Sündisznóállásban – öntudattal

Beszélgetés Polgár Lászlóval

Polgár László a magyar zenei élet egyik kimagasló egyénisége. Nemcsak a budapesti Operaházban aratja sikereit, de külföldi színpadokon is. Emel­lett avatott mestere a dal- és oratóriuméneklésnek. Szép tradíciók folyta­tója: Ney Dávid, Kálmán Oszkár, Székely Mihály, Ernster Dezső után Pol­gár László egy újabb fényes név a nagy magyar zsidó basszisták sorában.

–Kérem, mondja el, hogyan lett énekes.

– Amióta az eszemet tudom, min­dig énekeltem. Ha zenét hallottam, abban a pillanatban valami izom­rostom mozgásba jött, táncolni, éne­kelni kezdtem. Színész szerettem volna lenni, egészen tizenöt éves ko­romig. Ebben nagy szerepe volt nagyanyámnak, aki nevelt engem, és aki annak idején maga is a színi pályáról ábrándozott. Főleg az ope­rettet szerette, ezért engem is leg­többször az Operettszínházba vitt. Meg kell vallanom, az operaműfajt kezdetben nem szerettem. Azt is meg tudom mondani, hogy miért. Annak idején, az 1950-es évek ele­jén, sok elhízott énekest lehetett látni az Operaház színpadán, akik képtelenek voltak elhitető színészi alakítást nyújtani. Mint gyermeket nagyon zavart például az is, hogy Humperdinck Jancsi és Juliskájában Jancsit felnőtt énekesnő alakította. Tehát nem tudtam tolerálni, hogy az opera egyszersmind nem illúziót keltő színház is. Utána évekig nem érdekelt a műfaj. A fordulatot az hozta, amikor egyszer lemezről meg­hallottam Székely Mihályt, ahogy A varázsfuvola Sarastro-áriáját éne­kelte, és egészen lázba jöttem tőle. Elkezdtem őt utánozni – így ébredt fel érdeklődésem a művészi éneklés iránt. Hadd jegyezzem meg itt: Szé­kely Mihályt, sajnos, soha nem lát­tam, sem színpadon, sem a hang­versenydobogón. A pályán Eyssen Irén indított el, aki akkoriban is­mert hangverseny- és rádióénekes­nő volt; hozzá egy szomszédunk ajánlott be, aki hallott engem éne­kelni. Már hosszabb ideje tanultam, és még mindig azt hangoztattam, hogy nem akarok operaénekes lenni, mert én ezt a műfajt nem szeretem, a dal- és oratóriuméneklés mindig közelebb állt a szívemhez. Aztán rá­jöttem, hogy dal- és oratórium­éneklésből nem lehet megélni sehol a világon. És ahogy fokozatosan szert tettem a szükséges technikai biztonságra, úgy jött meg a kedvem az operajátszáshoz is, és ma már azt vallom, hogy én olyan színész va­gyok, aki énekel.

– A későbbiek folyamán kik voltak a mesterei?

– Sipos Jenő, akinek technikai­lag nagyon sokat köszönhetek. Majd jelentkeztem a Zeneakadémiára, ahová mindjárt felvettek. Itt Kutrucz Éva növendéke lettem. Renge­teget tanultam tőle. Amit tudok a zenéről, azt javarészt tőle tudom. És olyan szerencsésnek mondhatom ma­gam, hogy a nagy német énekes, Hans Hotter tanítványa is lehettem, ő az egyik legkulturáltabb énekmű­vész, és ennek a kultúrának a kisu­gárzásából talán nekem is jutott va­lami. Azóta, úgy érzem, nyílegyene­sen haladt a pályám. Természetesen most is vannak rajta hullámvölgyek és hullámhegyek, de ezeknek az amplitúdója sokkal kisebb, mint kez­detben volt.

– Ki az a zeneszerző, aki a legközelebb áll Önhöz?

– Mozart, ő az én igazi kedven­cem. Ha egy lakatlan szigetre ma­gammal kellene vinnem kottákat, akkor a Figaro házassága, a Don Giovanni és A varázsfuvola minden bizonnyal közöttük lenne. Emellett a karrierem kibontakozását is az ő operáinak köszönhetem. Az első külföldi vendégszereplésemet 1978-ban, Hamburgban, a Szöktetés a szerájból Ozminjaként abszolvál­tam. 1982-ben a Ljubimov rendezte, Fischer Iván vezényelte Don Gio­vanni hozta meg számomra az itt­honi elismertetést. Két évvel később ugyancsak Leporellót énekeltem Pá­rizsban. Itt dolgoztam először együtt a nagy operarendezővel, Jean-Pierre Ponnelle-lel. Neki köszönhetem, hogy 1986-87-ben én lehettem a Salzburgi Ünnepi Játékok Varázsfuvola-előadásának Sarastrója. Ezek a Mozart-előadások operai pályafu­tásom legfontosabb állomásai.

– Mit jelent az ön számára a zsidósága? Mennyiben befolyásol­ta művészetének kialakulását?

Az ember sorsának kialakulá­sára a gyermekkora nagy hatással van. Nekem mint kisfiúnak kettős neveltetésben volt részem: édes­apám – aki mint munkaszolgálatos megjárta a második világháború poklait, közben elveszítve első gyer­mekét – mindig zsidónak vallotta magát, de vallástalan volt, és engem is ebben a szellemben nevelt. Ugyan­akkor vallásos nagyszüleim, akik­kel egy házban laktunk, mindig vit­tek magukkal a templomba, és már négyéves koromban beírattak Talmud-tórára. Így előbb tudtam hébe­rül olvasni, mint magyarul. Nagyon sokat köszönhetek ennek az iskolá­nak: egy ötezerhétszáz éves kultú­rát, amellyel ott ismerkedtem meg, a történelem és a könyv szeretetét és a barátaim nagy részét. Később én is vallástalan lettem, de zsidónak vallom magam, és ezt mindenütt hangoztatom – ha nem is fennen -, apró utalásokkal célzok rá, ezzel is mintegy sündisznóállásban védekezve az esetleges kellemetlen megjegyzések ellen.

Hogy segített-e engem a művészi pályán a zsidóságom? Azt hiszem, konkrétan nem. Hacsak talán annyi­ban, hogy – mint a holocaust má­sodik nemzedékéhez tartozó magyar zsidó, aki ugyan személyesen nem élte át a borzalmakat, de valahol mélyen mindig ott érzi a zsigereiben – fokozottan érzékeny vagyok az emberi szenvedés iránt.