Szabadkai zsidók háború előtt – háború után – háború alatt

A háborúvá fajult gyűlölködés déli szomszédságunkban különösen aktuálissá teszi a kérdést: az ott élő sokféle nemzetiség rendkívül bonyolult rokonszenv-ellenszenv erőterében hol helyezkednek el a zsidók? Hol helyezik el ők magukat, és hová helyezik őket mások? Alábbi két szabadkai születésű riportalanyunk szavait olvasva nem szabad szem elől tévesztenünk személyes hitvallásukat: az első – Smuél Miháeli, a Szohnut budapesti irodájának munkatársa – cionista, aki az 1944-es munkaszolgálatból vissza- térve, elveihez hűen, amint lehetett, kivándorolt Izraelbe; másikuk „Péter”, aki inkognitóját őrizve kérte teljes nevének mellőzését, elsősorban magyar kultúrán nevelkedett zsidónak és kozmopolitának vallja magát. Ő alig fél éve, katonai behívóparancs elől menekült a Délvidékről Magyarországra.

„Úgy éreztem, hogy a szerbek filoszemiták.” (Smuél Miháeli)

• Milyen kultúrán nevelkedtek a korodbeli zsidó fiúk Szabadkán?

• A mi otthonunkban – amely azt hiszem átlagos volt – a gyerekek a magyar kultúrán nevelkedtek, mert a szüleim a magyar kultúrát szívták magukba. Az én anyám magyar színházon és magyar irodalmon élt, állandóan magyar operettdalokat énekelt, így én már gyerekkoromban ismertem Kálmán és Lehár összes operettjét. Viszont magyar iskolába csak akkor jártam – a gimnázium 5-6-7-ik osztályába -, amikor a magyarok elfoglalták a Délvidéket.

• Gyermekkorodban egész Szabadkán nem volt magyar iskola?

• Ha jól emlékszem, volt egy elemi, ahová nagyon kevesen jártak, mivel a magyarok is érezték az elnyomást, és igyekeztek beilleszkedni. Egy magyar színház is volt. Ide rendszeresen elvittek a szüleim. A színházat hol bezáratta a cenzúra 2-3 hónapra, hol pedig hagyta működni.

Ez a mostani jugoszláviai helyzet nagyon hasonlít az akkorira. A szerb hegemónia akkor is megvolt, ők uraltak mindent, és a magyarok teljesen el voltak nyomva. Csak suttogva mertek magyarul beszélni az utcán, mert ha elhangzott egy hangosabb szó, a szerbek – noha kisebbség voltak – azonnal rájuk szóltak: beszélj állami nyelven! Ez volt kiírva a hivatalokban is.

• Nektek, mint zsidóknak mit engedtek meg?

Őszintén megmondom, úgy éreztem, hogy a szerbek filoszemiták. Mi ezt akkoriban lépten-nyomon éreztük. A cionista mozgalom teljesen szabad volt. Én akkoriban a Betárban voltam, amely egy radikális jobboldali szervezet volt, és harccal akarta visszafoglalni Erec Jiszráélt. Ezt meg is mondtuk: ki akarunk vándorolni Izraelbe, és harcolni akarunk a földünkért. Semmi akadálya nem volt: a szerb hadseregtől kaptunk fegyvert, hogy gyakorlatozzunk, még segítettek is. Ugyanakkor Szlavóniában, ahol táboroztunk, nem egyszer volt összeütközésünk a horvát ifjúsággal. Amikor megtudták, hogy zsidók vagyunk – mert természetesen mi fölhúztuk a zsidó lobogót -, a horvátok kövekkel támadtak ránk és verekedések is voltak. Szabadkán voltak összetűzéseink a magyar fiatalsággal is, mert a szerbek elnyomták a magyarokat, velünk viszont toleránsak voltak. Így a magyarok úgy tekintettek ránk, mint a szerbeket pártoló kisebbségre.

Amikor a magyarok bejöttek és kezdődtek a zsidótörvények, az együttműködés a szerbekkel tovább folytatódott. Mi akkor is a legnagyobb egyetértésben éltünk. Ha most visszatekintek, el kell ismernem, hogy a szerbek nem voltak demokraták, uralkodni akartak. De nekem mint zsidónak az volt a fontos, hogyan bánnak mivelünk.

Akkoriban gyerekként én nem is ismertem mást, azt hittem, a kormány mindenütt támogatja a zsidókat. Ez persze nem így volt. Amikor a szegedi cionista ifjúság először hívott előadást tartani – 40-41-ben ott elég erős volt a mozgalom -, én a templomban beszéltem. Nyíltan szóltam a cionizmusról, arról, hogy egy államot nem lehet megvásárolni, azért harcolni is kell. Mikor pedig elkezdtem beszélni, a rabbi oda­ hívta a sameszt és szólt neki, hogy gyorsan csukja be az ablakokat. Hagyott ugyan beszélni, de nagyon megijedt. Pedig én nem beszéltem a magyarok ellen, csak arról, hogy a zsidók helye Erec Jiszráélben van. Ezt Jugoszláviában tolerálták, sőt buzdítottak is. A magyar uralom alatt a cionista szervezkedést nem engedték meg, ezért alapítottunk egy önképzőkört és ennek fedezéke alatt működtek a cionista cső- portok. Ezeknek én voltam a vezetője.

• Nem fér a fejembe: én mindig úgy tudtam, hogy az elcsatolt területeken élő zsidók jeles magyarok voltak. Szabadka kivétel volt?

• Amit elmondtam, az főként az ifjúságra vonatkozott. Az én szüleim kultúrája kimondottan magyar volt, az anyám nem is beszélt szerbül. Lelkesedtek a magyar kultúráért, a magyar rádiót hallgatták, de nagyon jól érezték, hogy Szerbiában nekik jól dolguk van, és azt is tudták, hogy a zsidókérdést hogyan kezelik Magyarországon. Ezért nem is kívánkoztak vissza.

• A szüleid nemzedéke általában így gondolkodott?

• Amennyire emlékszem, igen.

• Az iskolában hogyan alakultak a kapcsolatok? Ki kivel barátkozott?

• A zsidók általában külön voltak, de voltak szerb barátaink, kevésbé bunyevác és még kevésbé magyar barátaink. Az antiszemitizmus akkoriban nem volt népszerű, mert a magyarok látták, hogy a szerbek barátkoznak velünk. Csak 1941-ben lobbant fel, amikor bevonultak a magyarok. Akkor a magyar barátaink otthagytak bennünket.

Persze a magyarok között is voltak olyanok, akik ezt nem akceptálták, és tovább barátkoztak a zsidókkal. Egy jó barátomat, illetve először az apját egy pesti rokonom révén ismertem meg, aki ott a rendőrségnél szolgált, amíg ki nem rúgták, mint zsidót. Ő ajánlotta nekem egy barátját, akit Szabadkára helyeztek. Eljártam a házukba, összebarátkoztam a fiával. Amikor pedig Szabadkán összeszedték a hitközségi és az ifjúsági vezetőket – még a gettósítás előtt -, szólt nekem, hogy bújjak el. Így menekültem meg a deportálástól.

• És mi lett az öntudatos cionista ifjúsággal, amely fegyveres kiképzést is kapott?

• A cionista ifjúság nagyobb része – beleértve a jobboldali Betárt is – átment a partizánokhoz. Én nem csatlakoztam hozzájuk, noha engem is be akartak szervezni, mert én meggyőződéses antikommunista voltam. Azt mondtam, hajlandó vagyok a nácik ellen harcolni, de nem kommunista keretben. Később elvittek munkaszolgálatra, de Pesten megszöktem és csatlakoztam ahhoz az ellenálló körhöz, amely Klotild-csoport néven vált ismertté.

• A csetnikekhez nem állt be a cionisták közül senki?

• A legtöbb csetnik vezető szerb volt és zsidóbarát, de akadtak közöt­tük, akik kiadták a zsidókat a németek­nek. így elterjedt a híre, vigyázni kell velük. A partizánoknál ilyen probléma nem volt.

• És voltak olyan cionisták, akik a parti­zánok között maguk is meggyőződéses kommunistákká váltak?

Voltak néhányan, de elég hamar megbánták.

„A szabadkai zsidók szétszóródtak a világban” („Péter”)

– Hány zsidó maradt Szabadkán 1945 után?

• A hatezer szabadkai zsidóból a deportálás után ezren tértek vissza. Ez a szám 1948-ra ötszázra csökkent, miu­tán Jugoszláviában az államosítások már 1945-ben megkezdődtek. Ma mint­egy százhúsz zsidó él Szabadkán.

• A te iskolás korodban számított az, hogy ki szerb, ki zsidó, ki magyar?

• A vallást akkor a szőnyeg alá sö­pörték, és a nemzetiség sem volt olyan fontos. Én magyar iskolába jártam, tudták rólam, hogy zsidó vagyok, de ez nem volt probléma. Az iskolában ti­zenkét év alatt egyszer fordult elő, hogy lezsidóztak, de annak is komoly következményei voltak az illetőre néz­ve: mellettem állt a szerb osztályfőnök, a magyar barátaim és a német iskolaigazgató. Az én legjobb barátom ma is egy katolikus horvát, akinek a felesége szerb. A zsidó barátaim közül is kinek szerb, kinek horvát, kinek magyar a fe­lesége, de ők azért megmaradtak zsi­dónak. A testvérem szerb-horvát isko­lába járt, ahol magyarnak tartották, de a barátai szerbek voltak és az esküvői „komája” is egy szerb nő volt.

De nem volt nekem semmi bajom az egyetemen sem. Az évfolyamunkon három zsidó volt, és kedveltek ben­nünket, mert jó természetünk volt. Az igaz, hogy az egyik horvát barátom – ha berúgott – azt mondogatta: az összes szerbet és zsidót föl kell akasztani. Az első felesége egyébként zsidó volt. Akkori horvát barátaim közül ma so­kan bősz nacionalisták.

• És mikor kezdted érezni a feszültsége­ket?

A tanulmányaim befejezése után az első munkahelyemen már éreztem a magyarellenes hangulatot. Ott a veze­tők mind szerbek voltak. 1985-ben egy felhőkarcolót akartak építeni a zsina­góga mellé. Ez ellen nagy tiltakozó kampány bontakozott ki, amelyből én is kivettem a részem. Erre az igazgató behívatott, és azt mondta: „Hallja ma­ga zsidó, ez már sok! Ha nem változtat­ja meg a véleményét, elmehet Szabad­káról.” Így aztán vállalkozó lettem és óraadó tanár az újvidéki egyetem sza­badkai karán. Az a kar akkor főleg ma­gyar volt, ahol én igen jól beilleszked­tem. Ha ott antiszemitizmus lett volna, ez nem ment volna könnyen.

• És a felhőkarcoló felépült a zsinagóga mellett?

Nem. Egyébként a zsinagóga 1979-ig volt a hitközség tulajdonában. Akkor már az a kevés zsidó nem tudta fenntartani, és átadta a városnak. Még ez előtt az időpont előtt két évvel a belgrádi közösség közvetítésével egy Abramson nevű amerikai járt Szabad­kán, aki hajlandó lett volna pénzt adni a felújításra, de ezt az akkori polgármester valami primitív burzsoáellenes szöveggel megakadályozta. 1985-ig a zsinagógával nem történt semmi. Ak­kor beköltözött oda a városi színház, miután előzőleg összevonták a szerb és a magyar színházat. A legnagyobb bot­rány akkor tört ki, amikor egy Siptár (ez az albánok pejoratív elnevezése a szerb nyelvben) című dráma előadása­kor az egyik színész a tóraszekrény he­lye előtt vizelni kezdett. Erről akkor az angliai Jewish Chronicle is beszámolt. De a fejesek újévi murit is rendeztek a zsinagógában, zárt ajtók mögött. Azon­kívül színielőadás keretében disznót és egyéb állatokat is vittek a zsinagógába. És amikor a hitközség elnöke ez ellen til­takozott, egy szerb újságban lekezelő hangú cikk jelent meg arról, hogy mit ért egy fogorvos (ez az elnök polgári foglalkozása) a művészethez.

Volt még egy konfliktusunk. A zsidó hitközség szeretett volna emlékművet állítani az elhurcoltaknak. A magyar polgármester támogatta az elképzelést, de ezt politikai vonalon megakadályozták, és az erre szánt pénzt a helyi futballcsapatnak juttatták. A tömegsport akkor már szerb érdekeltség volt.

– Hogyan alakultak a személyes kapcsolataid a szerb nacionalizmus erősödésekor?

– Tudod, a bácskai zsidók nem zsidó vallású magyarnak tartják magukat, hanem zsidónak, akik történetesen magyarul beszélnek. Ebből a szempontból én magyarabb vagyok az átlagnál, mert az átlag tud ugyan magyarul, de már nem olyan jó a kiejtése, és nem is mindig ír helyesen. Én magyar környezetben nevelkedtem, publikálok magyarul is – nem felelek meg az asszimilált szerb zsidó modelljének. Az ilyen ember szerintük nem viselkedik lojálisan. Az újvidéki egyetemen engem a szerb kollégák kifejezetten gyűlöltek, mert nem mondhatták rám, hogy magyar soviniszta vagyok. Nem volt jogcímük, hogy félretegyenek.

Nézd, én kozmopolita vagyok, nekem mindenki egyforma. Ha van egy félmilliós magyar kisebbség, akkor annak kell magyar oktatás. Az újvidéki egyetem ötnyelvű, ez szerintem érték, ezt meg kell őrizni. Én ennek a véleményemnek hangot adtam. Egy zsidó megteheti ezt. Ha ugyanezt egy magyar csinálja, rögtön kiherélik.

– A te korosztályodbeli szabadkai zsidó férfiak közül hányan hagyták el az országot?

– Mindannyian. Ez körülbelül húsz embert jelent. Közülük most hat-nyolc Pesten van, a többiek szétszóródtak a világban Kanadától Jeruzsálemig.

Az interjúkat Gadó János készítette