Statisztika az elrabolt zsidó vagyonról

A vidéki zsidóság gettósítása előtt egy héttel a németek arra utasították a Budapesti Zsidó Tanácsot, hogy azonnali hatállyal részletes adatokat szolgáltasson a hitközségekről. A Zsidó Tanács azonnal továbbította az utasítást a hitközségeknek, azzal a meghagyással, hogy „fel­sőbb utasításra” a kérdésekre 24 órán belül válaszolni kell. A címzettek a tőlük telhető legnagyobb gondossággal válaszol­tak a részletes kérdőívre, amely teljes és részletes tájékoztatást kért az intézményrendszerről, a vagyonról, az 1943-as és 44-es költségvetési adatokról, sőt, még a tagok által fizetendő vagyonadóról is, amiről pedig a hitközségek nyilván nem tudhattak. Ha e feltűnő ügybuzgóság okait kutatjuk, arra kell gondolnunk – véli Frojimovics Kinga, a hitközség levéltárának vezetője, aki a közeljövőben megjelenő anyag szerkesztésében működött közre – hogy a „felsőbb utasí­tásra” kifejezésből a címzettek számára nem volt világos: az adatok a németek kezébe fognak kerülni. Erre utal az is, hogy a kapcsolatteremtés alkalmát megragadva a hitközségek képviselői számos egyéb problémájukról is beszámoltak (főleg a zsidótörvények és a munkaszolgálat által okozott súlyos egzisztenciális gondokról), a Zsidó Tanács segítségét kérve. (A németektől aligha remélhettek bajaikra gyógyírt.)

Tekintve a 24 órás határidőt, valamint azt a tényt, hogy az ez ügyekben járatos hitközségi vezetők javarésze ekkor már munkaszolgálaton volt, a beküldött anyag gyakran hiányos volt.

A beérkezett adatokat a Zsidó Tanács kartonokra átvezette, majd vármegyék és a hitközségek típusa (ortodox, neológ, status quo) szerint elrendezte. Nincs információ ar­ról, hogy a németek kezdtek-e valamit ezekkel az adatokkal. Mikor 1989-ben Landeszman György, a levéltár akkor igazgatója és Schweitzer József az irattárban rábukkant a páratlan értékű dokumentumra, az érintetlennek tűnt, mintha senki nem forgatta volna. A vészkorszakot követő negyven évet is sértetlenül vészelte át az anyag a hitközségen porosodva. 1991-ben a dokumentum felfedezői az Országos Rabbiképző Intézet Évkönyvében beszámoltak felfedezésük­ről és néhány részletet is közöltek. 1992-ben a Judaisztikai Kutatócsoport munkatársai az egészet számítógépre vitték, elvégezték rajta a szükséges szerkesztői munkákat és az anyag – a kutatócsoport gondozásában – most kiadás előtt áll.

A gazdaságtörténész számára hatalmas mennyiségű érté­kes információt tartalmaz ez az anyag, mondotta Jehuda Don professzor, aki a tel-avivi Bar Ilan egyetemről vendégpro­fesszorként foglalkozik az anyag feldolgozásával. A magyar zsidóság történetéről már rengeteget írtak, de a gazdaságtörténeti részt elhanyagolták. Ez az anyag pedig elegendő információt tartalmaz egy átfogó gazdaságtörténet meg­írására.

Don professzor azonban nemcsak az utókor számára akarja feldolgozni a vidéki hitközségek adatait. A MAZSIHISZ és a WJRO (a kelet-európai zsidóság kártérítéséért fellépő nemzetközi szervezet) megbízásából a dokumentumokra támaszkodva megpróbálja felmérni, vagyonuk elrablásával mekkora anyagi kár is érte a magyar zsidóságot. Miután a dokumentum az akkori Magyarország területén lévő hitközségek adatait tartalmazza, először ter­mészetesen el kell különíteni azokat a közösségeket, amelyek a mai országhatáron kívül fekszenek. (A mienktől füg­getlenül állítólag ott is folynak már kutatások – mondta Don professzor.) Ezután e gazdag, de nem az ország egészét „lefedő” adattömegből oly módon kell mintát venni, hogy az egész ország zsidó közösségeire reprezentatív legyen. A reprezentativitás szempontjai: a közösség nagysága, a város nagysága és a területi elhelyezkedés (Tiszántúl, Észak-Dunántúl, stb.) A mintába bekerült hitközségek adataiból ezután „ki kell vonni” mindazon javakat, amelyeket tulaj­donosuk 1945 után visszakapott, vagy amely után az elmúlt években már adott kárpótlást a magyar állam. Ezen adatok a földhivataltól illetve a kárpótlási hivataltól szerezhetők be. Az így fennmaradó javak azok, amelyek elrablásáért a ma­gyar zsidóságot a mai napig nem kárpótolták. Ezek 1944-ben pengőben feltüntetett értékét kell átszámolni forintra, majd a mintában kapott értéket átszámolni az egész országra. Az ebből kiszámított összeg lesz a tárgyalási alap, amelyből a magyar zsidóság képviselői és a kormány tárgyalásaik során kiindulhatnak.