Szamizdat judaika Prágában

A Prágába látogató magasrangú vendégeknek meg szokták mutatni az Óvárost, a Vencel teret, a királyi várat, a Károly-hidat, az Al Tnai (és nem Alt-neu!) zsinagógát, a régi zsidó temetőt és más nevezetességeket. Ha én lennék felelős a magasrangú vendégek prágai programjáért, mindegyiküket egy körzeti tanács második emeletére vinném, ott is két szerény berendezésű szobába, amelyeket a körzeti tanács bocsátott a ״Libri prohibiti”, vagyis a Tiltott könyvek könyvtára rendelkezésé- re.

A könyvtár tulajdonképpen egy ember, Jiri Gruntorad műve. Ő már a hetvenes évek elején gyűjteni kezdte az úgynevezett normalizáció korszakában illegálisan megjelent könyveket és folyóiratokat.

Mivelhogy 1968-ban csaknem az egész cseh írótársadalom (és a szlovák nagy része) ellenszegült a megszállásnak, csaknem teljes egészében ״fekete listára” került. Egyike volt ez a cseh történelem legnagyobb ״intellektuális lefejeztetéseinek” (amely nincs híján az ilyen lefejeztetéseknek); illetve lett volna, ha a cseh alkotók beletörődnek. Ők azonban, miután rendes munkájuktól megfosztattak és mint ablakmosók, kazánfűtők vagy beteghordók voltak kénytelenek kenyerüket megkeresni, éjjelenként továbbra is alkottak. Eleinte csak ״az íróasztalfiók” számára, később búvópatakszerű ösvényeket találva az olvasókhoz. Az írók kihasználtak egy rést a törvényben, amely lehetővé tette, hogy műveikből szűkkörű használatra néhány gépírásos szerzői példányt készítsenek. Az már nem az ő hibájuk volt, ha valaki néhány további példányt gépelt le… Ezt a munkát áldozatkész gépírónők végezték el titokban, persze, ״a szerző tudta nélkül”.

Így jutott a cseh irodalom ismét a ״Gutenberg előtti korszakba”. Nemcsak nyomdák, másológépek sem álltak a szerzők rendelkezésére. Óriási erőfeszítések árán két-háromszáz példányt gépeltek le (az olvashatóság kedvéért egyszerre mindig legfeljebb két-három példányban). A legépelt műveket bekötötték, sok esetben illusztrálták is. Így keletkezett több illegális kiadó. Egyikük, az ״ Edice petlice” – talán ״Vasláda kiadó”-ként fordítható – gondozásában több mint kétszáz kötet jelent meg az évek során. Irodalmi műveken kívül így jelent meg, többé-kevésbé rendszeresen, több folyóirat is. Egy részüket kicsempészték Nyugatra, ahol cseh és szlovák emigráns kiadók jóvoltából láttak napvilágot.

A ״Libri prohibiti” könyvtárban több mint négyezer ״szamizdat” kiadványt gyűjtöttek össze, ami azt jelenti, hogy a húsz éves szovjet megszállás idején évente átlag kétszáz alkotás jelent meg, vagyis hetenként átlagosan három kiadvány. És ez a gyűjtemény korántsem teljes.

A könyvtárban a művek a kiadás dátuma, valamint témakörük szerint vannak besorolva. Legnagyobb meglepetésemre, az egyik polcon terjedelmes ״Judaika” szekciót találtam. Csodálatom még inkább fokozódott, amikor a könyvek között nemcsak Izraellel, a Közel-Kelettel foglalkozó, vagy a csehszlovák zsidók múltját ecsetelő darabokat, hanem például Martin Buber filozófiai dolgozatainak cseh fordítását is felfedeztem, sőt Rási Biblia-magyarázatainak cseh fordítását is. Mind írógéppel írva, a héber betűket kézírással mellékelve.

A zsidó népet tudvalevőleg a ״könyv népe” megtisztelő jelzőjével illették. A prágai ״Libri prohibiti” könyvtár láttán, csodálattal vegyes tisztelettel állapíthatjuk meg: nem mi vagyunk az egyetlen ״könyv népe”. E tekintetben a cseh népet határozottan teljesrangú társunknak vallhatjuk.

Jehuda Lahav