Ria, ria, Hungária – zsidóság és futball Magyarországon

Ria, ria, Hungária!

Zsidóság és futball Magyarországon

Ha valaha elfeleded, hogy zsidó vagy, egy gój majd emlékeztet rá.

(Bernard Malamud)

Eredetileg azt szerettem volna a címben megkérdezni, hogy zsidócsapat-e az MTK. De már a kérdés leírásánál elakadtam; nem tudtam, zsidó csapatot vagy zsidó­csapatot írjak-e, hiszen a kétféle írásmód más-más jelentést hordoz. Az alábbiak voltaképpen e dilemmát járják körül.

Egész kevéske történelem

1888. november 16-án, Budapesten megalakult a Magyar Testgyakorlók Kö­re. Témánk szempontjából fontos tény, hogy sem az alapítók, sem az első ko­moly társadalmi súlyú párfogók között nem csak zsidók találhatók meg, bár többségük az volt. Habár ez így az ala­kuláskor nem fogalmazódott meg, száztíz év távolából visszanézve meg­állapítható, hogy az egyesület elsősor­ban a fővárosi középpolgárság körében keresett és talált híveket. Az is igaz, hogy a századforduló előtti dzsentriszagú sport- és közéletben szokatlan volt a kék-fehér színek alatt gyülekezők de­mokratikus felfogása, új iránti nyitottsá­ga, a szélsőségekkel szembeni kiállása.

Sportsikerei alig egy-két év alatt a leg­jelentősebb egyesületek sorába emel­ték az MTK-t, amelynek labdarúgó-szak­osztálya 1901. március 12-én alakult meg. (E szakosztály 1998 őszén érvé­nyes mérlege húsz bajnoki cím és ti­zenegy magyar kupagyőzelem; kétszer egyszezonnyi megmártózás a futball második vonalában; egy kis betiltás a zsidótörvény szellemében; nemzetközi kupadöntő – és vereség.)

A két háború közötti évek profizmu­sa idején az MTK focistái Hungária né­ven szerepeltek – és nyertek rendre bajnoki címet.

1942-ben – mivel az MTK akkori vezetői nem tettek (nem is tehettek) ele­get a klub zsidótlanítását sürgető köve­teléseknek – törvényi úton betiltották az egyesületet. (Idekívánkozik, hogy az „ősrivális” Ferencváros képviselője, szembeszegülve a többséggel, a betiltó határozat ellen szavazott.)

Aztán a második világháború után jöt­tek a politikai indíttatású névcserék. 1950 februárjában a gazdasági háttér megerősítése is motiválta a vezetőséget abban, hogy a textiles szakmára építve működjön. Ezt tükrözte a névcsere: Textiles SE. Az ötvenes évek elején a politikai hatalom legfőbb bázisát jelen­tő fegyveres testületek „lenyúlták” ma­guknak a sportegyesületek egy részét: a Dózsa a belügyé, a Honvéd a katonasá­gé, az MTK-ból 1952-ben létrehozott Bu­dapesti Bástya SE az államvédelemé lett. (Csak ez hiányzott, hiszen az ÁVÓ-t sokan amúgy is a zsidó bosszúállás szervezeteként is rettegték, számos zsi­dó származású vezetője miatt.)

Aztán 1953-ban hirtelen munkásklub lett az MTK, ismét a textiles szakma vet­te pártfogásába, Budapesti Vörös Lobo­gó SE néven.

1956 decemberében lett ismét MTK az MTK-ból. A klub bázisát ekkoriban a KPVDSZ (Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátó-ipari Dolgozók Szakszerve­zete) jelentette. De ezen a bázison az MTK mellett működött még a Vörös Meteor Egyetértés is. „Ésszerűnek” tűnt te­hát a fúzió, amely 1974-ben meghozta az egyesülést: létrejött a tengerikígyó-nevű Magyar Testgyakorlók Köre -Vö­rös Meteor Egyetértés Sport Klub (MTK-VMSK).

MTK Hungária

Az MTK 1994-ben másodszor merült alá a foci másodosztályába, az anyagi és szervezeti szétzüllés állapotába ke­rült. Ekkor jelent meg a magántőke a klub hátterében. Várszegi Gábor, a Fotex elnök-vezérigazgatója magánvagyonából megvette az egyesületet, majd létrehozta az önálló futballklubot, amely ez év elején az MTK mellé felvet­te a Hungária nevet is.

Ez az aktus részben tiszteletadás a hajdani profi klubnak, amelynek utódai éppen ismét profinak nevezett bajnok­ságban éllovasok (e sorok írásakor leg­alábbis).

De a névváltoztatás mögött több is van a puszta emlékezésnél, nem kell rendszeresen eljárni az MTK meccseire ahhoz, hogy az ember szembetalálja magát az antiszemitizmus hazai mocskával, amelynek egyik „szolid” megnyil­vánulási formája volt a „hajrá, magya­rok” vagy a „ria, ria, Hungária” biztatás, jelezve, hogy az ellenfél, azaz az MTK nem minősül a szemükben magyarnak. (Megjegyzendő, hogy a hazai futballcsa­patok között évek óta az egyetlen az MTK, amelynek nevében a „magyar” szó szerepel.) A Hungária név visszavé­tele óta kissé zavarba esnek antiszemitáék, amikor a ria-riázásra a kék-fehé­rek táborából visszhangzik ugyanez a biztatás.

A zsidók és az MTK

Ha egy szociológus rászánná magát a téma kutatására, számokkal is alá tud­ná támasztani, hogyan vált a középosz­tályra, városi polgárságra építő klub zsi­dócsapattá – s ha készültek ilyen kimu­tatások, azt is be tudná mutatni, mennyire volt zsidó csapat is egyidejű­leg. De az tény, hogy abban a társadal­mi körben, amelyre épített az egyesü­let, valóban nagy számban akadtak zsi­dók, mind a sportolók, mind a szurko­lók között. Ez jó ideig senkit sem za­vart, nem volt kizárólagos válogatási szempont egyik oldalon sem. Igazából ennek, mármint a zsidó identitásnak csak ott van szerepe, ahol jelentőséget tulajdonítanak neki.

Azt hiszem, önámítás volna azt állíta­ni, hogy az 1956-tól a rendszerváltásig elterjedt időben nem létezett antisze­mitizmus, még az sem állná meg a he­lyét, hogy az csupán leplezetten létezett. Egyfelől a „libásozás” mindig is szalonképes maradt, noha akik ilyen eufemisztikus módon zsidóztak, sok­szor azt sem igazán tudták, mit beszél­nek. De azért ebben az időben is reme­kül működött a futballpályákon és kör­nyékén ez a társadalmi feszültségeket kiengedő szelep.

A meccsre járó MTK-sok emlékeznek rá, hogy a hetvenes évek legelején a Vi­deoton pályáján kéknyakkendős libát hajított be egy helyi „szurkoló”. A rend­őrök és a fehérvári drukkerek jót viháncoltak örömükben. A hatóságokat az sem igazán gondolkodtatta el, hogy az akkori pártlap, a népszabadság „fasiszta ízű provokációról írt” következő szá­mában.

Pedig a hatvanas-hetvenes évek for­dulóján még nem maroknyi volt a kék-­fehér klub tábora. Rendszeresen elő­fordult, hogy hat-hétezer ember volt kíváncsi az MTK mérkőzéseire.

Feltételezem, hogy ebben szerepe volt Izrael 1967-es hatnapos háborújá­nak is, noha ez kevéssé tekinthető sportra mozgósító történelmi esemény­nek. 1967 után az asszimilációra szoci­alizált Fiatalok – a mai negyvenesek-ötvenesek – közül sokakban igazán ekkor tudatosodott saját zsidóságuk. Ez a korosztály, hacsak nem volt vallásos zsidó, ekkor kezdett szembesülni az­zal, mit is jelent valójában zsidónak lenni. Sokan tudatosan vállalták a csa­ládjukban éppen az asszimilálódással elfelejteni remélt fájdalmas múltat, de a kulturális örökséget, a másfajta gyökereket is.

Voltak sokan, akik saját tudatosodó zsidóságukat kiélték a hetenkénti fut­ballmeccseken. Beérték az ilyen közös­séghez tartozás laza kötelékeivel. Eb­ben „segítségükre” voltak a gágogó el­lendrukkerek is.

Aztán az öregedés, Auschwitz örök­sége, a rendszerváltozással szabadab­bá vált nyílt színi antiszemitizmus és nem utolsó sorban a magyar futball színvonalesése hozzájárult a Hungária körúti lelátók elnéptelenedéséhez. És ebben az sem sokat számított, hogy a Várszegi-féle csapat nem csak az MTK-pálya, hanem egyéb magyar pálya kör­nyékén is régóta látott jó gárdává vált, amely minden itthon megnyerhetőt megnyert, sőt tavaly még a nemzetközi kupákban sem égett le csúful.

Baráti beszélgetésekben több isme­rősöm is elismerte, hogy szíve a kék-fe­hérekért dobog, szereti is a klubot, de megkíméli magát a sok mocsoktól, ami a pályákon elhangzik. Nem tesz jó szol­gálatot a közönségszervezésnek az sem, ahogy a magyar igazságszolgálta­tás vagy akár a labdarúgó-szövetség vi­szonyul a pályák hangulatát belengő gyűlölethez.

Mussolini és Szuperkupa

Addig, amíg szégyenlős bírói gyakor­latunk nem torolja meg „euro-konform” módon a rasszizmus minden fajtáját, nem szab gátat ennek a terje­dő divatnak, addig nemcsak a foci van veszélyben. Az ostobaság pedig köz­ben terjed.

Egy-két éve divattá vált a „nyelvisme­ret” fitogtatása is a lelátókon. Magam Kispesten voltam először szem- és fül tanúja annak, hogy maroknyi csürhe üvöltve éltette az olasz fasiszta diktá­tort, Benito Mussolinit. Amikor egy szurkoló kérdőre vonta az ordibálók körül álló rendőrök parancsnokát, a rendőr tétlenségük magyarázataként visszakérdezett: miért, mi történt?

Akik nyomon követik a hazai futballt, emlékezhetnek rá, hogy az idén a Va­sas-pályán lejátszott magyar kupadöntő után az MTK nem vehette át a pályán a serleget, mert az újpesti hívek néhány százan betódultak a gyepre, és a nyilas időket idéző hangon tüntettek. A rend­őrök ugyan szétoszlatták a csőcseléket, de büntetőjogi felelősségre senkit sem vontak.

Könnyű azt mondani – mondják is az MTK mérkőzéseire kilátogató nem zsi­dó, kék-fehér drukkerek -, hogy ne fi­gyelj oda, ha zsidóznak. De ha nem fi­gyelsz oda, nem teszed szóvá, ha béké­sen eltűröd, csupán jó heccnek tekin­ted, lovat adsz alájuk, és ki tudja, hol a határ.

A minőség vonzása

Sokan, akik őszintén tenni szeretné­nek a focipályák rendjéért, azzal érvel­nek, hogy a legalapvetőbb a közönség számára tetszetős foci, mert ha a pá­lyán jó játék folyik, a közönség is azzal foglalkozik. Ez természetesen aranyigazság, de mégis csak részigazság. Mert aki már a meccs előtt leissza, bel­övi magát, el sem lát a pályáig, neki csak a balhé, a csürhe akol-melege a fontos.

Tudom, hogy ez alapvetően szociál­is, gazdasági és jogi probléma, vagyis a megoldás hosszú távú. Amíg az okok nem szűnnek meg, addig a meg­oldások is csak részmegoldások le­hetnek.

A rendszerváltás óta minden párt azt hangoztatja, hogy célja az erős polgári középosztály megteremtése, amely az ország fejlődésének egyik kulcsa lehet, nem kell egyik vagy másik politikai párt hívének lenni annak belátásához, hogy e cél elérése megteremtheti azt a má­ból nézve idilli állapotot, amikor egy családapa serdületlen fiát – sőt lányát – gondtalanul kiviheti a focimeccsekre, s legfeljebb a foci miatt bosszankodhat, ha nem kedvencei nyernek.

És nem kell magyarázkodnia, ha a ta­pasztalatlan MTK-drukker gyerek – aki igazán még azzal sem tud mit kezdeni, mi az, hogy zsidó – a meccsről hazatér­ve kijelenti: nem akarok zsidó lenni.