Száműzöttek kiállítása Bécsben

Írta: Szegő György - Rovat: Archívum, Képzőművészet

A 20. század egészén át embe­rek millióit rekesztették ki szülőföldjükről, politikai, intellektuális, szociális vagy gaz­dasági okból kivándorlásra kényszerítet­ték. A művész számára a hazája kultúrá­jából való kizárás nemcsak gyötrelmes folyamat, amely elrabolja politikai és tár­sadalmi jogait, de elveszti az identitását is, amelyet addig a kép nyelvén képes volt megfogalmazni. A kiállítás egyaránt felvet a száműzetés okaira és következ­ményeire vonatkozó kérdéseket is, első sorban a művész viszonyát hazájával és későbbi, választott honával.

A kiállításon kiválasztott tizenegy mű­vész példázza a folyamatos kulturális exodust Ausztriából, 1914-1918 között a gazdasági viszonyok, majd az első vi­lágháború utáni közvetlen politikai destabilitás miatt. Ezt fokozta már az oszt­rák nacionalisták 1934-es hatalomátvé­tele. A száműzetés és emigráció kény­szerét tömegessé tette Ausztriának csat­lakozása az Anschlussal 1938-ban a Har­madik Birodalomhoz. A menekülni kénytelen százötvenezer osztrákból százharmincezer zsidó volt, ez jelentette a túlélést számukra. A náci üldözés a szülőföldjükön maradt zsidókat megtize­delte, ők voltak a fő áldozatok. Az itt be­mutatott művészek többsége zsidó volt.

Erika Giovanna Klien és Friedrich Kiesler még nem kényszerből, hanem szabad akaratukból mentek az USA-ba, ahonnan nem térhettek már vissza, nem vállalták a közösséget a nemzeti­szocialista Ausztriával. Később sokáig a demokratikus Ausztria sem vállalt semmiféle felelősséget a történtekért, és nem is kívánta „visszaszerezni” az így elveszített osztrák identitásokat, szellemi értékeket. Csak az utolsó évti­zed hozta meg a változást, éppen a múzeumi szakemberek törekvései nyomán. Victor Hammer sokoldalú építész és művész volt, igazi akadémi­kus alkotó, aki talán bele is fért volna a náci művészet klasszicizáló ízlésébe. Zsidó felesége miatt mégis száműze­tésbe vonult. Csak az avantgárd képvi­selői, Kiesler és Wolfgang Paalen ér­tek el az USA-ban jelentős sikert. Kies­ler a hatvanas években mint egyetlen szürrealista építész csinált karriert. Vé­gül ő lett a jeruzsálemi Izrael Múzeum könyvszentélyének tervezője. Paalen, a párizsi szürrealisták Amerikába ke­rült képviselője, híd az európai és a „bennszülött” avantgárd művészek kö­zött. A kulturális identitás – akár a szár­mazási országban, akár az exilium or­szágában – törékeny konstrukció. A tá­vozás időpontjában e művészek több­sége osztráknak, egy specifikus oszt­rák kultúra részének tekintette magát – legalábbis a nyelv, a szülőhely, a csa­lád és a képzés tekintetében. Legtöbb­jük a száműzetés kezdete után tovább­ra is osztráknak vallotta magát, és ki­terjedt kapcsolatot tartott az osztrák kultúrával. Az, hogy később mégis so­kan ausztro-amerikaiak lettek, ennek a hű honfiúi kísérletnek kudarcát mutat­ja. Munkájukat „osztrák művészet a száműzetésben” címkével jelölték meg, és ezzel azt a sokrétű európai be­folyást is ignorálják, amelyet indulá­sukkor mint ifjú művészek az Oszt­rák-Magyar Monarchiában láthattak.

Egyesek az itt bemutatott művészek közül a saját identitásukban is bizonyta­lanságokra utalnak. Legszebb példa erre az eredetileg Schiele köréhez tartozó Max Oppenheimer vallomása. Zsidó származása miatt Ausztriában a nácik üldözték volna. Ráadásul modern művész volt és homoszexuális. Már 1911-ben foglalkoztatta a német-zsidó kettős identitás: Eredetem körülményei meg­felelnek a munkámban mutatkozó mo­bilitásnak, ez alkotóerőm szempontjá­ból előny lehet. De az életben elérhető pozíciók tekintetében kétes erénynek számít.” Ezt a mondatát huszonöt évvel később, 1938-ban újra kinyomtatta, mi­előtt az USA-ba emigrált. A megkínzott művészt ábrázoló 1911-es képét (vérző önarckép) magyarázza. A művész úgy mutatja lelkének sebeit, mint a keresz­tény hit Jézusa saját testének eucha­risztikus szimbólumait. De a kezei is piroslóan maszatosak, lévén festőről szó. E kezek kreativitásának és vigaszának eszközei, ugyanakkor fájdalmának és szenvedéseinek forrásai is. Az arca a kép bal felső sarkában árnyékban van: „ecce homo”, de olyan kompozícióban, amely a 20. században egyszerre jelzi az avantgárd művész, a zsidó és a ho­moszexuális kiszorítottságát. Tehát Oppenheimer már jóval a valódi menekü­lés előtt, a modern művészetben meg­fogalmazott egyéni szabadság várható emigrációját festette, jósolta meg.

Gustav és Alma Mahler lánya, Anna Mahler: szobrász, a Duna-metropolis szalonkultúrájának fontos figurája. Auto­didakta művész, szenzibilis képet farag a „társaság” vezéralakjairól. Stílusa alap­ján mégis beillene az osztrák 20. száza­di szobrászatnak Hanak és Wotruba, de a náci Thorak vagy a kommunista Hrdlicka között feszülő ívébe. Ám az emigrációba szakadt, száműzött életművek passzivitásra ítélve mégis felmérhetet­len űrt képeznek az eredeti régió kul­turális közegében. Mi lett volna, ha… A többség így, másutt többnyire marginális művész lett, mint például Henri Koelner, akiből kint csupán a Time magazin címlapjának sikeres grafikusa, Hans Buhler pedig New York bárjainak beleérző krónikása lett. A Belvedere mostani (és a Kunsthalle két évvel ez­előtti, a száműzött osztrák építészek munkásságát bemutató) kiállításának ál­talános kérdéseit természetesen a Magyarországról elüldözött képzőművészek és építészek kapcsán is fel lehet tenni, ha lesznek végre ilyen tárlatok Buda­pesten.

 

támogatás

Címkék:1996-04