Zsidók, kommunizmus, zsidó kommunisták * II. rész

Stanislaw Krajewski

Zsidók, kommunizmus, zsidó kommunisták* II. rész

6. Nincs sajátosan zsidó radikaliz­mus. nincs „zsidó kommunizmus”. Ál­talános mechanizmusok miatt lettek zsidók kommunistává.

Fontos-e a zsidó kommunisták zsidó­sága? Azt válaszom a kérdésre, lehet, hogy nem fontos, ám nincs jogunk min­den további nélkül föltételezni, hogy valóban így áll a helyzet: bizonyításra szorul a föltevés. Máskülönben ponto­san ugyanazt csinálnánk – csak fordí­tott előjellel -, mint az antiszemiták, amikor föltételezik, hogy a kommuniz­musban van valami zsidó jellegű. El kell ismernünk, hogy valódi problémá­val állunk itt szemben.

Hatottak-e a zsidó hagyomány vagy a zsidó lét bizonyos elemei a kommuniz­mus ideológiájára vagy gyakorlatára? Csak egy átfogó kutatási program ered­ményeként adhatunk erre teljes vá­laszt.

Gyakran hallhatjuk-olvashatjuk euró­pai antiszemitáktól, hogy a kommuniz­mus zsidók alkotása, a kommunizmus valami zsidó dolog. Már egy 1879-ben kelt porosz rendőrségi jelentésben ta­lálkozunk a végkövetkeztetéssel, hogy „a zsidóság természeténél fogva forradalmi mozgalom”.1 Kisielewski is leírta, pedig sosem volt antiszemita, hogy zsi­dók „csinálták a kommunizmust”. Hoz­zátette, „ezért kellene bűnhődniük”, de hatalmat gyakorló kommunisták „a kommunizmus ellen állítólagosán elkö­vetett árulásukért büntették meg őket.” Lehetséges-e valamilyen értelemben ésszerű módon zsidó alkotásnak tekin­teni a kommunizmust? A nyilvánvalóan nem a zsidók mint csoport alkotása a kommunizmus, még ha a kommuniz­mus alapítói között zsidóknak is jutott kiemelkedő szerep. Az is megállapítható, hogy szervezett zsidó közösségek nem lelkesedtek a kommunizmusért, még ha egyes személyek támogatták is azt.

Tanulságos lesz egy összehasonlítást tennünk. A kereszténység csakugyan zsidó alkotás, legalábbis eleinte az volt. Minden alapítója zsidó. Zsidó szektaként indult. A kommunizmus so­ha, semmilyen formájában nem volt zsidó szekta. Továbbá: a kereszténység zsidó gyökerekből táplálkozik, s mindig mérlegelnie kell e gyökerek jelentősé­gét. Semmi ilyesmit nem állapíthatunk meg a szocializmusról, annak egyetlen áramlatáról sem a számos közül. A kommunizmus forrásait vizsgálva igen összetett kép bontakozik ki előttünk. Előfutárai között felfedezhetjük az óko­ri egyiptomi vagy kínai államot, illetve a politikai filozófiában Platónt. A további forrásokról Erich Fromm az alábbi fel­sorolást adta: a szocializmus marxista és egyéb formái a prófétai messianiz­mus, a keresztény khiliasztikus szekta­mozgalom, a XIII. sz-i tomizmus, a re­neszánsz utópizmus és a XVIII. sz-i fel­világosodás örököse.2 Tehát még abban az értelemben sem állíthatjuk azt, hogy a kommunizmus a zsidók alkotá­sa, amilyen értelemben véve a keresz­ténységről elmondhatjuk, hogy zsidók csinálták.

Azt mindazonáltal lehetséges meg­kérdezni, hogy vannak-e olyan vonásai a kommunizmusnak, amelyek miatt va­lamilyen értelemben „zsidó” jellegű lesz. Milyen mélyen gyökereznek a ha­sonlóságok a judaizmus és a kommu­nizmus, illetve általánosabban: a juda­izmus és a marxizmust alapul vevő ide­ológiák között? Bizonyos szerzők a zsi­dó kulturális örökség, különösen a messianizmus, a prófétai hagyományok fontosságát hangsúlyozzák, azt, hogy a judaizmus fontosnak tekinti a társadal­mi igazságosságot, sürgeti a világ kiiga­zítását. Melvin Lasky szerint egyenes vonalat húzhatunk „a bibliai próféták haragjától egészen az 1917 körül össz­pontosuló modern zűrzavarokig.”3

Mint már említettük: ahhoz, hogy megérthessük, kvázi-vallásos mozga­lomnak kell tekintenünk, a kommuniz­mus jelenségét. Abraham Kaplan megfigyelése szerint a kommunista párt „valójában egyfajta papság lett”.4 Még pontosabban is fogalmazhatunk ennél. Kaplan szerint: az emberi törté­nelem kommunista mítosza a paradi­csommal kezdődik, amit primitív kom­munizmusnak neveznek; az ember ezt követően, az osztálykülönbségek és az osztályharcok átkától sújtva végighalad a feudális és a burzsoá korszak meg­próbáltatásain, eljut a szocializmus purgatóriumába, mígnem a kommuniz­mus mennyében elnyeri a megváltást. A Termelés lép a Gondviselés helyébe, a tulajdon bűn, a forradalom megvál­tás.5

Nem annyira a judaizmussal, sokkal inkább a kereszténységgel való szerke­zeti rokonság a feltűnő ebben az ele­gáns párhuzamban! Az elemzés ered­ménye tökéletesen elüt azok szándéká­tól, akik azt vallják, hogy a kommuniz­mus zsidó jellegű. Nincs objektív érv, mely alapján a kommunizmus zsidó összetevőit kellene kiemelnünk, nem pedig sokkal inkább a keresztény ele­meit. Arra az idősebb varsói zsidóra emlékeztet ez engem, aki azt mondja, hogy kommunista ő, abban az értelem­ben, amely értelemben Jézus kommu­nista volt!

A zsidó vallási hagyomány gyakorlói ritkán lesznek radikálisok vagy forradal­márok. A cedek zsidó eszménye össze­egyeztethetetlen a forradalmárlelkület- tel. Önmagában a kulturális örökség nem elegendő a zsidó kommunisták döntéseinek megmagyarázásához: míg a hagyomány bizonyos elemei kedvez­nek baloldali vagy radikális beállítódá­soknak, más elemei konzervativizmus­ra biztatnak. A hagyomány igen sokar­cú, kimeríthetetlenül gazdag. Továbbra is megoldásra vár a probléma, hogy va­laki miért választ ki egy bizonyos ele­met, s miért nem egy másikat.

Egyesek szerint a zsidók kimutatha­tóan hajlamosak szélsőségekre vagy ra­dikális megoldásokra. Ez talán igaz, de nem eléggé specifikus. Hasonló jellem­vonást szokás tulajdonítani példának okáért az oroszoknak (Bergyajev: „A kommunizmus illik az orosz lélekhez”) és a franciáknak (Proudhon: a jakobinizmus „egyfajta erkölcsi pestis, mely a francia vérmérséklet sajátja”).6

Véleményem szerint, noha vannak bizonyos hasonlóságok a zsidó hagyo­mány és a kommunista gondolkodás között, ezek a hasonlóságok nem túl mélyrehatóak. A zsidók és a baloldali ideológiák közötti összefüggés nem fel­tétlen, sajátos időszakokra és helyszí­nekre korlátozódik. Jóllehet a zsidók kommunista fanatizmusában gyakran szerepet játszottak zsidó összetevők, ám sajátosan zsidó radikalizmus nin­csen. Tökéletesen egyetértek azzal a megoldással, melyet Jaff Schatz adott a „radikális zsidók rejtvényére”: nincs „zsidó radikalizmus, csak radikális zsi­dók vannak.”7 Általános, a maguk sajá­tos szituációjában működő mechaniz­musok által irányított folyamatok ered­ményeként egyének lesznek radikáli­sok. A zsidók esetében ez zsidó szituá­ció volt, és szerepet játszott benne a zsidó örökség.

A kommunizmus nem zsidó produk­tum. Vagy másképp fogalmazva: erede­tét tekintve nem volt inkább zsidó jelle­gű, mint a nyugati civilizáció sok más eszméje, a kereszténységet is beleért­ve. Igaz ugyanakkor, hogy meghatározó szerephez jutottak zsidók az európai és amerikai kommunisták között (bár az ázsiaiak közt nem). Nem az a helyes kérdés, „Miért alkották meg a zsidók a kommunizmust?”, vagy „Miért zsidó jel­legű a kommunizmus?”, hanem az, „Mi­ért volt a kommunizmus olyan vonzó a zsidók számára?”

7. Nem a judaizmusból vagy a zsidó tradíciókból fakadt, hanem a társadal­mi szituáció vezetett a zsidók szerepvállalásához a kommunizmusban.

Nincs sajátosan zsidó radikalizmus, de léteztek olyan folyamatok, melyek hatására zsidók a baloldali radikaliz­mushoz közeledtek. E folyamatoknak kevés közük volt a zsidó hagyományok­hoz, annál szorosabban összefüggés­ben voltak azonban a zsidók helyzeté­vel. A társadalmi igazságosságnak a Bibliához kötődő hagyománya csak rit­kán volt forradalmi szerepvállalás kivál­tója. Ez az érintett zsidók helyzetének volt következménye.

A kommunista mozgalomban való részvétel okaként megjelölhető mecha­nizmusok általánosan érvényesülő me­chanizmusok voltak. A reménytelenség érzése például mindig radikális beállí­tódásokhoz vezet. Hogy az antiszemi­tizmustól átitatott társadalomban nem reménykedhettek a megelégedésükre szolgáló életpályában, az azt a meg­győződést váltotta ki a zsidókban, hogy forradalmi módon meg kell változtatni a társadalmi rendet. A háború előtti Eu­rópában uralkodó hangulat volt a re­ménytelenség, s ez politikai radikaliz­mushoz vezetett. A zsidók csak a balol­dali radikalizmust választhatták, hiszen a jobboldali radikálisok mélységesen antiszemiták voltak. Csak a cionizmust választó zsidók lehettek egyszerre radi­kálisok és jobboldaliak is.

A II. világháború előtti Lengyelország­ban alig-alig adódott karrierlehetőség a tehetséges Fiatal zsidók számára. Nem fogadták be őket, kivéve a „vörösöket”. Ez pedig paradox helyzethez vezetett: miközben a kommunizmus egyes zsi­dók és más kisebbségek számára az asszimilálódás egy módja volt, többnyi­re továbbra is hasonszőrűek között ma­radtak, állandósítván ezzel kisebbségi státuszukat.

Reménytelenségen nem azt értem, hogy szegénység. Csak azért, mert sze­gény, még soha senki nem támogatta a kommunistákat. Sokan konzervatívok maradtak. Másfelől viszont rendkívül lényegbevágó, hogy tehetős családok egyes gyermekei marxisták, sőt esetleg hivatásos forradalmárok lettek. Nekik nem kellett kitörniük a nincstelenségből, hanem hitték, hogy küldetésük másoknak segíteni ebben. Ezen idealis­ták között kiemelkedő szerepet játszot­tak zsidó személyiségek.

Másik általánosan érvényesülő me­chanizmus volt, hogy radikális nézetek vonzották a marginalizálódott értelmi­ségieket, akik a kulturális élet és a radi­kális politika fontos szereplői voltak. A forradalmár, „nem-zsidó zsidók” Isaac Deutscher szerint az egyedin átlépve az egyetemesért harcoltak. A két világ­háborút megelőzően gyakran igen fáj­dalmas volt az elidegenedés az asszimi­lálódott zsidó értelmiség számára. Nem tartoztak már a hagyományos zsidó kö­zösséghez, de a nem-zsidó társadalom sem fogadta be őket. A perem-helyzet öngyűlölethez, az antiszemitizmus internalizálásához vezetett. A kettős, az etnikai és vallási perem-helyzet termel­te ki a forradalmárokat, akik azt kíván­ták elérni, hogy „a nem-zsidók is olya­nok legyenek, mint ők, vagyis idegenedjenek el a hagyományos vallási és nemzeti értékeiktől. Csakis ekkor nem éreznék többé az elidegenedést ezek a forradalmárok.”8

Egyszerűen bizonyítható, hogy ez a helyzet, s nem a hagyomány vezetett zsidókat a kommunizmushoz. A mai Iz­raelben – bár ez az állam első évtizede­ire nem igaz – a Kommunista Párt tagjai túlnyomórészt arabok voltak. Ám eb­ben az esetben is elmondhatjuk: ennek társadalmi helyzetük, s nem a kommu­nizmusnak bármiféle, alapvetően isz­lám vagy arab jellemzője az oka.

Bár igaz, hogy általánosan érvénye­sülő mechanizmusok jelölhetők meg annak okaként, miért vettek részt zsi­dók a kommunizmusban, ám a jelen­ség egésze igenis része a modem zsidó történelemnek. Minden radikálisnak, fanatikusnak vagy forradalmárnak meg­vannak a maga indokai, miért ilyen a beállítódása. Ezek részben a személy­hez köthetők, részben a helyzetét vagy státuszát tükrözik, amely egyik vagy másik csoporthoz tartozásából adódik. A zsidók esetében zsidók helyzetét tük­rözték az indokok. Ebben az értelem­ben zsidó indokok voltak. Ezeknek a zsidóknak zsidó indokaik voltak, ha mégoly halványan mutatkozott is meg ez a vonásuk, és zsidó színt vittek a baloldali forradalmi mozgalmakba.

8. Nemes és önzetlen szándékok szolgálhatnak gonoszságban való rész­vétel kiindulópontjaként.

Még mindig feltehetjük azonban a kérdést: miért tartsuk számon a zsidó kommunisták zsidóságát, különösen pedig azokét, akik nem akartak többé a zsidó néphez tartozni, nem akarták többé a zsidó történelem részét alkot­ni? Válaszom: mindazt, amit zsidók tet­tek, még ha nem is mint zsidók tették, általában a zsidó történelem részének tekintik. Ha kiemelkedő zsidó sporto­lókról állítanak össze lexikonokat, mi­ért ne készüljön lexikon a legfontosabb zsidó kommunistákról is? Nem zsidó érdekeket képviseltek a zsidó kommu­nisták (mint ahogy a zsidó olimpiai ér­mesek sem a zsidókat képviselték), de mások, zsidók és nem-zsidók egyaránt, zsidóknak tekintették őket.

Még mindezt elfogadva is mondhatja valaki, hogy ezek a tények a történe­lemhez tartoznak, és nincs ok az emlé­kezetünkben megőrizni őket. Ezzel nem értek egyet. Először is azért, mert ez fontos erkölcsi problémát vet föl. Ez a személyes indítékom azt illetően, ahogyan a témáról gondolkodom. Nem történész vagyok, hanem elkötelezett zsidó, elődeim között pedig vannak egykori kommunista vezetők.

A baloldali radikalizmusban kitéphetetlenül benne rejlett valami gonosz. Zsidó kommunisták a terror rendsze­réből kivették a részüket. Nem állítom, hogy aljas szándékok vezérelték őket. Gyakran tiszták, sőt olykor nagyon is nemesek voltak az eredeti szándékok. Nekem, példának okáért, egyes fel­menőim kommunisták voltak, s tudom róluk, hogy nem akartak gonoszát ten­ni. Valójában pontosan ezért fontos a lecke, amit tanulhatunk példájukból, s mindenki számára tanulsággal járhat. Történetükből megtanulhatunk valamit a csapdákról, melyek nemcsak a zsi­dókra leselkednek: a veszély egyete­mes. Láttunk sok idealistát, aki terroris­ta lett, sokakat, akik az elnyomás ellen harcoltak, s maguk lettek elnyomók. Minden esettanulmány segíthet megér­teni e változás mechanizmusát, a zsidó kommunisták története pedig kiváló anyagot nyújt a tanulmányozásra.

Ha nem jutottak volna hatalomra, a kommunistákban főképp idealistákat vagy fanatikusokat láttunk volna, de semmiképpen sem tekintettük volna veszélyesnek őket. Hogy milyen ártal­matlanok voltak a korai kommunisták, legjobban egy történettel világíthatjuk meg, melynek eseményei Kaluszynban, Lengyelország oroszok megszállta ré­szében játszódtak 1905-ben. Három fi­atal forradalmár a város rabbinikus bí­róságára ment. Egyikük belelőtt a szek­rénybe, és követelte „a pénzt, amit a burzsoázia bíz rájuk, amikor a vitákat jönnek elrendezni.” A rabbik megmu­tatták nekik a szegény árvák, özvegyek, menyasszonyok és özvegyek örökség­ként vagy hozományként rájuk bízott kevés pénzt. Gazdag emberek csak kö­telezvényeket hagytak náluk, ám ezek értéktelenek voltak a behatolók számá­ra. Erre azt mondták a fiatalok: „Idefi­gyelj, rabbi, bár égetően szükségünk van pénzre, de árváktól és özvegyektől nem fogjuk elvenni.” S hozzátették, küldenek majd valakit, aki a következő héten kijavítja majd a revolver ütötte lyukat. Kisvártatva elmentek, s közben azt kiabálták, „Éljen a forradalom!” A rabbi pedig ezt mondta társainak: „Lát­játok? A zsidó lélek kipuhatolhatatlan. Még ha saját útjukon járnak, akkor is is­merik a könyörületet az özvegyek és ár­vák iránt, és emiatt Isten meg fog bo­csátani nekik.”9

A forradalmárokról alkotott e roman­tikus felfogást vallják mind a mai napig egyes amerikai és nyugat-európai bará­taim; azok az idealista baloldaliak él­nek az emlékezetükben, akik törődtek az igazságossággal. Attól fogva, hogy a kommunisták megragadván a hatalmat kialakították a terror és elnyomás rend­szerét, még azok a kommunisták is ré­szét alkotják a hatalmat gyakorló kom­munisták által elkövetett gonoszság univerzumának, akik – mint a nyugati kommunisták, vagy azok, akik még a kommunista hatalomátvétel előtt meg­haltak – maguk sohasem tartoztak a ha­talmi elithez.

Ez nyilvánvalóan minden kommunis­tát, nemcsak a zsidó kommunistákat érintő kihívás. Engem azonban köze­lebbről érint, számomra fontosabb a zsidó forradalmárok drámája. Át tudom érezni dilemmáikat. Meg tudom érteni azt az érzést, hogy csak gyökeres átala­kítással javítható meg a világ, amelyik Hitlert és a Soát kitermelte. Ugyanak­kor elborzasztanak döntéseik követ­kezményei, és szégyenkezem. Úgy hi­szem továbbá, hogy minden zsidónak meg kellene értenie ezt a drámát, érez­nie kellene ezt a szorongató érzést.

9. Az erkölcsi felelősség lehet közve­tett. Az újraéledő kelet-európai zsidó közösségeknek szembe kellene nézni­ük azzal, milyen örökséget jelent szá­mukra a zsidók szerepe a kommuniz­musban. Annak elfogadásából azon­ban, hogy terheli erkölcsi felelősség a zsidóságot, nem következik, hogy a nem-zsidók kevésbé lennének fe­lelősek.

Nem vagyok felelős mindazért a rosszért, amit zsidó kommunisták tet­tek, még ha bizonyos emberek közülük történetesen felmenőim voltak is. Ugyanez igaz a zsidók túlnyomó több­ségére is: bizonyosan nem tarthatók fe­lelősnek az amerikai vagy a szefárd zsi­dók, többségüket személyes kapcsolat sem fűzte zsidó kommunistákhoz.

Bár a bűnösség csak egyéni lehet, mindazonáltal lehet szégyenérzetem. Még a kommunizmussal tevékenyen szembeszegülő zsidóknak is lehet szé­gyenérzetük. Zsidó vallási nézőpontból szemlélve nem irreleváns, hogy mit csi­nálnak más zsidók, legyenek bár nem vallásosak, vagy egyenesen valláselle­nesek. Izráel házának minden tagját, a lázadókat is beleértve, kötik a Szövet­ség kötelékei. Ha annak a talmudi alap­elvnek a szellemében tekintjük a zsidó­kat, melynek feltevése szerint mind­annyian „felelősek vagyunk egymásért” (Kol Jiszráel árevim ze la-ze), akkor ne­hezen tagadható, hogy minden zsidó­nak problémaként kell szembesülnie a kommunista ideológiával, de még in­kább a kommunista gyakorlattal. Lehet közvetett az erkölcsi felelősség – mi­ként egy családban is rossz érzés tölti el a többi családtagot, ha valaki valami rosszat tesz. Minél erősebb az azonosu­lás, annál erősebb ez az érzés. Még tö­kéletesen világi perspektívából tekint­ve is lehet nyugtalanító a tény, hogy a kommunizmusban való hite miatt annyi zsidó elvesztette a fejét.

Van logikai érv is álláspontunk mel­lett. Ha lehetünk büszkék egy adott zsi­dó teljesítményére, még ha az illető „nem-zsidó” zsidó is, ha nem zsidóként cselekedett is, akkor ugyanígy lehet szégyenérzetünk is zsidók által elköve­tett bűnök miatt. Aki valaha is érzett büszkeséget például Freud életműve miatt, annak kell tudnia szégyenkezni is Kaganovics oroszországi, vagy Berman lengyelországi tevékenysége mi­att. Vagy mindkét érzés, vagy egyik sem.

A zsidó kommunisták nyugtalanító örökséget hagytak a Kelet-Közép-Európában újraéledő zsidó közösségekre, amellyel nekik szembe kell nézniük. Ez nem azt jelenti, hogy a zsidók bűnö­sek, a nem-zsidók pedig nem. Ez az an­tiszemita vélemény, amelyhez nekem semmi közöm. Az, hogy elfogadjuk, a zsidókat is terheli erkölcsi felelősség, nem csökkenti a nem-zsidók felelőssé­gét, attól még nem lesznek ők erkölcsi­leg kevésbé érintettek. A kommunista bűntettek problémája továbbra is kihí­vás marad a baloldal – eközben nyil­vánvalóan nem kívánok megfeledkezni a jobboldal bűntetteiről sem – csakúgy, mint sok csoport és nemzet számára is.

Remélem, egyértelmű, hogy senkit sem próbálok felmenteni a felelősség alól, ám a zsidókról és a kommuniz­musról alkotott téziseim miatt úgy gon­dolták egyesek, hogy a keresztények, a lengyelek és mindenki más felmentése végett beszélek a zsidó erkölcsi fe­lelősségről. nem így van. A kommuniz­mus volt a probléma, nem a zsidók.

Összefoglalás

10. Objektív kutatásra volna szükség annak tisztázására, hogy mekkora mé­reteket öltött és milyen természetű volt a zsidók részvétele a kommunizmus­ban. Nem szabad, hogy a „zsidó kom­munizmus” antiszemita mítoszának tra­gikus következményei bármiféle tabut is jelentsenek számunkra.

Amellett érveltem, hogy a zsidó kom­munisták összességükben olyan kate­góriát alkottak, mely a zsidó nép törté­nelméhez tartozik (1-4. tétel). Jaff Schatz szerint a Sabbatai Cevi követőiéhez hasonló hely – nem fonto­sabb, de nem is jelentéktelenebb – ille­ti meg a zsidó kommunizmust a zsidók egyetemes történetén belül.10

Nincs egyszerű formula, mely magya­rázattal szolgálna a problémára, hogy milyen összefüggések vannak a zsidók és a kommunizmus között, vagy választ adna a kérdésre, hogy „mennyire voltak zsidók a zsidók kommunisták?” – mi­képp a zsidóság és a kommunizmus közti rokonság problémájára sem adha­tó egyszerű válasz. Több különböző ma­gyarázathoz kell folyamodnunk. Először is utalnunk kell a kulturális és vallási háttérre, hogy magyarázatot adjunk a zsidó kommunisták ténykedéseinek zsi­dó színezetére. Figyelembe kell ven­nünk másodszor a zsidók társadalmi helyzetét, hogy megérthessük, miképp működött a zsidók esetében az az álta­lános pszichológiai mechanizmus, mely a radikalizmushoz vezet. (5-7. tézis).

Egyszerű megoldásokat csakis az an­tiszemita mítoszok kínálnak, melyek rendszerint a „zsidó világ-összeeskü­vésről” alkotott valamilyen képet fejez­nek ki. Egy a „zsidóproblémáról” írott hírheded könyv szerint, mely több tucat kiadást ért meg a náci Németországban, a marxizmusban a zsidók természete fejeződik ki. A szerző explicit módon a teológiai, vagy inkább démonológiai an­tiszemitizmus hagyományára utalt. Mint fogalmaz, „a zsidó a testet öltött ör­dög”.11 Ebből mellesleg az is látható, hogy a teológia ugyanolyan fontos az antiszemitizmus, mint a kommunizmus­hoz vezető folyamatok elemzésében.

Nem szabad antiszemita képtelensé­gek elhangzása miatt abbahagynunk a zsidók és a kommunizmus közti össze­függések föltárását célzó kutatást. Jólle­het igaz, hogy a zsidó kommunisták ugyanazt tették, mint a többi kommu­nista, de ne tagadjuk, hogy bárminemű összefüggés is léteznék. Vannak, akik rasszistának állítanak be, s mint ilyet kárhoztatnak mindennemű kísérletet, mely meg kívánja állapítani, hogy hány zsidó volt a kommunisták között, illetve a kommunista intézményekben. Még azt is rossz néven veszik, ha bármilyen utalás is történik arra, hogy valaki (szár­mazását tekintve) zsidó volt. Úgy vélem, azért állítanak föl gyakorlatilag tabut, mert még nem békéltek meg vagy saját zsidó származásukkal, vagy a kollektív zsidó erkölcsi felelősséggel amiatt, hogy szerepet játszottak zsidók a kom­munizmusban. Ha csakugyan lényegte­len ebben a történetben a zsidóság mi­ért ne vegyünk róla tudomást? Lev Trockij szokta volt mondogatni: „Nem zsidó vagyok, hanem internacionalista” – de miért kövessük megközelítésmód­ját? Zsidó kommunizmus nem volt, de voltak zsidó kommunisták. Ha tárgyal­juk tevékenységüket, a szerepüket, az nem jelenti elkerülhetetlenül azt, hogy a kommunista bűnökért a zsidókra há­rítjuk a felelősséget.

Rámutattam továbbá (8-9. tézis) arra az erkölcsi problémára, mellyel a kom­munizmusban való zsidó részvétel mér­téke és természete szembesít bennün­ket. Nem a zsidók nevében fejtették ki az érintett zsidók a tevékenységüket, de mégiscsak zsidók voltak. Nyugtala­nító örökséget hagytak minden zsidóra, de közülük is leginkább a Kelet-Közép-Európában élőkre, illetve újraéledő kö­zösségeikre. Ennek tárgyalását nem hagyhatjuk az antiszemitákra.

Érzékenység és jóakarat szükséges a zsidó kommunisták történetének meg­értéséhez. Lezárt fejezet ez, teljes egé­szében leírható tehát, és mindannyiunk számára tanulsággal szolgálhat. Miként a híres szállóige mondja: „A zsidók épp ugyanolyanok, mint bárki más, csak még inkább…”

Ábrahám Zoltán fordítása

Jegyzetek

1J. Schatz: The Riddle ofJewish Radicalism, 1.

2 E. Fromm: Marx’s Concept of Man, idézi: M. Lasky: Utopia and Revolution (London 1977), 66.

3 M. Lasky: Utópia and Revolution, 67.

4 A. Kaplan: The New World of Philosophy (New York: Vintage), 188.

5 A. Kaplan: The New World of Philosophy, 173.

6 M. Lasky: Utopia and Revolution, 78.

7 Ld. a szerző föntebb már idézett könyvét és cikkét.

8 D. Prager/J. Telushkin: Why the Jews? The Reasons for Antisemitism, New York: Simon and Schuster, 1983, 60.

9 Sefer Kalushim. Idézi: J. Kugelmass – J. Boyarin: From a Ruined Garden, New York: Schocken, 1983, 118. sk.

10 J. Schatz: The Generation, 2.

11 Th. Fritsch: Handbuch dér Judenfrage, 236.; idézi A. W. M. Gerrits: Antisemitism and Anticommunism, 35.

*A szöveg első része áprilisi számunkban je­lent meg.

A tanulmány a European Association for Jewish Culture támogatásával jele­nik meg.