Szabó Miklós élete és halála

Sokat lehetett látni, kószálva a Bel­városban, ahol egyébként lakása volt. Jellegzetes „magyaros” baj­sza jól rímelt azon vádakra, melyek párt­ja magyarságát vitatták el. Szabad ember volt, ha valamit nem szeretett, akkor ép­pen ezeket a „bajszos” faji alapú kliséket ki nem állhatta. Azok közé tartozott, akik már a korai időkben csatlakoztak a de­mokratikus ellenzékhez. Az ellenzék ille­gális szabadegyetemén, a híres Repülő Egyetem történelmi szemináriumain so­kakat vezetett be a szovjetológia nagyon is aktuális tudományába. Nem volt csillo­gó előadó, és később – amikor már tanít­hatott – egyetemi óráiról is sokszor ké­sett, de konok és megalkuvást nem is­merő személyisége, lényeglátón okos elemzései sokakat vonzottak.

Azok közé a tudósok közé számított, akik messze túlléptek a tudományos láb­jegyzettan határain, és rendkívüli éleslá­tással, műveltséggel gondolkoztak és be­széltek a történelemben a történelemről, keresték az adott eseményen mindig túl­lépő, mögöttes eszmét. Ritkán született e tájékra ennyire filozofikus történész, mint ő. A históriával foglalkozó ember persze mindig csak áttételesen lehet személyes, és Szabó Miklós sem volt ki­vétel e szabály alól, így a vizsgált koro­kon keresztül az egyén – így saját szemé­lye – lehetőségeit is állandóan elemezte és magyarázta. Politikai kultúra Magyaror­szágon című kötetét – mely összegyűjtött történeti írásait tartalmazza – meg fogja őrizni az utókor: egy tehetséges és a hu­szadik századi történelem által személyé­ben is érintett, de éppen e viszontagsá­gok következtében intellektuálisan kifi­nomult ember írásait olvashatjuk a las­san megsárguló lapokon. Témaválasztá­sa univerzálisan volt magyar: a XIX-XX. századi magyar történelmet kutatta, de mindig komoly nemzetközi eszmetörté­neti és politikatörténeti fogódzót adott a vizsgált korszakhoz.

Politizáló és elkötelezett értelmiségi volt, és – mint ilyen – ellentmondásoktól sem mentes. Magam sok megnyilvánulá­sával nem értettem egyet – és több, az ő szellemi köréhez tartozó értelmiségi írá­sához hasonlóan – politikai publiciszti­kájának számos darabját is túl sommás­nak, túl leegyszerűsítőnek tartottam, és mélyen nem értettem egyet a belőlük áradó kombattáns és doktriner aufklérizmussal. De a béke a kívülálló luxusa, és a politikai harc lövészárkában küzdő tör­ténész a legnagyobb természetességgel fedezi fel az események, jelenségek va­lós vagy vélt mögöttes értelmét. Számá­ra tehát a politika történelem és a történelem politika volt, és amikor hihetetlen tárgyi tudását a napi események értel­mezésére használta fel, a megjelenő pártokban és politikusaikban a magyar történelem kontinuitását, továbbélő ha­gyományait fedezte fel, és csak nevetni tudott azokon, akik „új kezdetről”, meg ehhez hasonló butaságokról beszéltek. Ezért is szállt szembe oly gyakorisággal a magyar közélet antiszemita megnyilvá­nulásaival, a zsidóságban bűnbakot ke­reső és tényleg komoly ideológiai gyöke­rekkel rendelkező szélsőjobboldali irányzattal, melyben a magyar történe­lem egyik legsötétebb korszakának ide­ológiai örökösét látta. Utálták is érte, rendesen.

Summa summarum: elment az utóbbi évtizedek egyik legokosabb és szellemi­leg is legfüggetlenebb magyar történé­sze, aki – és ilyen nem sok volt – a dik­tatúra alatt egzisztenciáját is kockára té­ve küzdött Magyarország szabadságáért.

Nyugodjék békében.

Novák Attila