Száműzöttek kiállítása Bécsben
A 20. század egészén át emberek millióit rekesztették ki szülőföldjükről, politikai, intellektuális, szociális vagy gazdasági okból kivándorlásra kényszerítették. A művész számára a hazája kultúrájából való kizárás nemcsak gyötrelmes folyamat, amely elrabolja politikai és társadalmi jogait, de elveszti az identitását is, amelyet addig a kép nyelvén képes volt megfogalmazni. A kiállítás egyaránt felvet a száműzetés okaira és következményeire vonatkozó kérdéseket is, első sorban a művész viszonyát hazájával és későbbi, választott honával.
A kiállításon kiválasztott tizenegy művész példázza a folyamatos kulturális exodust Ausztriából, 1914-1918 között a gazdasági viszonyok, majd az első világháború utáni közvetlen politikai destabilitás miatt. Ezt fokozta már az osztrák nacionalisták 1934-es hatalomátvétele. A száműzetés és emigráció kényszerét tömegessé tette Ausztriának csatlakozása az Anschlussal 1938-ban a Harmadik Birodalomhoz. A menekülni kénytelen százötvenezer osztrákból százharmincezer zsidó volt, ez jelentette a túlélést számukra. A náci üldözés a szülőföldjükön maradt zsidókat megtizedelte, ők voltak a fő áldozatok. Az itt bemutatott művészek többsége zsidó volt.
Erika Giovanna Klien és Friedrich Kiesler még nem kényszerből, hanem szabad akaratukból mentek az USA-ba, ahonnan nem térhettek már vissza, nem vállalták a közösséget a nemzetiszocialista Ausztriával. Később sokáig a demokratikus Ausztria sem vállalt semmiféle felelősséget a történtekért, és nem is kívánta „visszaszerezni” az így elveszített osztrák identitásokat, szellemi értékeket. Csak az utolsó évtized hozta meg a változást, éppen a múzeumi szakemberek törekvései nyomán. Victor Hammer sokoldalú építész és művész volt, igazi akadémikus alkotó, aki talán bele is fért volna a náci művészet klasszicizáló ízlésébe. Zsidó felesége miatt mégis száműzetésbe vonult. Csak az avantgárd képviselői, Kiesler és Wolfgang Paalen értek el az USA-ban jelentős sikert. Kiesler a hatvanas években mint egyetlen szürrealista építész csinált karriert. Végül ő lett a jeruzsálemi Izrael Múzeum könyvszentélyének tervezője. Paalen, a párizsi szürrealisták Amerikába került képviselője, híd az európai és a „bennszülött” avantgárd művészek között. A kulturális identitás – akár a származási országban, akár az exilium országában – törékeny konstrukció. A távozás időpontjában e művészek többsége osztráknak, egy specifikus osztrák kultúra részének tekintette magát – legalábbis a nyelv, a szülőhely, a család és a képzés tekintetében. Legtöbbjük a száműzetés kezdete után továbbra is osztráknak vallotta magát, és kiterjedt kapcsolatot tartott az osztrák kultúrával. Az, hogy később mégis sokan ausztro-amerikaiak lettek, ennek a hű honfiúi kísérletnek kudarcát mutatja. Munkájukat „osztrák művészet a száműzetésben” címkével jelölték meg, és ezzel azt a sokrétű európai befolyást is ignorálják, amelyet indulásukkor mint ifjú művészek az Osztrák-Magyar Monarchiában láthattak.
Egyesek az itt bemutatott művészek közül a saját identitásukban is bizonytalanságokra utalnak. Legszebb példa erre az eredetileg Schiele köréhez tartozó Max Oppenheimer vallomása. Zsidó származása miatt Ausztriában a nácik üldözték volna. Ráadásul modern művész volt és homoszexuális. Már 1911-ben foglalkoztatta a német-zsidó kettős identitás: „Eredetem körülményei megfelelnek a munkámban mutatkozó mobilitásnak, ez alkotóerőm szempontjából előny lehet. De az életben elérhető pozíciók tekintetében kétes erénynek számít.” Ezt a mondatát huszonöt évvel később, 1938-ban újra kinyomtatta, mielőtt az USA-ba emigrált. A megkínzott művészt ábrázoló 1911-es képét (vérző önarckép) magyarázza. A művész úgy mutatja lelkének sebeit, mint a keresztény hit Jézusa saját testének eucharisztikus szimbólumait. De a kezei is piroslóan maszatosak, lévén festőről szó. E kezek kreativitásának és vigaszának eszközei, ugyanakkor fájdalmának és szenvedéseinek forrásai is. Az arca a kép bal felső sarkában árnyékban van: „ecce homo”, de olyan kompozícióban, amely a 20. században egyszerre jelzi az avantgárd művész, a zsidó és a homoszexuális kiszorítottságát. Tehát Oppenheimer már jóval a valódi menekülés előtt, a modern művészetben megfogalmazott egyéni szabadság várható emigrációját festette, jósolta meg.
Gustav és Alma Mahler lánya, Anna Mahler: szobrász, a Duna-metropolis szalonkultúrájának fontos figurája. Autodidakta művész, szenzibilis képet farag a „társaság” vezéralakjairól. Stílusa alapján mégis beillene az osztrák 20. századi szobrászatnak Hanak és Wotruba, de a náci Thorak vagy a kommunista Hrdlicka között feszülő ívébe. Ám az emigrációba szakadt, száműzött életművek passzivitásra ítélve mégis felmérhetetlen űrt képeznek az eredeti régió kulturális közegében. Mi lett volna, ha… A többség így, másutt többnyire marginális művész lett, mint például Henri Koelner, akiből kint csupán a Time magazin címlapjának sikeres grafikusa, Hans Buhler pedig New York bárjainak beleérző krónikása lett. A Belvedere mostani (és a Kunsthalle két évvel ezelőtti, a száműzött osztrák építészek munkásságát bemutató) kiállításának általános kérdéseit természetesen a Magyarországról elüldözött képzőművészek és építészek kapcsán is fel lehet tenni, ha lesznek végre ilyen tárlatok Budapesten.
Címkék:1996-04