Keleti pályaudvar, végállomás

Szántó T. Gábor

Keleti pályaudvar, végállomás*

A vizsgálat eredménye

Hiába volt lényegesen hűvösebb a tágas haliból átalakított várószobában, mint idefelé jövet, a tűző napon, a Rákóczi úton, ahogy hátradőlt a fotelban, Kata hátán rövid időn belül áthevült a ruha, és ügy érezte, pillanatokon belül izzadni kezd. nehezen viselte a karton viszkető tapadását. Mintha hangyaboly izgett-mozgott volna a lapockái között. Merev derékkal, egyenesen ült, hogy háta minél kisebb felületen érintkezzen az anyaggal, és az asztalon szétterített újságokba, köztük több éves példányokba lapozott bele. A háború előtti, törékeny, megsárgult papírra nyomtatott Úriasszonyok Lapja éppúgy nem kötötte le a figyelmét, mint a Dolgozó nő viszonylag friss számai. Az egyiket némi viszolygással lökte vissza, a másikat szakmai szégyenérzettel és bosszúsággal bornírtsága miatt, de leg­inkább a helyzet zavarta, sőt dühítette, ami ide, ebbe a helyiségbe, ebbe a la­kásba kényszerítette őt.

A haliból három szoba nyílt, köztük a rendelő, de csak az előszoba felé tár­ták ki az ajtót. Fülledtnek érezte a leve­gőt, ha hűvösebb volt is itt bent, mint odakint. Rajta kívül más nem tartózko­dott a helyiségben, ezért nyugodtan szi­matolhatott, nem érezni-e rajta izzadtságszagot, de csak a könnyű parfüm il­latozott, amit zuhanyozás után magára permetezett.

Végtelenül kínosnak tartotta az egész procedúrát, de bizonyosságot akart, mi­közben kétségek özöne taszította bi­zonytalanságba. Idefelé jövet, tucatszor is elpróbálta a jelenetet, ahogy belép a rendelőbe, a legszükségesebb mérték­ben levetkőzik és átesik a vizsgálaton, de most, várva, hogy szólítsák, készület­lennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. A gondolatra, hogy egy idegen férfi ér hozzá, legintimebb testtájékához, sőt belé nyúl, összerázkódott. Életében elő­ször járt nőgyógyásznál, noha anyja ko­rábban is ajánlgatta Bartos professzort, de Kata egészen mostanáig hárított, ad­dig halogatta a látogatást, amíg csak le­hetett. Semmi esetre sem így képzelte az első találkozást, feldúltam kétségek közepette, a döntés sürgető kényszeré­ben, minden sejtjével tiltakozva az aka­ratával befolyásolhatatlan ellen. Nem az állapotából fakadó, a testében zajló bio­lógiai felfordulás okozta, átmeneti pá­nik, vagy hirtelen támadt bizonytalanság ingatta meg, egy már korábban fogant elhatározásában. Nem csaphatta be ön­magát: másfél éven át akarta, kívánta, hogy teherbe essen, ám mostanra úgy érezte, minden megváltozott körülötte, nem vállalhatja a felelősséget. Ha hinne Istenben, káromolná ezért a gonosz tré­fáért, amit vele űzött, de így csak Bene­dek Györgyre, meg a saját testére, a benne fakadt magzatra gondolt hullámo­kat vető indulattal, dacosan őrlődve ki­hunyt vágya, mardosó kétségbeesése, önmagát is riasztó, gyilkos dühe és a gondolattól támadt bűntudata között. S mindehhez el kellett viselnie anyja kitö­rő örömét, sőt lerendezését, ahogy a várhatóan bizonyosságot nyerő hírt fo­gadta. Mit akarnak tőle? Talán a saját fiuk helyett szüljön nekik gyereket? Mint ha tehetne arról, hogy az öccse elpusz­tult! Ugyan meddig rendelkezik egy em­ber a gyereke élete felett? S vajon ren­delkezhet-e vele egyáltalán?

Egy pillanatra – döbbent rá – a testé­ben megtapadt, önálló életet követelő magzat szempontjából is fogalmazott. Dühösen tiltakozott a zavar és az ön­vád ellen, mely saját gondolatmenetét kisiklatta. Marhaság! Ugyan hogy ha­sonlítható össze a két dolog?

• Benedek Györgynél – szólította a nővér, aki az imént felvette az adatait. Kata gondolataiba merült, észre se vet­te, hogy az előző páciens távozott, ő következik.

• Bocsánat, nem hallottam – mondta kissé megszeppenve, amikor belépett a rendelőbe.

Hatvanöt év körüli, magas, középen erősen kopaszodó, kétoldalt és hátul rövidre borotvált, ősz hajú férfit pillan­tott meg. A professzor markáns arcvo­násait sasorrán előre csúszó, aranyke­retes szemüvege tette még karaktere­ sebbé. Dús szemöldöke érdeklődőén emelkedett ívbe új páciense láttán, kí­váncsian pillantott végig a jövevényen, de a pásztázó tekintetben mégsem volt tapintatlanság.

Kata a táskájába kapaszkodott, hal­kan köszönt és megállt az ajtóban.

• Kerüljön talán beljebb – nyújtott kezet az orvos. – Bartos Ernő vagyok. Egyébként találkoztunk már – nézett mélyen a szemébe, mint aki a másik emlékezetébe próbálja idézni az alkal­mat, de Katának nem is derengett, mi­kor és hol kerülhetett erre sor.

A helyiséget középen fehér függöny választotta ketté. Kata egy nagy íróasz­talt, az oldalának fordított kisebb írógép asztalt látott és egy sarokgarnitúrát, a falaknak támaszkodó kanapét, a do­hányzóasztal túlfelén két karosszékkel.

• Foglaljon helyet! – mondta előzéke­nyen Bartos, miután kezet fogtak. Erős volt a szorítása, mégis barátságos és könnyed a mozdulata. Kata szégyellte, hogy a tenyere nyirkos és hideg. A pro­fesszor hosszasan tartotta markában, közben végig a szemébe nézett, mintha valóban emlékezni próbálna rég látott vonásaira. Egymással félig szembe for­dulva, a kanapéra ültek le.

• Miben segíthetek? – kérdezte szem­üvege fölött Katára pislogva. Mély zen­gésű, telt, öblös hangja nyugtatóan szólt. Kata értékelte a kellemes orgánu­mot, de most, akár egy vizsgázó, elszo­rult torokkal csak arra koncentrált, hogy ki tudja bökni, miért jött.

• Azt hiszem… – pillantott feszengve az orvos válla fölött az ápolónőre, aki épp eltűnt a fehér függöny mögött -, ál­lapotos vagyok. Nem estem még teher­be soha, de most, a jelekből ítélve… – Azt mégse mondhatja, hogy az anyja döbbentette rá, mit érez!

A professzor felhúzta a szemöldökét.

• Tünetek?

• Hányingerem van reggelente, és gyakran émelyeg a gyomrom. Olykor mintha luftballon lenne itt, a hasamban – bökött magára -, olykor meg egyik pilla­natról a másikra iszonyú éhség tör rám.

Szimptomákból jeles – tolta homlo­kára szemüvegét Bartos professzor, és orrnyergét masszírozta. – A nők, úgy ér­tem, a maga fajta intelligens asszonyok, ilyenkor csalhatatlan diagnoszták. Mi legfeljebb visszaigazoljuk a tényeket. Első terhessége, azt mondta, ugye? – billentette vissza szemüvegét. Kata na­gyot nyelt és bólintott. Meg se vizsgálja? Bartos felemelte az új páciens kezelő­lapját. – Férjezett, huszonöt éves, főis­kolás, újságíró-gyakornok a Szabad Népnél – vágott túlzottan is elismerő ar­cot, amihez sajátos hangsúly társult. – Korábban nőgyógyászati panasza, kró­nikus betegsége, szövődményes infek­ciója nem volt. Menzesze mindig pon­tos időközönként érkezik, ezúttal azon­ban napok óta késik. Ennél jobb startja nem is lehetne – nézett rá mosolyogva.

• És hát, ahogy legalábbis tudom, biztos családot, és egy remekbe szabott nagy­mama-jelöltet is hozott a tarsolyában. Persze a hozzá tartozó nagypapa-jelölt­tel – fűzte hozzá mintegy mentegetőzve.

Kata is mosolyogni próbált, de apja említése eszébe juttatta annak állapotát.

• Ha már itt jár, azért megnézném – mondta a professzor, és bár Katát meg­lepte a szórakozottság, ahogy az orvos az egész vizsgálatot mintegy mellékes­nek állítja be, némileg tompult szoron­gással lépett a függöny mögé, ahol vakí­tó fehérség fogadta. A gyógyszer-szekrény üvegén és a tükrön kívül minden hófehér volt, az ülőalkalmatosság huza­ta is. Meg is feledkezett róla, hogy ágyra számított, mert Bartos végig szóval tar­totta. Szintén, mintegy mellékesen kérte meg, hogy vetkőzzön le, és üljön a szék­be, de félszeg mozdulatait látva, hozzá kellett tennie, hogy elegendő, ha csak alsótestét teszi szabaddá. Természetes hangsúlya nem hozta zavarba Katát, aki végül elhelyezkedett a székben, de lábát leeresztve, combját összezárva várta a fejleményeket. Háta mögül különös cuppanást hallott, a következő pillanatban Bartos már előtte állt, kissé mereven fel­tartott kezekkel, gumikesztyűben.

• Azt tudja, hogy én előbb láttam ke­gyedet meztelenül, mint az édesanyja?

A professzor kétoldalt a kengyelbe iga­zította a kérdéstől meglepett Kata lába­it, aki szóhoz sem jutott, máris félig ülő, félig fekvő helyzetben, kitárulkozva né­zett farkasszemet a nőgyógyásszal. – Igazán nem szép a kedves mamától, hogy így becsüli meg a munkámat. Ezek szerint erről nem is tájékoztatta kegye­det – csóválta a fejét, miközben Kata érezte, hogy ujjaival belé hatol. – Mert ugyan tény és való, hogy nélkülünk is megszülnének az asszonyok, de azt leg­alább illett volna elmondania az édes­anyjának, ha már olyan merész és hoz­zám küldte, hogy maga meg én találkoz­tunk már huszonöt esztendeje. Jól szá­molom? Igaz, akkor ő is jelen volt. Pró­bálja kicsit ellazítani az izmait! Amikor kegyed megpillantott, egész egyszerűen elsírta magát. Pedig akkor még nem egy ilyen vaksi öregembert láthatott. Csodálkozik, mi? Netán azt akarja monda­ni, hogy így sem emlékszik rám? Na, szépen vagyunk. A jövőben, javaslom, kicsit gyakrabban találkozzunk. Nem érez fájdalmat, ugye?

Kata megszeppenten rázta a fejét.

• Akkor jó. Egy kicsit még tartson ki.

Valami szokatlan, hűvös érzés az ölé­ben. Nyomja, tágítja, de összeszorítja a fogát, nem is szisszen, csak teste rándul meg.

• Bocsánat. Máris végzünk. Csak lazítsa el magát, és lélegezzen mélyeket! így jó. Ha legközelebb látom az édesanyját, meg­mondom neki a véleményem. Meg én. El­végre a jó szakember büszke a munkájá­ra. Készen is volnánk. Felöltözhet.

A professzor felegyenesedett, tapinta­tosan elfordult, míg páciense lekászáló­dott a székből. Háttal állt, és a mosdó­nál foglalatoskodott, míg Kata, kissé megviselve, de megkönnyebbülten, hogy ilyen rövid ideig tartott az egész procedúra, sietős mozdulatokkal öltöz­ködött. Ahogy közeledett a vizsgálat időpontja, egyre jobban tartott tőle, és ez rövid ideig elnyomta másik, állapotá­val kapcsolatos félelmét. Most, hogy tú­lesett rajta, ismét azon aggódott, mit mond ez a különös, tagadhatatlanul szimpatikus férfi, akinek a kezei között érkezett a világra. Anyja erről, furcsa­mód, soha nem beszélt.

Rendbe hozva ruházatát, ő is előjött a paraván mögül. A professzor ismét he­lyet mutatott a kanapén. Észrevette, hogy Kata ideges pillantása mindunta­lan a nővért fürkészi.

• Böbe, készítene egy kávét? Vagy ket­tőt? – fordult Katához, de az a fejét rázta.

• Cigarettát ne hozzak? – kérdezett vissza a hízásnak indult, középkorú, szőke asszony, és Bartos valamiért el­mosolyodott.

• De, köszönöm, hozzon azt is.

A nővér becsukta maga mögött az aj­tót. Bartos néhány pillanatig némán nézte a falfehér Katát, azután megszó­lalt. Ezúttal komolyan beszélt, de tekin­tete továbbra is derűt sugárzott. Arcán folytonosan mosoly bujkált, amit nem tudott elrejteni.

Teljes bizonyossággal persze nem ál­líthatom, mert nagyon korai volna még, de a jelekből valóban arra következtethe­tünk, hogy terhes – mondta, majd elhall­gatott, mint aki figyeli közlése fogadtatá­sát, de Kata egy szót sem szólt Egyik lá­bát átvetette a másikon, karját összefonta a mellén, és ajkát összepréselve hallga­tott. A professzor lendületesen folytatta.

• A nők, különösen az első gyerekü­ket váró fiatalasszonyok nagy része ilyenkor megijed kissé. Pánik fogja el többségüket. Még azokat is, akik várták a terhességet. Szentimentális regények csöpögős fordulata, hogy a főhősnő su­gárzó arccal odalép lovagjához, és ar­cán Gioconda-i mosollyal bejelenti a hírt. A terhesség testi-lelki megrázkódta­tás, hogy úgy mondjam: egzisztenciális kérdéseket vet fel minden értelmes és érzékenyebb nőben, nyilvánvaló: maga is ebbe a csoportba tartozik, nekem, úgyszólván, szakmám az élet, hogy a magzatokat világra segítsem, de megér­tem a drámát, ami ilyenkor egy nőben lezajlik. Az ösztönök háborúját, az elbi­zonytalanodást. A védekezést, a félel­met és a vágyat is. Azt a zsigeri felisme­rést, hogy ha úgy döntenek, vállalják a terhességet, attól fogva egész életük, minden gondolatuk és felelősségtuda­tuk azé, aki odabent, a testükben érle­lődik. Hogy túszok lettek, végérvénye­sen. Ezt férfi nem érezheti, legfeljebb tudhatja, és ez óriási különbség. A nők is csak ekkor élik át minden porcikájukban az anyasággal járó dilemmákat. Őszintén szólva, maguk előtt is titkol­ják, netán meg se tudják fogalmazni ezt a kettősséget, ami a biológiai késztetés és a félelem között feszül. – A pro­fesszor elhallgatott, majd sóhajtott egy nagyot. Mióta beszélt, először tűnt el ar­cáról a mosoly. – Tudom, hogy ilyen évek után, amelyek mögöttünk állnak, szintén nem könnyű az elhatározás. Nem látunk a jövőbe, és ki tudja, men­nyi személyes kétség és aggodalom ne­hezít még egy ilyen döntést. De azt kell mondjam, aki ad magának némi időt a gondolkodásra, bölcsebben dönt.

Kata egyre türelmetlenebbül hallga­tott. Olyan érzés fogta el, mintha Bartos átlátna rajta, vagy ami még rosszabb, netán anyja beszélt vele. Ha így történt, akkor sem tudja meg soha. Elképedt, hogy a doktor fogalmazza meg a benne reszkető kétségeket. Leleplezettsége zavarba hozta, mégis megkönnyebbült.

• Ne haragudjon, professzor úr, miért mondja el nekem mindezt? Honnan gon­dolja, hogy bármiről is dönteni akarok?

A szeméből olvasok, kedvesem. A maga két szép, riadt szeméből, meg a többiekéből. A bűntudatból, amit máris éreznek, hogy egyáltalán gondolkodni mernek azon, ami a legtermészeteseb­ben következik abból, hogy nem csu­pán anyai ösztönük, de emberi tudatuk is van, mely emlékezik, meg a távolba is lát kissé, és körülményeket mérlegel. Higgye el nekem, nem az a jó anya, aki­nek nincsenek kétségei. Jó anya az, aki­nek még nincs is gyereke, máris félti és óvja, akár önmagától is. Ez nem szé­gyellni való. Másrészt hová lenne a világ bűntudat nélkül? Mózes, Jézus és Sigmund Freud csak együtt hoz áldást – mosolyodott el ismét. – Ha nem könnyű is összeegyeztetni azt, amit mondanak.

Kata hunyorogva figyelt, mint aki tur­pisságot gyanít. Gyomrában oldódott a görcs. Mintha nyugtatót kapott volna, mely – bár sejtése szerint időlegesen csupán – megszüntette a benne dúló, mardosó szorongást és lelkiismeret-furdalást. A professzor tovább beszélt.

• Ép ésszel ki nem fél a jövőtől? Isme­ri Rilkét?

Kata elcsodálkozott a kérdésen. Bi­zonytalanul bólintott:

• Olvastam a verseit.

• Emlékszik a Nyolcadik duinói elégi­ára?

Erősen koncentrált, hogy felidézze magában a verset, akár valami gyöngy­halász, aki egy levegővel merül a tenger fenekére, végül azonban nem bírja tü­dővel, és felbukik a víz alól.

• Sajnos nem.

„Az állat abba néz minden szemé­vel, / mi nyitva áll. Csak emberi sze­münk / keríti mintegy fonákra vetve, / csapdaként, tőle a szabad kijárást.” Nem sokkal később azt mondja: „A ha­lált csak mi látjuk; követi / csupán vesz­te a szabad állatot, / előtte mindig Isten van, s ha megy, / mint a vizek, a végte­lenbe fut.” S a vége. Hogy is van? „Ki for­dított hanyatt, hogy bármit is / teszünk, csak visszanézünk, mint aki / eltávozik? Ahogy ott fent megáll / a végső hágón, honnan az egész / völgy még egyszer ki­tárni, s elidőz – / úgy élünk mi is: egyre csak bucsuzúnk.”* Tetszik érteni? Ha nem táplálta volna belénk az anyatermé­szet, vagy a mögötte rejlő erő a fajfenn­tartás ösztönét, a mindentudó emberi elme rég feladta volna. A halált, ezt a fel­háborító pimaszságot, ezt a gonosz tré­fát csakis így, egyedül így tudjuk kicse­lezni. Testcsellel, sportnyelven szólva. Egy arcvonással, vagy egy fül formájá­val, netán az állán azzal a gödröcskével, ami a megszólalásig hasonlít a kedves édesanyja állán található gödröcskére, s ami talán a maga lányának is a szexepilje lehetne. Egyszóval csakis ezzel a lán­colattal tudjuk legyőzni a múlandóságot.

• És ha én nem tartom még magam alkalmasnak az anyaszerepre, mert ezernyi más feladatom volna, ráadásul a külső körülményeim sem olyanok pil­lanatnyilag, hogy vállalkozhatnék rá? – hadarta Kata, megelégelve az érzelmei­vel játszadozó prédikációt.

• Szabadjon megjegyeznem: szemé­lyes tapasztalataim szerint a gyerek szin­te sosem „időben” érkezik. Ha valaki tu­datosan szülni akar, készül rá, sokszor görcsös kísérletek árán sem sikerül, míg az ellenkezője annál gyakoribb. A ter­hességek java része nem megrendelésre, és nem az óhajtott időben követke­zik be. Mintha egy nagyobb erő tartana bennünket a markában, mely éppenség­gel minket cselez ki, vagy tán leckéztet, ezzel is jelezvén létét. Hevezze Isten­nek, vagy tudatalattinak – bár ezekre hi­vatkozni manapság nem túl szerencsés. De tudja, egy magamfajta öregember, akinek nincs sok ideje hátra, már ezt a luxust is megengedheti – tolta ismét homlokára szemüvegét, és gyakorlott mozdulatokkal orrnyergét masszírozta. Szemüveg nélkül korántsem volt olyan vonzó. Mélyen ülő, kissé bandzsító sze­mei által megbomlott arca harmóniája.

• Maga még fiatal, lenne ideje, de ala­posan át kell gondolnia, hogy dönt. Ahogy látom, a méhe kissé fejletlen, erősen hátrafelé hajlik. Így nemcsak a magzat megtapadása kétséges, de a ki­hordása is lényegesen nehézkesebb. Egy esetleges interrupció következtében legalább ötven százalékkal, de inkább többel csökken az esélye annak, hogy újból képes legyen megfoganni. Ne ért­sen félre, nem tartozom azok közé, akik mindenáron küzdenek egy magzat életé­ért, ha az anya nem kívánja megszülni, és ezért szakmai kötelességből érzelmi zsarolásba kezdek. Én azonban az élet­re szövetkeztem, ezért legalább az esé­lyeit növelnem kell, márpedig a maga esetében komoly a kockázata annak, hogyha most úgy dönt, angyalt röpte­tünk, később talán nem lesz módja vá­lasztani, akar-e gyereket, vagy sem. Ré­szint a küret roncsoló hatása, részint az imént jelzett, kedvezőtlen adottságai mi­att. Kötelességem erre figyelmeztetni.

Miután elhallgatott, hosszú csend kö­vetkezett Kata nem tudta, miért, de el­lenszenvesnek látta az imént még vonzó férfit. A teher, ami e pillanatban ránehe­zedett, sokkal súlyosabb, mint amit idefelé cipelt. Szabadulni akart a kiszolgálta­tottságtól, mert minden gondolata önma­gára, teste ama pontjára irányult, mely ar­ra kényszerítette, hogy ide jöjjön, a steril nyugalmat árasztó orvos steril nyugalmat árasztó rendelőjébe, aminek falain kívül a világ egészen más elvek szerint műkö­dik, mint idebent, ahol ez az alak hangza­tos lózungokat puffogtatva, lelkét morzsolgatva, manipulatív módon felkészíte­ni igyekszik őt a feladatra. Mert Kata úgy érezte, élete ettől fogva feladat, amit meg kell oldania. Ugyan mi köze ennek az em­bernek az életéhez, az anyjához, még ha ő vezette is le a szülést? Mintha magától nem pottyanna ki végül az ember kölyke!

Hirtelen utálatot érzett a magabiztos férfival szemben, aki legfeljebb percek­re tudja beleélni magát az ő helyzetébe, és onnan prédikál. Vajon neki magának van családja, gyereke, vagy csak a más életével játszik? Úgy persze könnyű bölcselkedni és verseket idézgetni! De eb­ben az állapotban nem nyújt támaszt sem irodalom, sem semmiféle filozófia.

• Azt hiszem, mindent elmondtam, amit e pillanatban tudnia kell – állt fel a professzor. – Azt javaslom, találkoz­zunk, mondjuk mához egy hétre, ugya­nekkor. Addigra a laborvizsgálatoknak is nálam lesz már az eredménye, maga pedig nyugodtan átgondolhatja mind­azt, amiről itt beszélgettünk.

Nyugodtan? Katának a nyelvén volt, hogy válaszoljon, de észbe kapott, és tekintettel anyjára, fegyelmezetten legyűrte készülő kifakadását.

A professzor ismét szemüvegben mo­solygott rá, miután az asztali naptárba firkantotta a következő vizit dátumát. Ka­ta is felemelkedett a kanapéról. Anyja rá­tukmált egy borítékot, mondván, ő sze­retné állni az orvos költségeit, elvégre mégiscsak az unokájáról van szó, neki pedig úgysincs gyakorlata abban, meny­nyit illik adni. Nyirkos ujjai között szoron­gatta a borítékot, de mielőtt átnyújthatta volna, Bartos megrázta a fejét.

• Hagyjuk ezt most! Tudjunk biztosat, pillanatnyilag ez az egyetlen feladatunk. Egy hét múlva várom. Kérem, adja át üdvözletemet a kedves édesanyjának.

Kata a táskája mögött, lopva ruhájába törölte izzadt tenyerét, utána nyújtotta csak jobbját, ám kézfogás helyett a pro­fesszor ezúttal kezet csókolt. Enerváltan tűrte, hogy az idős férfi kissé meg­hajoljon, és ajkát kézfejéhez érintse. Mosolyogni azonban akkor sem tudott, amikor Bartos Ernő kikísérte, és az ajtó­ból barátságosan utána intett.

*Keresztury Dezső fordítása

* Részlet a Magvető Könyvkiadó gondozásá­ban az Ünnepi Könyvhétre megjelenő re­gényből.