Szabad akaratomból…

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum, Interjú, Képzőművészet

Fehér László festőművésszel beszélget Várai Emil

Valamikor az 1970-es évek végén rövid tudósítást olvastam az Új Életben a Tácon alkotó, elárvult zsidó temetőket festő Fehér Lászlóról. Képzeletben megjelent egy magányos öreg, aki elvesztett családját, valaha volt világát gyászolja így. Néhány hónap múlva leutaztam a Székesfehérvárhoz közeli községbe. Lakását keresve bizonytalanul szólítottam meg az utcán gyerekeket, nem hittem, hogy ismerik. Azok azonban magabiztosan irányítottak: ő a tanár bácsi fia, a Kossuth utcában… A vidékies ház kapujában mokány, kemény arccsontú fiatalember fogadott, Feszty Árpád körképén ilyenek a honfoglaló magyarok. Műtermében több kész és munkában levő kép várt. Az egyiken felmagasló sírkövön elmosódó héber betűk a szürkés-zöld vegetáció óvó, vagy talán megsemmisítő ölelésében úgy panaszolva az elmúlást, a „nincs tovább”-ot, hogy azóta sem láttam számomra fájdalmasabb holocaust-emlékművet.

Az első látogatás óta ismételten jártam műtermében, több kiállításán, találkoztunk zsinagógában és politikai demonstráción. Az eltelt közel másfél évtizedben rengeteget alkotott, műértők, kritikusok, kollégái szerint a legkiválóbb magyar piktorok közé emelkedett, külföldi műkereskedők pedig az itt alkotók legértékesebbjének tartják.

  • Kezdjük a beszélgetést a pályakezdettel. Miért ragadott meg a temetők látványa?
  • Pedagógus édesapámat meggyőződése miatt az 1950-es években az egyik helységből a másikba helyezték, míg visszakerülhetett Tácra. Én pedig a környezettel ismerkedve a temetőket is megkerestem. Kezdetben csak fényképeztem. Különösen az elhagyott, a pusztuló sírok rendítettek meg, azok közül is a legelhanyagoltabbak, melyeken különleges betűket láttam. Lefestésük valóban abszurd, nem tudok rá más példát. Pedig a betűk személyeket jelölnek, s amint bevésődnek a kőbe, már az időtlenséget hirdetik, az összeköttetést a múlt s a jelen között. A sírokat beborító növényzet nem az elmúlás relikviája, ellenkezőleg, a megmaradásé! Hiszen a sok évezredes vegetáció ugyanúgy Isten alkotása, mint a kőtáblák intelmei, ugyanúgy fennmarad örökké, mint a zsidóság.
  • A temető volt az első találkozásod a zsidósággal, pontosabban, ami utánuk egy-egy faluban megmaradt?
  • Nem! 12 éves koromban egy könyv került kezembe oroszországiakról. Abban láttam életképeket a századelő kaftános, pajeszos nyomorgóiról, iszonyatosakat a náci megszállás idejéből, a háború után megmaradt hírmondókról.
  • Riasztónak találtad ezeket az embereket?
  • Ellenkezőleg. Abban a pillanatban azonosultam velük, mintha rokonaimat fedeztem volna fel. Ezeknek a képeknek a látványa meghatározó lett számomra. Gyermekként le is festettem.
  • Együttérző sajnálkozás ébredt benned?
  • Hogyne, mégsem az volt a legerősebb érzés, hanem valami különös áramütés. Mintha valami aura vette volna körül azokat a személyeket, mintha Istenhez, akit mindig kerestem, közelebb kerültem volna.
  • Gyerekként hívő voltál?
  • Szüleim nem a vallás, hanem Isten szeretetére neveltek. Régen, első osztályosként saját elhatározásomból mentem hittan órára. Gyönyörűséggel hallgattam a Föld teremtéséről, az egyiptomi kivonulásról, az ígéret Földjéről. Mégis csak néhány óráig maradhattam ebben a csodálatos világban, mert Apám a megyei tanácstól figyelmeztetést kapott: tovább folytatom a vallástanulást elbocsájtják. Rettenetesen fájt, hogy Istent el akarják venni tőlem. Ettől még fontosabb lett számomra, és többé nem tudtam belenyugodni, hogy tiltsák, hogy tagadják. Attól kezdve jártam titokban templomba, nem néztem, hogy milyen rítus szerint imádkoznak. Számomra az Örökkévaló az irányadó, a biztonság.
  • Rajzkészséged korán jelentkezett?

Ugyancsak kisiskolásként láttam először a tájat megörökítő művészt. Ámultam és „bíráltam”. Ezért megengedte, hogy vele legyek, míg Dégen alkot. Három hétig árnyékként kísértem. Az általános iskola felső tagozatosaként Tácról már bejártam Székesfehérvár­ra, szakkörbe, majd felvettek a Képzőművészeti Gimnáziumba. Őstehetségnek mondtak.

  • Amikor először jártam itt, akkor vetted hírül, hogy meghívtak a rangos Velencei Biennáléra. Arra az éppen befejezett METRÓ című képedet küldted el. Mintha egy hatalmas fényképet néztünk volna, azon a rideg fém uralta szerelvényt, koszos ablakán át láttuk a lehajtott fejű, semmibe révedt utasokat. Te ezzel az elsivárosodást fejezted ki?
  • Mindent, ami körülvett!
  • Hogy jutottál el a piktúrában kifejezett rendszerbírálatig?
  • 1971-ben kerültem a Képzőművészeti Főiskolára. Rektora, Domanovszky Endre rövid programot adott: fessünk csendéletet, aktot, portrékat, készítsünk tanulmányokat, de a politikába ne ártsuk magunkat…
  • Ez mégis jobb lehetett az 1956 előtti pedagógiánál, mert akkor a szocializmus életképeinek megörökítését erőltették a növendékekre.
  • A napi események ábrázolásán valóban túllépett a kultúrpolitika, pórázunk mégis kurta volt. 1975-ben megfestettem az első ALULJÁRÓT. Ezért a képért kiszállt a Főiskolára egy, ki tudja kikből álló verbuválódott bizottság, s megtekintése után közölték, hogy magatartásom, s főleg műveim miatt nem tartanak igényt további tanulmányaimra.
  • Elképesztő, hogy emiatt eltanácsolják a főiskola egyik legígéretesebb tanítványát. Mint azt olvasóink is láthatják a reprodukción, a festmény az egyik pesti aluljáró lejáratát ábrázolja, lépcsőin kopottruhás megfáradtakkal mindezt egy töredezett régi fényképre emlékeztetve.
  • Esetem nem volt egyedi. A diplomámat végül is megkaptam, de másfél évre bevittek katonának.

Egyetem, főiskola után már 20 évvel ezelőtt is egy évre kellett mundérba öltözni. Te miért viselted tovább?

  • így vontak ki a „forgalomból”! Mindez ellentétes volt az én totális szabadságvágyammal. Anélkül alkotó nem tud létezni. Isten mellett a szabadság életem meghatározója. Ők vezettek el a zsidósághoz is.
  • Ha az ALUJÁRÓért eltávolítottak a Főiskoláról, mi volt a reakciója a GAZDÁTLAN TEMETŐnek?
  • Feljelentettek, mint cionista ügynököt. Ha ez a zagyvaság nem zárta volna el a külföldi utazásokat, kiállításokat, megrendeléseket, szórakoztam volna rajta, mint egy burleszken, hiszen még a Magyarországon vendégeskedő izraeli kommunisták véleményét is kikérték. Megélhetésemért kénytelen voltam presszókban dobolni.
  • A hiperrealizmus egy nagy felszabadult korszak váltotta fel, amelyet a sárga-fekete képek követtek. Nem tudom miért, de én a római katolikushoz bíbort, a pravoszlávhoz aranyat asszociálok. A te sárgádnak köze van zsidóvá válásodhoz?
  • Nincs! Én a zsidóságot feketével és kékkel jelképezem. Kezdetben pedig, mint a temetőknél, mélyzölddel. Már sokszor elmondtam a sárga megjelenésének történetét. Elégedetlen voltam a képpel. Valami mást akartam, de nem tudtam, hogy mit. Elém került egy farostlemez, arra kezdtem dolgozni. Nem tudom miként, de 3-4 óra alatt megfestettem a BALKONt. Tetszett! Éreztem, hogy valami történt, hogy új dologba kezdtem, hogy a sárgával és feketével többet tudok elmondani, mint több színnel. Ez a fény és sötétség különös viszonya. A sárgától olyan fényt kapnak a képek, amely más dimenzióba emeli az egész jelenetet, pláne a radikális fekete sávokkal, benne az átrajzolt figurákkal, akiket átjár a nap, a fény, a levegő. Az idő dimenzióját akartam megragadni, ami akkor sokat foglalkoztatott.
  • Én mégis úgy érzem, hogy azokon a képeiden is, amelyeken kisebb a sárga az élet győz…
  • Érdekes vélekedés, de nem abszolút igaz! Mert a fény bármennyire is lételemünk veszélyes is lehet, pusztító. Gondoljunk a sötétkamrára. Ha onnan nem zárnánk ki, mennyi szép felvétel semmisülne meg. Szabad asszociációval mondanám most a magyar társadalomra is. A fény, a szabadság sokakat nem megvilágosít, hanem elvakít.
  • A sárga-feketével álmodtad vissza gyermekkorodat, idézted fel a magad és hozzád közelállók emlékeit, hagyományait, közte a TASLICHot, a régi szokást, amikor az új év alkalmából bűneinket a vízbe szórjuk.
  • Az évek múlásával teljességében átéltem a zsidóság több ezer éves történetét. Lelki gátlásaim egyszeriben eloszlottak és óriási felszabadító erőt éreztem, amit megkíséreltem vászonra vinni.
  • Ki volt az első zsidó, akivel megismerkedtél, és aki barátod lett?
  • Még sohasem meséltem róla, de ebben a pillanatban, hogy rákérdeztél, felidéződött bennem. 8-10 éves lehettem, pedagógus gyerekek nyári táborában, Pécsett. Megérkezésünkkor rögtön összebarátkoztam egy MTK feliratú trikót viselő fiúval, s végig összetartottunk. Utólag már tudom egy zsidó srác volt. Hasonló azonosulás kísért végig egész életemben. Képeimet elsőként zsidó kritikusok méltatták, zsidó műgyűjtők vásárolták ők a legfogékonyabbak megértésükre. Többen elmondták, hogy szellemi közelséget, azonosságot éreznek képeimmel, de nem csak a zsidó témájúakkal. Példákként említem meg Forgács Évát, aki cikkei mellett egy monográfiát írt rólam és Andrew Sarlóst akinek torontói gyűjteményében több képem is jelen van.

Az első tartós barátságom Gervai Tamással, a debreceni hitközség mai alelnökével szövődött. Sorkatonaként ismerkedtünk meg. Nem tudtunk semmit egymásról, mégis, ahogy mondják, kenyerespajtások lettünk, amit a szakmai érdeklődés is erősített. Ő ugyanis fotóművész. Ezért hívtam meg ide még katonaruhában. Szinte villámcsapásként ért, amikor meglátta a képeimet. Addig nem gondolta, hogy zsidó vagyok, később meg hihetetlennek tartotta, hogy nem annak születtem. En is csak akkor tudtam meg róla, hogy igazi zsidó közegben él. Többször jártam náluk, résztvettem a zsinagóga felújításában, átfestettem a frigyszekrényt.

  • Mégis, kit nevezel meg, ha kérdezik, hogy ki ismertetett meg a zsidó kultúrával, a hagyománnyal.
  • Ezek nem egy személyhez kötődnek. Már középiskolásként is hatottak rám zsidó tanárok, de e szellemiséggel találkoztam az Egyetemi Színpad előadásain és más rendezvényeken. A zsidó kultúra számomra örök példa lett, mert a több ezer éves, a páratlan tradícióhoz kapcsol. Fogódzó lett és inspiráló erő a Talmud, Spinoza, Martin Buber, Kafka, Ámos Imre, Vajda Lajos, Farkas István szellemiségét pedig igyekeztem a nyolcvanas években festészetembe beépíteni. Külön kell emlékeznem Erdély Miklósra. Ő amellett, hogy kitűnő művész volt, filozófusnak, művészettörténésznek, pedagógusnak is nagyszerű. Előadásain sokat tanultam. Mindenütt tanított, ahol az igazságra fogékonyak összegyűltek, ahová beengedték kultúrházaktól a főiskoláig. 1986-ban hunyt el. Néhány éve, július 4-én, születésének évfordulóján összejön családja, barátai, növendékei. Én is köztük vagyok. Legújabb képem róla készül, ezzel őrzöm meg emlékét.
  • Ki vezetett a hagyomány világába?
  • Igazából Scheiber Sándor. Jártam előadásaira, rendkívül jó viszonyban voltunk. Megfestettem a portréját, amit a családjának ajándékoztam. Járt Tácon. Ő nyitotta meg a Műcsarnokban 1983-as kiállításomat.
  • Azon zsidó témájú képeidet mutattad be. Melyek is voltak azok?
  • A négyrészes ÜNNEP ott jelent meg a nyilvánosság előtt. Ez a szédertől jankiperig teljed. Mindegyik a szabadságról szól, nagy festői gesztusokkal. Az én értelmezésemben az asztal alatt az afikajment kereső gyerek nem kevesebbet, mint az élet titkát akarja megtalálni. Scheiber professzor ezt gyönyörűen értelmezte. Azt mondta, hogy ez a zsidó szimbolika továbbélése, ami az ősi gondolkodásmódra utal. Bemutattam a két részből álló NYOLC NAPot is. A képet betöltő másfél méteres macesz látványa több asszociációt indít el. Utal a történelmi kezdetekre és az azóta történtekre, a héber írás hatását is kelti, emlékeztet a mésszel leöntött csontokra, ugyanakkor az eredeti jellegét is megtartotta: a szabadságba tartó nép táplálékát. A macesz tér vissza a DIASZPÓRA kompozíciójában, de azon már a fájdalmat jelzi, a széttört pászka a lerombolt szentélyt, a szétszórt zsidóságot siratja.
  • Azokban az években már zsidó voltál?
  • Természetesen! Amikor az elhatározásom megszületett, hogy zsidóvá leszek, akkor megnyugodtam, mert tudtam, hogy végre azt az életet élhetem, amire a sors engem kiválasztott!
  • És szüleid? Bármennyire is csupa szív, előítélet nélküli emberek, mégis ritka eset, hogy egy katolikus-református pár gyermeke felveszi a zsidó vallást.
  • Ők megértették, hogy ez a lépés számomra szükségszerűség. Mindössze ennyit mondtak: fiam, ha ezt megteszed, nagyon nehéz sorsot veszel magadra. Persze mi ugyanúgy melletted maradunk, mint eddigi életedben… Én pedig nemcsak benső énemben, de fizikai mivoltomban is zsidó lettem. Fekete öltönyt viseltem, nagyszélű kalapot, hosszú szakállt növesztettem. A látvány kihívó, hamar találkoztam az antiszemitizmussal.

Az Izabella utcánál szálltam le a trolibuszról, a közelben laktam albérletben. Nem bőrfejű, nem részeg lumpen, inkább jól öltözött úr mellém érve adresszálta nekem a következőket: Fel kell akasztani az összes zsidót… És köpött egyet. És én, a keresztény szülők gyermeke, egyszeriben átéltem sok generáció megaláztatását. Abban a pillanatban tudatosodott ez bennem.

Nagyon megrendültem, de a megrendülés meg is erősített. Mert amint „sikerült” átélnem ezt az élményt, erősebb lett a meggyőződésem.

  • Mi, akik tapasztaltuk az 1945 előtti állami antiszemitizmust, átéltük a soát, és vállaljuk fajtánkat, mégis együtt élünk, együtt tudunk élni a zsidógyűlölettel. Hogy van ez nálad? Hogyan reagálsz a sértésekre? Mit érzel?
  • Megrendülést! Valami fura elnehezülés jön rám, bágyadtság, azután elönt a forróság, iszonyú feszültség.
  • Ütnöd kell?
  • Nem! Egy művész még védekezésből sem emel kezet. A fiam, az igen, az ütni fog, az biztos! Én műveimmel védekezem, az én pajzsom a vászon, az ecset és az írás. Amikor azonban fajelméletről harsognak, akkor már az első sorokban tiltakozom. Teszem ezt,

ha bármilyen kisebbséget támadnak. A faji megkülönböztetés az emberiség legszégyenteljesebb, legaljasabb tulajdonsága. Ha ez eltűnne, akkor lenne az ember valóban ember.

  • Képeidért nem támadtak?
  • Az már a főiskolán kezdődött. Jöttek, hogy miért csinálod ezt? …muszáj ilyet? Ezeket az észrevételeket értetlenül fogadtam. Ez az én utam s amit elkezdtem, azon végigmegyek. Ez a sors megragadott, és ellene, mégha akarnám se tehetnék. Alkotásaimban pedig még kevésbé lehet kívülről befolyásolni!
  • A nyolcvanas évek elején ismerkedtél meg feleségeddel, Edittel.
  • A mélyen vallásos Geislerek Przemslből kerültek Magyarországra. 1984-ben házasodtunk össze Edittel. Amíg nem széledt szét a világban a rokonság, húszan ültünk a széder asztalnál.
  • Meglátszik ez a művészeteden?
  • A felszabadultság, a nagy festői gesztusok. Bár ez sem közvetlen hatású, hiszen éppen az esküvőnk napján fejeztem be a Holocaustra emlékező REKVIEMet.
  • Ez a megjegyzésed megkönnyíti következő kérdésemet: Elégedett, sikeres vagy. Akkor miért ilyen szorongó a jelened, fekete-fehér korszakod?

Amikor kezdődött, színes volt, rózsaszín, ezüst. A művész maga is szeizmográf, és különleges képességekkel rendelkezhet. Olykor évtizedekkel, századokkal jár előre a keze és az agya. Olykor éppen nem időszerű, amit saját korában közöl, de idővel bekövetkezhet a „jóslata”.

  • E képek többségén miért csak fehér vonal, kontúr az ember?
  • Mert fényből vagyunk, ami egész létezésünkhöz hasonlóan eltűnik. A létezés csapdájában vagyunk. Nem akartunk megszületni, most pedig már nem akarunk meghalni. Az ember az egyetlen élőlény, amely a haláltudattal pergeti napjait. Ez valami hihetetlenül különös érzés…
  • Egy negyvenéves férfi számára is?
  • Egy gyermek számára is, aki ugyan még nem dolgozza fel magában, de látja a tévében, találkozik vele temetésen. A születés magában rejti az elmúlást, de az egyén halála nem akadályozza az emberiség létét.
  • Tehát: minden képeden a világmindenséget ábrázolod és benne az embert?
  • Nagyképűség lenne ilyen vallomásra merészkedni. Itt csak a fény életünkben játszott különös szerepéről van szó.
  • Ugye az IMA fiúcskája a te Dávidod?
  • Ő, de lehetnék én is.
  • Beszélj a gyerekeidről.
  • Ők „lauderesek”. Dávid most megy első osztályba, Judit pedig óvodás.

-Jársz templomba?

  • Természetesen! A Rabbiképzőbe, nagyünnepeken pedig apósom hagyományát folytatva a Dohány utcába. Külföldön is, ahol éppen vagyok, megkeresem a zsinagógát. Legutóbb Lausanne-ban még a magyarországi születésű főrabbit is meglátogattuk feleségemmel.
  • Bár rengeteget dolgozol, sok a kiállításod, hiszen az idén már részt vettél csoportos bemutatkozáson Washingtonban, az eddigi legnagyobb sikered volt Budapesten a Kiscelli kastélyban, láttuk képeidet a Fészek klubban, megtisztelted a Chagall Galéria termét is, mégsem maradsz távol a közügyektől sem. Láttalak a Charta-tüntetésen. A rasszizmus a zsidót, a humanistát, vagy a kettőt együtt sérti benned?

Az EMBERT támadják bennem, a keresztényt, a zsidót, az ateistát, a cigányt. Már beszéltünk róla Edittel, hogy pakolunk és megyünk, mint ahogy már megtette több rokon az első gonosz hangra. A tüntetés azonban megnyugtatott. Láttam, hogy milyen sokan vagyunk, eljött a magyar értelmiség színe-java. Hasonlóan éreztem 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársainak temetésén, amikor a magyar történelem kevés epizódjaként a politika átélhető pozitív élményt nyújtott. Bárcsak ilyen időszak várna ránk.

Címkék:1993-09

[popup][/popup]