Szabolcsi Miklós hetvenöt éves

Hetvenöt éves volna? Hiszen ma is kamaszos-kíváncsi érdeklő­déssel figyel a világra, egy új könyvre vagy arcra vagy hangra, itt és akárhol, ahol értéke van könyvnek és szónak és kultúrának, mintha az üdvös­sége múlna ezen. S talán valóban az üdvössége múlik rajta. Éppen valame­lyik nap mesélte az egyik különösen tá­jékozott és a szakmával különösen elé­gedetlen irodalomtörténész barátom, hogy ha egy frissen megjelent francia vagy német könyvcsemegéről szeretné valakivel megosztani gondolatait, csak hozzá és még legfeljebb egy-két kollé­gához fordulhat.

Boldogabb korokban mi sem termé­szetesebb, mint hogy a tudós minde­nekelőtt kíváncsi ember. De az ő pályá­ját nem ilyen idők alakították; voltak évek, amikor a kíváncsiság és a művelt­ség büntetendő cselekménynek számí­tottak. Alkalmazkodott ő is az időkhöz (s nem éppen sikertelenül, hiszen a tudo­mányos ranglétrán egyre feljebb emelke­dett); aligha lehettek számára könnyen elviselhetőek a kényszerűség pillanatai, amikor el kellett hallgatnia (vagy hallgat­tatnia magában) érzékenységét, ízlését. Nem kétséges, hogy A clown mint a mű­vész önarcképe című könyve (1974) sokszorosan emblematikus mű: áttéte­lesen az ő önarcképe is – a clown alak­ját a maga ambivalens sorshelyzetének kifejezésére is alkalmasnak találhatta.

Ha kellett (és bizony kellett), nem ri­adt vissza az olyan – végső soron tudo­mánytörténeti jelentőségű – feladatok ellátásától sem, amelyek távolabb es­tek ugyan érdeklődésétől, de amelyek­re nem akadt más vállalkozó. Mint ba­rátja, Mérei Ferenc tette, aki szociálpszichológiai elkötelezettsége ellenére vezetett be több nemzedéket a mélylé­lektan ismereteibe, miután átlátta, hogy a pszichoanalízis politikai eltiltása nyomán olyan vákuum állt elő, amelyet (a korábbi mesterek elüldözése, illetve kihalása miatt) jobb híján neki kell fel­számolnia. Hasonlóképp járt el Szabol­csi tanár úr is. A József Attila pályakez­dését tárgyaló Fiatal életek indulója (1963) például az életrajznak azt a po­zitivista alapossággal kidolgozott válto­zatát valósítja meg, amelyet joggal ér­zett ugyan némiképp ódivatúnak a könyv némely bírálója, de amelynek ily mértékben professzionális kivitelezésé­re nemigen volt példa korábban iroda­lomtörténet-írásunkban.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy életművének java ré­sze „alkalmi” írás, a szónak abban az értelmében, hogy különféle (mindig konkrét) irodalmi és tudományos kihí­vásokra adott válaszként született. Ilyennek látom nevezetes Eszmélet­elemzését is (A verselemzés kérdései­hez, 1968), amely a strukturalista irány­zat eredményeiből merítve ugyan, de valójában annak alternatíváját kívánja nyújtani, s a szöveg valamennyi rétegét megkíséreli bemutatni, oly mértékben önállónak tekintve ezeket, hogy azután nem képes őket integrálni egységes egészként. Szabolcsi tanár úr gyakran és szívesen kezdeményez (a kezdemé­nyezés a mi égtájunkon inkább kocká­zatos, mint hálás dolog), s elsősorban kritikus alkat, akinek látásmódja nem rendszer-, hanem problémaközpontú, érzékenysége pedig esztétikai termé­szetű inkább, mint bölcseleti. Szimpto­matikusnak tartom, hogy első tanulmá­nya (az Egyetemes Filológiai Közlöny 1943-as évfolyamában) az irodalmi stí­lusvizsgálat 20. századi módszereiről szólt, s ennek témaköréhez éppúgy hű maradt hosszú pályája során (ide sorolnám Jel és kiáltás, 1971 és Világiroda­lom a 20. században, 1987 című köte­teit is), mint kedvenc hőséhez, József Attilához.

Egyetemi éveim vége felé, talán 1967-ben találkoztunk először, nem­csak nyitottsága és tudása volt rám nagy, sőt bátorító hatással, hanem lel­kesedése és energikus tenni akarása is. Pályája delelőjén állt, őszintén hitt a szocializmus új reformkorszakának kö­zeli kibontakozásában. Bármit lehet, csak bele kell fogni – mondta, hirdette, szuggerálta nekünk, akkori pályakezdőknek. Felszólított minket, állítsuk össze a szerintünk igazán fontos ma­gyar és világirodalmi művek jegyzékét. Azután mihamarabb lássunk hozzá a legújabb irodalomtörténet megírásá­hoz. S lehetőleg olvassunk minél több elméleti irodalmat: de freudista és strukturalista munkákat feltétlenül.

Bizonyos, hogy tudománymegváltó szándékainknak ő volt az egyik fő élesztője, s nemcsak az én nemzedé­kem köszönhet neki sokat, hanem az előttünk járók is. Olyan kiválóságokat támogatott, mint Németh G. Béla és Hankiss Elemér, s ha védelemre szo­rultak (mert védelemre szorultak, előbb is, később is), igyekezett megvé­deni őket a politikai vagy a kulturális élet hatalmasságaival szemben. Nem mindig éreztem kiállását kellőképpen erélyesnek; volt úgy, hogy nehezteltem rá, amiért (szerintem) meghátrált vagy kevéssel érte be. Meglehet, igaztalan voltam vele, hiszen sokszor saját nem­zedéktársaival – Király Istvánnal, Pándi Pállal – keveredett konfliktusba, s ez annál inkább fájdalmas lehetett számá­ra, mert barátainak tudta őket.

Számomra emlékezetes jelenet, 1978-ból. A pesti bölcsészkar 20. szá­zadi magyar irodalom tanszékén vitat­kozunk arról, hogy mit kellene tanítani a középiskolákban. Szabolcsi tanár úr hosszan érvel amellett, hogy a szovjet irodalmat hagyományosan képviselő műveket értékesebbekkel kellene föl­cserélni. Szónokinak szánt kérdéssel fejezi be: „Avagy a Feltört ugar-t tanít­suk a jövőben is?” „Nem, hanem az Emberi sorsot” – vágja rá Király István (a tanszék vezetője). „Elolvastad újra, kedves Pista, az Emberi sorsot? – replikázik Szabolcsi. – Militarista, emberte­len eszményt ad, három-négy év múlva elrettentő hatása lesz. Gondoljuk meg, mit jelent majd 1985-ben szocialista emberré nevelni!”

Mai szemmel nézve képtelenül távoli történet. Közösen osztott illúzióink nyil­vánvalóvá váltak már a nyolcvanas évek derekán (nem kellett 1989-ig várni); igaz, nem látom, hogy napjaink közép­iskolájában valami újfajta pedagógiai ethosz fűtené a lelkeket. Elmélázhatunk azon, hogy még 1978-ban is milyen el­lenállásba ütközött egy olyan bagatell ügy is, mint az irodalmi tananyag kor­szerűsítése. De talán fontosabb ennél, hogy immár szükségét érezzük annak: mélyrehatóan fel kell dolgozni magunk­ban a múltat és a közelmúltat, s levon­ni (föltéve, hogy képesek vagyunk rá) a megfelelő konzekvenciákat.

Alighanem ezt cselekszi Szabolcsi ta­nár úr is – például akkor, amikor arra vállalkozik, hogy számot vessen családi gyökereivel. Apjának, Szabolcsi Lajos­nak 1993-ban közreadott emlékezésé­hez írt szép előszavából nemcsak az derül ki, hogy ő maga idegenkedett az Egyenlőség anyagi bázisát adó zsidó hitközség és tőkés középrétegek jelleg­zetes alakjaitól. Hanem az is, hogy a zsidótörvények és a holocaust kora visszamenőleg érvénytelenítette előtte (is) a nagyapa és az apa, Szabolcsi Mik­sa és Szabolcsi Lajos által követett, a magyar szabadelvű hagyomány szelle­mében szorgalmazott asszimiláció út­ját. Ez magyarázza elfordulását a csalá­di tradíciótól.

A zsidó recepció centenáriumán el­mondott beszédében úgy jellemezte saját nemzedékét, az unokák nemze­dékét, hogy az már nem hihetett a ma­gyar liberalizmus örökéletűségében. Sokfelé vezetett út: volt, aki eljutott a történelem értelmének tagadásáig, mások viszont (mint ő maga is) „más il­lúziók”, illetve „utópiák” után mentek. A történelem csapdáit nehéz elkerülni, s nem lehet könnyű szembenézni azzal, hogy az unokák hite hasonló sorsra jutott, mint az apáké. Igaz, Szabolcsi az illúziók elismerése után hozzáteszi: „utunk még nem ért véget”. S talán a tör­ténelem nagyvonalú is tud lenni hozzá, hiszen esélyt adott rá, hogy clownarcát levetve, de meg nem tagadva korábbi önmagát, megtérhessen ősei kultúrájá­hoz. Végül is a Szabolcsi család nem akármilyen módon járult hozzá a ma­gyar zsidó hagyományok alakításához.

Omnia fest aetas, mondják. Mindent meghoz a kor. Lehet. Én azt kívánom a Tanár úrnak, őrizze meg nyitottságát és munkakedvét, és mihamarabb lepjen meg bennünket a József Attila-monográfia negyedik, befejező kötetével.