Svédország

9 millió között 15 ezer

Svédországban, akár más európai országokban, bekövetkezett a gazdasági helyzet folyamatos romlása. Noha a jelenlegi többé-kevésbé konzervatív pártokból összetevődő kormány egyességre jutott szociáldemokrata ellenzékével egy közös politikai-közgazdasági programban, elkerülhetetlen az export csökkenése, s annak következményeképpen a munkanélküliség további növekedése. A következmény: a faji gyűlölködés fokozódása, és sok, az antiszemitizmus országaiból származó bevándorló zsidógyűlöletének gerjedése.

Az 1933 és 1944 közötti sötét időszakban Svédország egyáltalán nem szerzett érdemeket a zsidó nép iránti magatartásával. Egy példa: 1939-ben svéd kezdeményezésre született egy olyan náci határozat, amelynek nyomán minden ״német zsidó” útlevelébe egy „J”-t [„Jude”] pecsételtek. Ennek alapján az érintetteket már a svéd határnál visszafordították.

Ami a svédországi zsidók történetét illeti, említsük meg, hogy az első zsidónak, Aaron Isacnak és kilenc másik zsidónak II. Gusztáv svéd király 1775-ben engedélyezte a letelepedést. Ők, majd az őket követő zsidók igen nagy szerepet játszottak egyebek között a gazdasági, a kulturális és a tudományos életben. Mind az asszimiláció, mind pedig a kivándorlás azt eredményezte, hogy ma csupán kb. tizenötezren vagyunk itt zsidók. Pusztán az összehasonlítás kedvéért említsük meg, hogy az utóbbi mint­egy 15 éves periódusban az iszlám bevándorlók száma 200 000-re nőtt.

1944-ig a svéd kormány magatartása a náciktól üldözött zsidókkal szemben egyre inkább elutasító és kíméletlen volt. A második világháború után Svédország volt az az állam, amely Európában a legtöbb megmenekült zsidót befogadta. Nem lehet elfelejteni Raoul Wallenbergnek több ezer magyar zsidó megmentéséért vállalt hősi szerepét, sem pedig azt, ahogyan a dán zsidókat Dánia német megszállásakor átmentették Svédországba.

A második világháború után kevéssel kezdődött 40 éves időszakban Svédország igen nagyvonalú anyagi segítséget nyújtott a harmadik világnak, erre nemzeti jövedelmének közel 1%-át fordította. Ezt tetézte Svédországon belül a kiemelkedő szociális ellátás, valamint a bármilyen színű menekültek befogadására való készség. Mostanság körülbelül minden kilencedik svéd állampolgár bevándorló volt.

Ebben a negyven évben a zsidó közösség nem vette eléggé komolyan a második világháború, majd az 1967. évi izraeli győzelem után mind jobban és jobban növekvő zsidóellenes és Izrael-ellenes hangulatot. Veszedelmes antiszemita propagandista érkezett egyebek között Ausztriából, bizonyos Dietlieb Felderer, aki a holocaustot „történelmi hazugságnak” nyilvánította.

Az itteni arabok között ismerünk egy rendkívül veszedelmes zsidóellenes uszítót, a marokkói Ahmed Ramit. Ő a hetvenes években kérte és kapta meg a menedékjogot Svédországtól az volt az ürügye, hogy tisztként Haszán király ellen lázadt. 1987-től a saját stockholmi rádióadóján a “Radio Islamon” minden éjjel a leghazugabb rágalmakat, történelmi hamisításokat sugározza a zsidó népről, a vallásukról és Izrael Államról. A svéd törvények túlságosan liberálisan, és a médiumok túlságosan nagyvonalúan bánnak a ״szó szabadságával”. Ahmed Ramit elítélték ugyan hat havi börtönre (voltaképpen svéd ״üdülőotthonra”), ő azonban elég orcátlan volt hozzá, hogy gúnyolódjék a svéd bíróságon és eredményesen folytassa uszító propagandáját.

Néhány következmény: egy ismert svéd újságírónőt és kollégáját náciellenes televíziós műsora után fegyveres svéd neonácik zaklatták lakásuk előtt. A. Sherman újságíró is hasonló műsorral lépett föl a televízióban. Őt a nácik halállal fenyegették.

Malmö városában (Dél-Svédország) az Anna Frank Foundation kiállítást rendezett az antiszemitizmusról. A látogatók között feltűnt két jókora „árja svéd”, s ordítozva tagadták a holocaustot.

A svéd törvényhozás béna, a rendőrség közbelépésének pedig gátat szabnak a törvények és a hatóságok. A kérdés: a továbbiakban mi vár a zsidókra Svédországban?

J.L.