérően – nem hasította ketté e folyamat; nominálisan ma is ortodox e hitközség, ám tartalmá­ban lényegileg nem sokban különbözik a honi neológiától.

A századfordulótól kelet-európai, bal­káni, észak-afrikai bevándorlók szaporí­tották százötvenezer főre a párizsi zsi­dók lélekszámát. A náci megszállás ide­jén százhuszonötezer embert deportál­tak francia földről.

A háború utáni zsidó újjászületésben, a kelet-európai bevándorlók mellett, Franciaország mint gyarmati birodalom bukása játszott közre. Az Észak-Afrikából kivonuló franciákat követték az otta­ni zsidók, s az ötvenes-hatvanas évek­ben algériai, tuniszi, majd marokkói és egyiptomi zsidók érkeztek az országba, kialakítva a ma hozzávetőleg hatszázötven-hétszázezer fős összlétszámot, melyből háromszázhetvenötezren élnek a fővárosban.

*

Az első élmény a látványé, majd az il­latoké és az ízeké: a kávéházak, a Musée d’Orsay, a Picasso múzeum után a Marais, a régi zsidónegyed. Héber felira­tú portálok, kóser éttermek és boltok, nyílt, görcs nélküli zsidóság, déli tempe­ramentum, keleties hangoskodás.

Szomszédvárak: az egyik kirakatban a Béth Din Paris, a consistoire rabbiságá- nak kósersági felügyeletét jelző pecsét­je, a másik ablak mögött Meir Rottenberg rabbi engedélye, akinek a Rue Pavée 10. alatti, kecses, Art Nouveau stílusban épült imaházában askenázi-haszid elemeket ötvöző közösség műkö­dik. Nincsenek merev határok, szefár­dok is „átimádkoznak” az itteni közössé­gekbe, ám az ellenkező beolvadás a túl­nyomó, már csak az askenáziak csekélyebb számarányánál fogva is. Az árak kissé hajmeresztőek, de vacsoraidő van. A kóser swarma illata becsalogat az egyik étterembe. Mi-va-mi – áll a plaká­ton, kissé stilizált rabbiportré alatt.

február 18. csütörtök

Tegnap este, Magyar Intézetbeli szál­lásomra visszatérve próbáltam felidézni egy Radnóti-sort, mely a Boul’ Mich emelkedőjén és a Boulevard St. Germain-en sétálva ötlött fel bennem, de érez­tem, hogy pontatlanul mormolom ma­gamban. Ma, a Szajna felé menet egyszer csak megpillantok egy utcanevet és gyermeki örömmel mondom ki hango­san is: „A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.”

Borzongató: tényleg lejt. S eszembe ötlik Zeke Gyula szép hommage-a egy novellájában a kilencvenes évek köze­péről, aki a Széna tér és a Moszkva tér közötti járdaszakaszról írt hasonlókép­pen egy kissé másnapos hajnal emlék­képei között.

február 19. péntek

Forrai Eszterrel van találkám, aki ko­nokul és magyarul úja verseit, melyeket kétnyelvű, magyar-francia kötetben több ízben is kiadtak. Pesten legutóbb a Múlt és Jövőnél jelent meg könyve, s leg­újabb munkáját mutatja a Rasi Központban, a párizsi zsidó közösségi házban, ahová csak akkor juthatok be, amikor ő is megérke­zik, mert a biztonsági em­ber angolul nem ért, s tört héber mondataim sem enyhítik szőrös szívét.

A bölcsészkar magyar­-orosz szakán végzett Bu­dapesten, Kardos László önképzőkörébe járt. Pándi Pál arról igyekezett meggyőzni őt, még nem jött el az ideje annak a lí­rának, amit ő művel: „Osz­tályharcos költészet kell.” Neki nem – gondolta For­rai Eszter, s miután lediplomázott, 1962-ben el­hagyta Magyarországot, az­óta él Párizsban.

Az apahiány volt a vezérfonala szűk­szavú, kissé túl közvetlen költészeté­nek, később lett nyilvánvaló a vészkor­szak mint döntő élményanyag. Három éves volt 1944-ben, nővére menekítet­te ki a Duna-parti menetből, Lépcsők cí­mű versében emlékezik erre. Múzeumi teremőrként ment nemrég nyugdíjba, s friss munkája egy-egy képzőművész szellemét idézi meg. Készülő, kétnyelvű kötete, Az ősz palettája júniusban jele­nik meg Pesten. Eszter, aki nagyanyjá­val még jiddisül beszélt, és hazulról pol­gári etoszt hozott magával (ez késztette részint a kivándorlásra is), erősen kötő­dik a zsidó kultúrához, noha nem vallá­sos. Az Or Chana – Cooperation Feminine nevű szervezet képviseletében min­den hétfőn hozzátartozók nélküli zsidó betegeket látogat. „Ez az én imám” – jegyzi meg lakonikusan.

Chana Landau, a Rasi Központ kiállí­tás-szervezője Eszter régi barátnője. Há­rom éve renoválták az 1973-ban meg­nyitott centrumot, meséli, azóta a ren­dezvények is mozgalmasabbak lettek, élettel telítődött meg a Ház. Itt a L’Arche folyóirat szerkesztősége, az egyik zsidó rádió innen sugározza adásait, és a kép­zőművészeti koncepció is megújult. Zsi­dó származású festők műveit állítják ki, nem a tematika a szervező elv.

Eszter felnevet: erről ő is tudna me­sélni. Izraelben élő testvérének, akit New-York-i galériás körökben jól forgal­mazható festőnek tartanak, szeretett volna egy tárlatot a házban, de Chana elutasította a képeket, mert „túl zsidó­nak” tartotta azokat. Ebből kis machlojke kerekedik, angolról franciára váltva vitatkoznak, majd megbékülve legyintgetnek egymásra. „Korábban sokkal folklórszerűbb volt az egész környezet” – magyarázza Chana Landau. „De nem az a cél, hogy minden falon egy menóra, egy kaftán és két pajesz lógjon. Nem ebben áll a zsidó művészet. Teret aka­runk adni a zsidó alkotóknak, mert Pá­rizs tele van kiállításokkal, mégsem jut mindenki lehetőséghez. Általában Fran­ciaországban élő, ám különböző hátte­rű zsidó művészek munkáit állítjuk ki” – mutat egy Romániából származó festő képeire, majd – talán mert nem vagyok eléggé lelkes – kissé mentegetőzve mondja, hogy a zenei programok is hasonlóképpen szerveződnek.

„Ha a zsidó negyedben jársz, menj el a kóser pizzériába, a Rue Rosiers 23-ba. Mi-va-mi a neve, ott láthatod a nővérem képeit” – mondja a rádiószerkesztőség felé menet Eszter, mire előkapom tás­kámból az étterem kis plakátját, rajta a haszid portréval. „Ez a nővérem, Feren­ci Chedva képe” – bólogat.

*

A La Radio de la Communauté Juive irodájában Salomon Malka igazgató-fő­szerkesztő fogad, s nyomban a stúdió­ba invitálna, hallgassuk meg: a Le Mon­de főszerkesztő-helyettesével készít külpolitikai tárgyú interjút. Inkább Paule-Henriette Lévyt, harmincöt év körü­li helyettesét választom, akit a helyi zsi­dó rádiókról faggatok.

1980-82 között alakultak meg a rádi­ók, miután Francois Mitterrand köztársasági elnök közbenjárásával frek­vencia-engedélyt kaptak. Egy hullám­hosszon osztozik napi tizenhat órában, egyenlő arányban, megállapodás alap­ján a négy rádió: a Likud-párti, Netanjahu mellett mindig kiálló, jobboldali adó, a palesztinbarát, Békét, most! mozgalom szellemiségét sugárzó Sha­lom, a bundisták (lengyel-orosz zsidók század elején alapított szocialista szervezete) gyermekei által gründolt, balol­dali Judaic FM, és a legkomolyabbnak mondott Radio Juive (94.8 FM), aminek az irodájában ülünk.

Hogyan definiálnák a többiek ennek a szellemiségét? – pikírtkedem. Meglepő­dik, majd azzal hárítja el a kérdést, hogy nem találnák irányzatosnak, itt balról-jobbra mindenféle vélemény megfogalmazódik. Cionizmus, Izra­elhez való viszony? – próbálom megfogni, de vállat von: nincs különösebb eltérés a többi adóhoz képest.

Kevés a hirdetés, magántámoga­tók jóvoltából létezik a többi rádió, az RCJ-t a Fonds Social Juif Unitié, a hitközségi szövetség mellett mű­ködő központi jóléti alap, illetve David Rotschild tartja életben. A RCJ és a Radio Shalom egész Euró­pában fogható. Az éjszakai órák­ban, szombaton és ünnepien zenét sugároz valamennyi adó, melyek a technikai munkatársakon túl, átlagosan öt-hat főállású szerkesztőt, riportert fog­lalkoztatnak.

A hallgatottságot firtató kérdésemre elmosolyodik: „Az emberek gyakorta nem tudják megkülönböztetni, melyik rádió szól. De nincsenek adataink” – tér ki végül a kérdés elől.

A zsidó társadalom egészéről faggatózom, az askenázi-szefárd viszonyról. Egyensúly van, sose volt nyílt konfliktus, a második bennszülött generáció fiatal­jai között pedig az egész kérdésfelvetés irreleváns, mondja határozottan. Ő ma­ga, aki szefárd származású, húszéves volt, amikor felfedezte a problémát.

Hűvös tárgyilagossággal beszél az ak­tualitásokról és a műsorstruktúráról is. Nincs szenzáció, nincs kurrens téma, csak ami a világban történik. A kurdok ügye, Öcalan letartóztatása és várható törökországi pere, a Várbeli megemlé­kezés nyomán kitört budapesti szkinhed-botrány, illetve a harmincezer forin­tos kárpótlás miatt támadt felháborodás jelentik a napi eseményt, de a kisebbsé­gi ügyek általában is a hírek, elemzések fókuszában vannak. Belpolitikában mindenevők. „Zsidók vagyunk, de rádi­ósok.” – slussz, ez a magyarázat. A hír a fontos, nem a vélemény. A zsidó ügye­ken túl, általános érdeklődésre számot tartó témákat is körbejárnak, ilyen például az európai választások napirenden lévő kérdése. Célközönségük széle­sebb, mint a zsidó közösség, s noha a politika van a centrumban, vallási, kul­turális műsorokat is szerkesztenek. Pénteken a rabbiké a szó, a közelgő szombat tiszteletére, de konyhaművé­szeti sorozatukban a kóser kulinaritásra is fordítanak időt. Zsidó zene, izraeli rock és klasszikus muzsika egyaránt szerepel a kínálatban, s kevés héber-jiddis-ladino nyelvű műsort is sugároznak, ám ez inkább csak hírközlésre, illetve nyelvoktatásra szorítkozik.

„Mennyire élhetnek benne a zsidó kö­zösségben a rádiósok, s mennyire csak téma nekik a zsidóság?” – tűnődöm han­gosan, kifelé jövet a Rasi Centerből. „Zsidó származású, liberális beállítottsá­gú, professzionális újságírók a szerkesz­tők” – mondja Forrai Eszter. Eszembe jut, hogy Salomon Malka és Paul-Henriette Lévy nevével a L’Arche kolofonján is találkoztam. Párizsban nem egészen ott húzódnak a zsidó társadalmon belüli tö­résvonalak, mint odahaza.

február 20. szombat

Tegnap este a Marais-ban, a Rue Rosiers 25. alatt, egy bérház első emeleti la­kásában berendezett imaházban kö­szöntöttem a szombatot.

A nehezen mozgó, gártlis, strájmlis Mechl Reis imaháza ez, de a közönség vegyes: fekete öltönyös, kalapos len­gyel-zsidó, szürke öltönyös, kalapos szefárd, fiatal, horgolt kipás, farmeros- bőrdzsekis ifjonc éppúgy megtalálható itt, mint kaftános, széles karimájú feke­te kalapot viselő harédiek. S mindeh­hez a pesti eligazítás: ez egy litvis kö­zösség. A minchát szolid külsejű, feke­te öltönyös úr mondja végig, szefárdul és nehezen érthetően, a szombatfoga­dás Mechl Reis-é, aki askenázi nüszach-hal, dallamtalanul imádkozik.

Szürke kucsmában érkező idős úrnak mutatnak be: Slojme Freund a ne­ve. Pesten a Kazinczyba járhatott. Ahogy kérdez felőle, ahogy kiejti a ma ürességtől kongó ortodox főtemplom nevét, abból kihallani, mit jelenthet számára az egykor volt hitközség, ami­nek elnöke egy negyven fős közgyűlés előtt tizennégy ezres tagságot tulajdo­nít, beleszámítva a külföldre távozottakat és a holt lelkeket is.

Slojme Freund az ima előtt és után sietve ellát információval. Első kérdései: van-e hol aludnom és van-e mit ennem sabeszkor. Hiába nyugtatom megkapó igyekezetében, hogy ellátásomról gondoskodjék, csak elkommendál vacsorára. Én inkább vele beszélgetnék, de ő is vendég­ségbe hivatalos. Gyorsan elsorol­ja, hol vannak még magyar-zsidók Párizs síljeiben: egy Katz, egy pá­pai Politzer a Rue Pavée-ban, egy Rosenberg a Rasi templomban, nekem, a fene tudja, miért, lelkes statisztikájától elszorul a torkom.

Freund úr korántsem litvisnek, ellen­kezőleg: nagyon is haszidisnek mondja ezt az imaházat, ahol davenolunk, és a másikat, a Rottenberg-félét askenázinak, mely már szintén haszidba hajlik. Itt ismerje ki magát az ember, gondo­lom. A helyi lubavicsiak főként az észak-afrikaiak között hódítanak híve­ket, magyarázza, amikor odalép hoz­zánk egy felperdülő karimájú kalapot, kaftánt viselő férfi. Slojme Freund be­mutat Joshua Levynek, aki a közösség egyik régebbi támogatója, fél napot dol­gozik, a másik felében tanul. Hála ven­dégeskedem az este.

Parókás felesége, két apró gyerek fo­gad bennünket a lakásban. Az asszony megszokhatta a váratlan vendégeket, arcrezzenés nélkül veszi tudomásul, hogy egy terítékkel többet kell az asztal­ra tennie. Halat, rizst, süteményt és gyü­mölcssalátát kapunk a kiddus után. Kis­sé feszengésen indul a vacsora, aztán oldódik a hangulat. Szakmai ártalom: in­formációt gyűjtök. Joshua Levy szerint a francia zsidók kilencven százaléka sze­fárd, s az asszimiláció ellenére, a szefár­dok körében szinte soha nem tűnik el teljesen a zsidóság, valamiféle kollektív tudat megmarad. Amikor az imádkozás során tapasztalt sokféleségre kérdezek rá, mégis mi hozza össze a lengyel, ma­gyar, francia hátterű, húsz és nyolcvan év Közötti kaftánosok, öltönyösök, bőrdzsekisek, strájmlisok, kalaposok, kucsmások és horgolt kipások askenázi-haszid-szefárd elemeket ötvöző különös gyülekezetét, csupán annyit mond: az ortodoxia. Nem kérdezősködöm to­vább. Zmireszek következnek, szombati dalok, majd rövid dvár tajret mond a he­tiszakasz első mondatához. Asztali ál­dást mondunk, a vacsora véget ér. Nincs formális marasztalás. Szedelőzködöm, lekísér, és elmagyarázza, merre jutok haza. Egy micvát teljesített az este, hogy én is betarthassam a parancsolatot.

*

Szombat múltán kiderül: a Pompidou központ állandó tárlata hónapok óta zárva, be kell érnem David Hockney este tízig nyitva tartó kiállításával. Pla­kátjával tele a város (a Picasso múze­umban is Hockney a bonusz: az agg mester szellemét megidéző munkái zár­ják a körsétát).

Szédelgek a napi tíz-húsz kilométeres sétától, de nem bújok a föld alá, hogy metrózzak, inkább ismét átvágok haza­felé a Quartier Latin-en. Fűszeres, faszé­nen pirított hús tiltott illatával vétkezem a szűk utcákon, mint Rómában. Héberül szólítanak meg egy vendéglő ajtajából.

Árad a nép, fecseg-duruzsol a cafék üvegezett, vagy fóliával védett, gázláng­gal hősugárzott teraszán. Pest soha nem lesz ilyen, gondolok rá elkeseredve. Ha valaha voltak is, soha nem lesznek már ilyen kávéházak, nem lesz ilyen tempe­ramentumos éjszakai élet, pezsgés, nyüzsgés és burjánzó kínálat; nem lesz a zsidó negyed sem olyan, mint itt, mert otthon hosszabb a történelem árnyéka, s mert nincs rá ilyen kereslet, vásárló, igény; mert a nácik pusztítása után a kommunisták is ellehetetlenítették a zsi­dó életet, hiába hajlamosak erről megfe­ledkezni olykor még azok is, akik így vagy úgy mindkét rezsim túlélői. Csak turisták kedvéért nem tartható fenn egy közösség intézményrendszere, múze­umként sem. Pest mégis, máris hiány­zik. „Fagyos lehellet és hullaszag / Száll ott minden virág felett. /Elátkozott hely. nekem: hazám. /A naptalan kelet.” (Ady Endre: A Gare de l’Esten)

Szédelgek az élmények sokaságától. Összeegyeztethetetlen értékvilágok tú­szaként egyensúlyozok: egy valaha volt közösség nyomait keresem itt is, és a zsigereket csigázó kozmopolisz levegő­jét szívom: zsidóként és íróként, tör­vénytisztelőként és élményt akkumulá­lóként létezni egyszerre egyetlen módon lehet, ha ezt, éppen ezt próbálja megfogalmazni, aki egy seggel ül e két széken.

február 21. vasárnap

Az Institute for Jewish Policy Research (és még vagy fél tucat társrendező, közre­működő és támogató) konferenciája: A XXI. század zsidó kultúrája az Alliance Israélite Universelle székházában zajlik majd, az északi városrészben. Két hatal­mas, consistoire-típusú zsinagóga van a közelben, és a Rue de Faubourg Montmartre mellékutcáinak imaházai, kóser boltok, éttermek tucatjai. Egy mészár­székben békésen lóg a falon egymás mellett a hívei egy része által messiásnak kikiáltott Menachem Schneerson lubavicsi rebbe és a talizmános Arje Kadduri izraeli szefárd kabbalista fényképe.

Mincha-máriv előtt a Rue Richer egyik modem, multifunkcionális épülete előtt elegyedem szóba Abu Gavriellel, aki a helyi észak-afrikai közösség tagja, névro­kon és angolul is jól kommunikál. Tőle tudom meg, hogy a környéket jórészt tu­niszi zsidók lakják, akik a francia gyarma­tosítók távozásakor, a hatalmat maguk­hoz ragadó, helyi arab erők elől mene­kültek ide. Tízezerszám hagyták el ottho­naikat a zsidók és települtek Franciaor­szágba, gyökeresen megváltoztatva a zsi­dó közösség összetételét. Abu Gavriel megerősíti a korábban szerzett informá­ciót az itt születettek között természetes az askenázi-szefárd házasság, ugyanígy a vegyes gyülekezetek ténye, ami lényegé­ben askenázi beolvadást jelez.

Vagy százötvenen lehetünk a zsinagó­gában, bár bizonyosan közrejátszik eb­ben, hogy a közösség több híve, jahrzeitje alkalmából közös tischt ad, meg­vendégeli a jelenlévőket.

Egy másik idegen is feltűnik. A konfe­rencia egy másik meghívottja, Jonathan Webber antropológus, az oxfordi zsidó társadalomtudományi és a héber tanszék professzora kérdezősködik a másnap reggeli imaidők után. Szállá­sunk felé menet, a szomszédos utcá­ban egy jeke (német-zsidó) imaházat mutat mint becserkészendő kuriózu­mot, majd közösen dohogunk, hogy a másnap kezdődő rendezvény vitaanya­ga megpróbálja lemetszeni a világi zsi­dó kultúrát a „vonzerejét vesztett” ha­gyományról, s új, szekuláris zsidó kultú­ra teremtésére hív fel.

*

Vacsorára Diana Pinto történészhez vagyok hivatalos, az Európa Tanács poli­tikai tanácsadójához, az európai-zsidó rendezvények egyik állandó meghívott­jához, aki az egységesülés folyamatával párhuzamos új típusú önkép és zsidó szellemi centrum létrejöttének szorgal­mazója. Férjével, Dominiqe Moissival, európaparlamenti képviselővel fogad elegáns, nagypolgári lakásukban. A meg­hívottak között jelen van a dán-zsidó Göran Rosenberg, esszéíró, szerkesz­tő, akinek egy gondolat- és vitaébresztő esszéje a Magyar Lettre Internationale téli számában jelent meg, s amelyről a B’nai B’rith izgalmas kerekasztal-beszélgetést rendezett. A zsidóság parciális et­nikuma vagy univerzális etikája a lé­nyeg? – tette fel a megválaszolhatatlan kérdést jellegzetesen szekuláris és libe­rális hangütéssel; Michael Brenner müncheni történész, aki a vészkorszak utáni hontalan-táborokról jelentetett meg könyvet a közelmúltban; Konsztanty Gebert, a varsói Midrasz főszer­kesztője. Később befut Ruth Ellen Gruber, a volt vasfüggöny mögött élő zsi­dókról szóló riport- és útikönyvek szerzője és Kovács András szociológus is, aki a Közép-Európai Egyetem Jewish Studies programjának vezetőjeként a párizsi konferencia társszervezője.

Meghívóink félhivatalos találkozót szerveztek Arthur W. Frieddel, a jeruzsálemi Yad Hanadiv Open University igazgatójával, aki a diaszpóra közössé­geinek távoktatásával foglalkozik. Mint mondja: Oroszországban például ko­moly eredményeket értek el. Hogyan lehetne Közép-Kelet-Európára is kiterjesz­teni működésüket, mik a helyi igények, lehetőségek, sajátosságok – e kérdé­sekre (is) keressük a választ.

február 22. hétfő

Az előadások között Meir Waintratert, a L’Arche főszerkesztőjét kérde­zem: mi ma a téma; mi a francia-zsidó­ság legfőbb gondja? Rövid gondolkodás után, a közösség lélekszámának tíz szá­zalékát kitevő ultraortodoxia és a zsidó társadalom többi része között mélyülő szakadékot nevezi meg a legsúlyosabb problémaként. Kérdésemre: hogyan je­lenik meg mindez a hétköznapokban, keserűen elneveti magát: „Éppen ez a baj. Sehogy sem mutatkozik, mégis je­len van. Nincs semmiféle kommuniká­ció a két közösség között.”

Az észak-afrikai bevándorlás után, a letelepülők egy része, váratlan kisebb­ségi komplexusa, megingott identitása ellensúlyaként vette mind szigorúbban a vallási előírásokat, s teremtett ezáltal új önképet. Sajátos autoemancipációjukkal a Franciaországban jelenlévő harédi közösség is megerősödött, de je­lenlétük impulzusával a Napóleon kora óta liberalizálódó ortodoxia szintén új, átélt jelentőséggel töltődött fel.

Franciaországban, a köztársasági el­nökhöz hasonlóan: hétévente választa­nak főrabbit. A néhány éve e tisztséget elnyert, tuniszi születésű Joseph Sit­ruk több nemzedékkel ezelőttről, litvis ősöktől eredezteti magát – mondja buj­káló mosollyal arcán Meir. „Noha ő poli­tikailag kiegyensúlyozottan képviseli a közösséget, a szíve mélyén az ultraorto­doxiához húz.”

A francia zsidóság körében egyéb­ként nincs komoly tábora a konzervatív és a reformmozgalomnak. Előbbi mind­össze egy, utóbbi három gyülekezettel van jelen a szellemi piacon. E tény talán annak is köszönhető, hogy a nomináli­san ortodox intézményrendszer – míg az alapvető vallási törvények szigorú betartására törekedett -, rugalmasan al­kalmazkodott a modern világhoz.

Állam és egyház szigorú elválasztása értelmében, a hívek csak közvetlenül támogathatják egyházukat, s nem adó­juk bizonyos részének a felajánlásával. A hitközségi tagság sem jelent komoly kapaszkodót a közösség aktivitása iránt tudakozónak. A nyilvántartásban nem feltétlenül szerepel, aki vallásos életet él. A hetvenes évek népszámlálá­sa szerint, a francia lakosság egy száza­léka volt zsidó. A zsidó iskolákat látoga­tó gyerekek számát, az össz-zsidó po­puláció iskoláztatott gyermekeinek húsz százalékára taksálja a L’Arche főszerkesztője. Ezek a tanintézetek – ha­sonlóan a többihez – állami támogatás­ban részesülnek, a közösség egyéb­ként önfenntartó. A kasrut-bevételek és a közvetlen támogatások jelentik az in­tézményrendszer lét­alapját. A párizsi hit­községek, melyek a konzisztóriumhoz tar­toznak, tartják fenn a főváros központi zsidó intézményeit (melyek például rabbit nevez­nek ki az egyes zsina­gógáikba), s az ország más gyülekezeteivel szövetségben alkotják a több, mint kétszáz­harminc taghitközség­ből álló Consistoire Centrale-t (a Mazsihiszhez hasonló, vallási­-közösségi életet szer­vező) országos szövet­séget. A szociális in­tézmények, iskolák, kulturális létesítmények, rádiók, lapok a magán mecenatúra mellett a konzisztórium jóléti intézményeit magába fog­laló, s már említett Fonds Social Juif Unitié-tól jutnak támogatáshoz. A zsidó­ság politikai képviseletét a Conseil Representatif des Institutions Juives Francaises: zsidó szervezetek csúcsszerve látja el, ellentétben a magyarországi példával, ahol a reprezentáció kérdését közel egy évtizeddel a diktatúra bukása után sem sikerült demokratikussá érlel­ni – megszüntetve a hitközségi hegemóniát.

*

Az Alliance Israélite Universelle – melynek székházában szemináriumunk zajlik – 1860-ban, a damaszkuszi vér­vád nyomán, a zsidók védelmére jött létre, később az oktatás, a kultúra ke­rült érdeklődésének homlokterébe – ve­zet körbe a székház irodáin Jean-Jacques Wahl igazgató. A francia impérium hátszelével létesített francia nyelvű, zsidó iskolákat Szamarkandtól Isztam­bulig, Casablancától Jeruzsálemig, ahol a héber nyelv és a vallás kiemelt jelen­tőségű eleme volt a tananyagnak.

Az elmúlt négy évtizedben a Maghreb országokból menekülő-áttelepülő zsidók integrációja jelentett sajátos feladatot az Alliance számára. Oktatási központjuk­ban több tucat nyelven található iskolai segédanyag a judaizmus alapismeretei­hez. Le Cahiers címmel havilapot adnak ki hírekkel, könnyen emészthető temati­kus mellékletekkel, Le Cahiers du Judaisme fejléc alatt fajsúlyosabb negyedévi folyóiratot. Zsidó filozófusokról könyvso­rozatot jelentetnek meg, konferenciákat szerveznek, kultúrdiplomáciai tevékeny­séget folytatnak, olyasfajta szerepet tölt­ve be a közösségben, mint a Magyar Zsi­dó Kulturális Egyesület tölthetne be, megfelelő anyagi alapok és a Hitközség fogadókészsége révén, a feladatmegosz­tás szellemében. Jean-Jacques Wahl ar­ról is nyíltan beszél, hogy erős rivalizálás jellemző a zsidó szervezetekre, s hogy mindenki féltve őrzi autonómiáját. Tagjai a csúcsszervezetnek, melynek működését nem tartja túl hatékonynak, mert leg­inkább a részt vevő szervezeteket képvi­seli, nem a francia zsidóság egészét. Amikor folyóiratuk és a L’Arche viszonyá­ról kérdezem, elismerően nyilatkozik a szomszédvárról, noha utal rá, a verseny­társ függetlenségét némiképpen korlá­tozza a Fonds Social-tól kért és kapott tá­mogatás.

Az Alliance költségvetése évente mintegy tízmillió dollár. Működésüket (iskoláikat) a francia és az izraeli kor­mány is támogatja, másrészt magána­dományok és a tandíjak képezik bevételeiket. Pluralizmus jellemzi szemlé­letmódjukat és erős nemzetközi kap­csolatrendszer. „Óvakodunk a szélső­ségektől” – mondja az igazgató. „Az ultraortodoxiával és a zsidóságot vesz­élyeztető gondolkodással nem érthe­tünk egyet.”

*

Átmetrózom a várost, majd a Marais-ban a Rue de Temple-n sietek végig, amiről a gettóban felnövő gyerekek so­káig azt hitték, hogy a jeruzsálemi Szen­télyről kapta nevét, holott keresztesek által alapított templom a névadója. A Rue Pavée 10. alatt, az askenázi sílnél, egy órával imaidő után zárt ajtók fogad­nak. Vissza északra, a Montmartre ne­gyedbe, hogy a hatalmas méretű, ro­mán stílusban épült, jellegzetes konzisztóriumi stílusú Victory (másnéven Rotschild) zsinagógában még elérjem Sitruk főrabbi soros hétfői beszédét, ami nyilván az alkalomhoz kapcsolódik. Két legyet akartam ütni egy csapásra, nyilván ezért a kettős kudarc: elmarad a főrabbi előadása – tudatja velem a géppisztolyos őr, de a miértre csak vállvonogatással felel.

február 23. kedd

Mindössze egy találkozót akartunk megbeszélni tegnap este Vázsonyi Vil­mossal, mégis másfél órát csevegtünk telefonon.

Dől belőle a szó s én örömmel hallga­tom. Úgy él benne a magyar(-zsidó) tör­ténelemben, s úgy él benne a történe­lem, s a jelen iránti érdeklődés, mintha ma is pesti citoyen lenne, s nem 56-os emigráns. Konzervatív-liberális magyar­-zsidó, „Párizsban bécsi, Bécsben pári­zsi” européer és világcsavargó. Egy első világháború előtti viccel kezdi beszélge­tésünket:

Óbudai zsidó kisvendéglőben, egy úr a hatodik sólethez a hatodik kisüveg bort fogyasztja. Amikor a hetedik porciót kéri, a pincér kihívja az irodából a tulajt, és beszámol neki a dermesztő jelenségről. – Vigye csak ki neki – int a főnök. Amikor nem sokkal később a rémült felszolgáló ismét bekopog, hogy a vendég immár a nyolcadik adagot rendeli, az öreg eltűnő­dik majd azt mondja: – nagy baj nem történhet Ha zsidó, bírja a sóletet. Ha keresztény, bírja a bort. Ha pedig kitért, akkor dögöljön meg.

Amikor röhögésem visszafojtom és ecsetelem, mit szól majd viccéhez a ho­ni olvasó, nagyapját, az egykori igazság­ügy-minisztert idézi, akit már nem ismer­hetett, s akiről a nevét kapta: „Nem sze­retem azokat a szabadgondolkodókat, akiknél a szabadgondolkodás azzal kez­dődik, hogy kikeresztelkednek.” Kissé visszakozva hozzáfűzi: az ultraortodo­xia is távol áll tőle. Családi tradíció az öntudatos, de mértéktartó, környezete iránt nyitott és felelősséget érző neológ zsidóság ideálképe, noha maga – mint mondja – „nem praktizáló zsidó”, csak a nagyünnepeket tartja, a szellemi hagya­ték alapvetően meghatározza világlátá­sát. Büszkén említi, hogy Nagy-Magyarországon először nagyanyai dédszülei vezettették be Mátészalka főutcájára a villanyvilágítást. A lelkemre köti azt is, tegyem tiszteletemet a szállásom köze­lében lévő Place Kossuth-on, az emlék­táblánál. „Világpolitikai súlyú személyi­ség. Sokat köszönhet neki a zsidóság is. Végtére mégiscsak megszületett 1849-ben a zsidók jogegyenlősége, és nagy szerepe volt abban is, hogy Tiszaeszlár idején a Függetlenségi Párt nacionaliz­musa nem fordult nyílt zsidóellenességbe, sőt szembefordult az antiszemitizmussal.” A befogadó történelmi Magyarország értékeiről beszél.

Ismét nagyapjára terelődik a szó: „Amikor kinevezték igazságügy-minisz­ternek – noha akkor már nem volt templomjáró zsidó -, szombaton vette a kalapját, s az előző napon meginvitált újságírók jelenlétében tórát olvasott a Dohány utcai zsinagógában.”

„Boldog idők” – vetem közbe malíciá­val vegyes szomorúsággal, s felpanaszo­lom, hogy a neológja nem képes újrafo­galmazni önmagát, kijelölni a mai világ­ban képviselt értékrendjét, nem képes kommunikálni a szekularizálódott zsidó értelmiséggel, akiket nem fog meg ön­magában az emelt dikciójú szentbe­széd. A haszkala teljesítményeiről be­szél, majd a Samson Raphael Hirsch féle neo-ortodoxiát hozza példaként a múlt század középre Németországából, amely hagyományos zsidó műveltség mellett klasszikus európai kultúrával is rendelkezett, később Buber, Scholem és Levinas nevét sorolja. A háború előt­ti pesti Rabbiképzőt említi, aminek tradí­ciója szerint a diákok bölcsészdiplomát, vagy legalábbis abszolutóriumot kellett szerezzenek rabbinikus ismereteik mel­lett, saját gyerekkora kapcsán pedig egy­kori hittan-tanáraira emlékszik és az is­kolai vallásoktatás fontosságát hangsú­lyozza. „Már gyerekkorban meg kell taní­tani a zsidó vallás ismeretét, a legfőbb imákat, az évezredes zsidó történelmet, és vázolni a soknyelvű zsidó irodalmat.”

Vázsonyit a zsidó vallás recepciójá­nak centenáriumán rendezett emlékülé­sen ismertem meg Pesten, a Hitközség dísztermében. Visszafojtott felindultsággal emlékezett meg nagyapja politi­kai pályájáról. Bárhol, bármikor talál­koztunk, mintha mindig ugyanazt a be­szélgetést folytattuk volna. Emlékszem zsörtölődésére, amikor a rendszerváltás utáni magyarországi liberalizmust bírál­ta, amiért annak szabadelvűsége már nem’terjed ki a tőle eltérő nézeteket képviselőkre, vagy amikor a cseh jóvá­tételt vetette egybe a jelképes magyar kárpótlással.

Amikor Kovács András társaságában hármasban találkozunk a Montparnasse bűvös négyszögében, s a Dome, a Rotonde, a Coupole és a Select klasszikus ká­véházak közül az utóbbit választjuk, is­mét a kommunizmus bukása utáni restitúcióra terelődik a szó. A jóvátételt Vázsonyi szerint az egymást váltó magyar kormányok elszabotálták, és a zsidók sem képviselték elég körültekintően, kel­lő határozottsággal saját érdekeiket. „Ha nem volt képes fizetni a magyar állam, kompromisszumképpen azt is fel lehe­tett volna vetni például, hogy az ország­ban százszámra pusztuló zsidó temetők gondozását vállalja magára önkormány­zatain keresztül, és az elkövetkező évti­zedekben biztosítsa egykori polgárai méltó nyughelyét a jórészt megsemmisí­tett közösségek helyett. Szerény jóvátételként a Szeretetkórház idős, beteg, soá-túlélői is megérdemelnék a legkor­szerűbb technikát és ellátást.”

Kezdettől a teljes restitúció elvét hangsúlyozta. Szomorúan idézi fel, hogy 1990-ben, azon a napon, amikor az Élet és Irodalomban egy cikket olva­sott, mely arról szólt, hogy a későkádá­ri rendszerben megindult polgárosodás folyamatát bolygatná fel a föld- és ház­ingatlanokra is vonatkozó kártérítés (a cikk egyik szerzőjéről azóta kiderült, hogy a III/III-as ügynök volt – grimaszol), a Timesban, és a Le Monde-ban a né­met kormány hirdetését is látta, mely még a nácik által államosított ingatla­nok tulajdonosait hívta fel igényeik be­nyújtására az egykori NDK területén lé­vő vagyonukért. „Nyugaton ma már az áldozat igaza (is) számít, nemcsak az or­gazda érdekeit nézik” – mondja ke­mény szavakkal.

Ellenérzést kelt benne a magyar ál­lampolgársággal rendelkező, de külföl­dön élők választójogával kapcsolatos, évek óta húzódó vita is. „Miért attól függ e jog, ki hol tartózkodik?” – kérdi rezig­náltan. Akár egy kisgazda kampányprog­ram – ugratjuk Kovács Andrással, de ő csak legyint. Nem az aktuális magyar pártpalettához igazítja politikai credóját.

Sokféle szellemi vonzalma mellett sem szűnik hangsúlyozni, hogy zsidó­ként, a vészkorszak tapasztalatával, bi­zonyos tartózkodó kívülállást, kritikus „résenlét”-et tart kívánatosnak, bármifé­le azonosulás korlátjaként. Kilencéve­sen, 1944. március 19-én a pesti Gyűjtőfogházban, ahová apja, a volt Polgári Demokrata Párti parlamenti képviselő letartóztatása után vitték nagyanyjával, minden nap ötkor keltették. „Talán ezért nem vagyok hajlandó délnél ko­rábban kelni” – mélázik el egy pillanat­ra. „Amíg szabadlábon van az ember, hadd aludjék, ameddig a kedve tartja.”

február 24. szerda

Utolsó párizsi napomon még egyszer körüljárom a Rue de Faubourg Montmartre körüli zsidónegyedet. Töltekezem a héber betűs kirakatok látványával. Purimi ajándékokat: kifestőket, ke­replőket, álarcokat kínálgatnak minden­ütt. Bekukkantok egy-egy könyvesbolt­ba, pékségbe, mészárszékbe, s ahol en­gedik, fényképet készítek.

Váratlanul felbukkan a Folies Bergere széles, szecessziós homlokzata. Mond­ta nekünk valaha, valaki, egy útikönyv, egy rokon, hogy a híres mulató, monsieur Gyarmati egykori birodalma nem­csak a Place Pigalle pikáns közelségé­ben, hanem egy zsidó városnegyed szí­vében van?

A tuniszi-zsidó közösségi ház két he­lyiségében is tanulnak, nemsokára kez­dődik a délutáni ima. Vakuvillanás ide­jére zavarom csak őket.

Valahogy így festhet egy igazi közös­ség. Csak zsidók kellenek hozzá.

Itt nincsenek definíciós kényszerek és problémák a zsidó kultúra mibenlé­téről; itt a mindennapok valóságában gyökerezik a zsidóság vallási és arról al­kalmasint leváló, onnan elrugaszkodó világi kultúrája. Esély van a mindkét irá­nyú forgalomra. Ugyanez igaz természetesen tíz metrómegállóval délre: a Marais gyülekezeteire is.

Eszembe jut a konferencián, illetve a tegnap este Kovács Andrással és Vázsonyi Vilmossal (is) folytatott beszélgetés. Létezhet-e olyan szekuláris zsidó kultú­ra, mely nem nyelvében él, s mind job­ban eltávolodik tradicionális gyökerei­től? Mennyiben nevezhető kultúrának, ha már csak reflexekben, beidegződé­sekben, a potenciális kirekeszthetőség és az áldozati sorsközösség élményén alapul? Miféle kultúra az, mely nem ren­delkezik tárgyi tudással saját historikumáról, szöveghagyományairól, s kapcso­lata a múlthoz leginkább elszakadásá­ban ragadható meg, s abban a képtelen állapotban, hogy olykor már csak kör­nyezetéhez képest meglévő öntudatlan, talán csak zsigeri, majd mégis felfede­zett mássága teheti önmaga számára él­ményanyaggá és témává, mert a semmi­hez korrelálva eltűnni mégsem képes.

„Van-e olyan zsidó irodalom” – kér­dezte Konrád György Irving Howe amerikai-zsidó kritikustól egy alkalommal – „amit nem izraeliek, nem héberül, nem jiddisül írnak, nem tartozik hozzá semmiféle deklaráció, hogy zsidó, még­is az, mert a világuk magában hordja eleve a paradoxalitást” – idézi fel a Dissentben közzétett Konrád-írás nyomán Sanders Iván. „Olyan húslevesre gon­dolsz, amiben se hús, se répa, se gom­bóc?” – kérdezett vissza Howe, de kis­vártatva „a győztes metaforát is meg­buktatta”. „Megfeledkeztünk a bouillonról! A dolog tehát elképzelhető.”

Szó sincs arról, hogy a szekuláris zsi­dóság szellemi produktumáról megfeled­kezhetne bárki is, akit érdekel a zsidó kultúra, sőt – megkockáztatom – a zsidó­ság fennmaradása. A konferencián felve­tett kérdések is megalapozott, érdemi kérdések voltak. A világi zsidó kultúra azonban önmagában – azt hiszem – csak a kérdések kultúrája lehet. Talán az is ki­mondható: amíg még kérdezni tudunk, nincs veszve minden. Ám a bizonyossá­got jelentő párizsi válaszok alighanem csak a Rue de Faubourg Montmartre kö­rül és a Marais negyedben találhatók.