Spiró György: A síromnál

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Forrás: 168 Óra

2007. december 23.

Amikor utoljára járt nálunk fehér ruhában, fodros szoknyácskában, a sötét hajába fehér művirág volt tűzve. Mondták a szüleim, hogy egyedül fog elrepülni messzire, a nyakába táblát akasztanak, arra lesz ráírva a neve, és hogy hová is kell őt a barátságos felnőtteknek elsegíteniük, mert többször is át kell szállnia.

Két és fél évesen felfogtam, hogy nálam két évvel idősebb nagynénémet többé nem fogom látni. Nem érdeklődtem, miért nem vitte magával a mamája, aki már korábban kiment oda messzire, és akire halványan emlékeztem még.

Nem értettem pontosan, miféle rokonság is köt vele össze, hogy az ő halott papája az én apai nagymamám testvére, csak néztem a fényes, hosszú, sötét haját. Szép kislány volt a nagynéném, és vidáman fecsegett a szüleimmel meg a nagymamámmal. Csinos kis fekete, csatos szandál volt a lábán, ült a padlón mellettem törökülésben, a szoknyáját a padlóra terítette körkörösen, nőiesen, de nem engem babusgatott, nem velem játszott már, mert lefoglalta, hogy ő is elmegy.

Néha felmerült a neve a következő években, főleg a nagymamám emlegette, akinek olykor írt is egyre rosszabb magyarsággal. ’56 után, miután a börtönviselt nagybátyám, Laci, a nagymamám kisebbik fia is elment, nagynéném leveleit a nagymamám nemigen mutogatta már, valahányszor vasárnaponként nálunk ebédelt, apám öccsének leveleit pedig kiváltképpen nem mutogatta. Kamaszodván megértettem, hogy a nagymamám Lacit szereti csak a fiai közül, apámat pedig, aki eltartja, nem, s hogy a testvére lányához is olyan mély érzelmek fűzik, amilyeneket irántam nem tanúsít.

Eltűnődtem, miért van ez így. Szép lány volt az apai nagyanyám, sok fényképét láttam a szobája falán; bizonyára érdekből ment férjhez egy nyomorult szabóhoz, ő maga még inkább nyomorultként; apámat, az első fiát talán a férje nemzette, Lacit viszont esetleg más, kombináltam; nem hasonlított egymásra apám és az öccse sem külsőleg, sem lelkileg; ki tudja. De nem muszáj, hogy ilyen oka legyen, szeretnek és gyűlölnek az emberek összevissza.

’65-ben váratlanul beállított Pestre a nagynéném és a mamája.

Volt nagy családi ebéd a Duna-korzón, volt séta, fényképezkedés, ők a Royal Szállóban laktak, és nekem a nagynénémmel egy estét kettesben kellett töltenem a bárban. Csinos nő lett, kicsit befelé kancsalított, de az is jól állt neki: magas volt, sudár, a sötét, sima haja szép hosszú, és tűrhetően gagyogott magyarul. Erre szükség is volt, mert nem tudtam angolul. Mesélte a bárban, hogy egy csodálatos férfiba szerelmes, és talán férjhez is megy hozzá. Táncolni kért fel, hozzám tapadt, igyekeztem nem érezni semmit, elvégre rokon, ha távoli is. Aztán ki kellett mennünk hármasban a nagymamámmal a Margitszigetre, öltönyt kellett vennem, sétáltunk, megint fényképezkedtünk, a fényképek megmaradtak, anyám nem égette el őket, talán mert nem volt rajtuk az apám, akit gyűlölt.

A nagymamám négy év múlva meghalt, eltemettük; nem emlékszem, ki írta meg a nagynénémnek, még az is lehet, hogy én. Azt a Sanyo kisrádiót, amelyet ő hozott ’65-ben a nagymamámnak, én örököltem, sok éven át szolgált.

Tizenkilenc évvel a nagynéném pesti látogatása után New Yorkba csöppentem. Megvolt a címe, a telefonszáma, tűnődtem, felhívjam-e. Nem sok kedvem volt hozzá. Éli az amerikai sokgyermekes családanya életét, ugyan mit mondhatnánk egymásnak? Nem akartam, hogy azt higgye, rá akarok akaszkodni, és azt sem, hogy úgy szeressen, mint tizenkilenc évvel korábban csak azért, mert rokonok vagyunk. Akkor már tizenegy éve nem élt az apám, az unokatestvére, én csak a másodfokú unokaöccse vagyok, az nem is rokonság.

Egy vasárnap délelőtt mégis felhívtam; nagyon magányos lehettem, éppen annyira, mint egy amerikai. Nagynéném örömében belevisított a telefonba, megriadtam. Hogy azonnal menjek hozzájuk. Hogy meddig maradok. Hogy végleg Amerikában maradok-e. Hogy miért nem írtam meg előre.

A Columbia Egyetem toronyházában laktam, a 125. utca és a Riverside Drive sarkán, ő pedig a West End Avenue-n, néhány metrómegállóval lejjebb. Még a telefonban biztosított, hogy garantáltan biztonságos környék az övék, és az a néhány blokk kifejezetten zsidó; szól a doormannek, és fel fog engedni. Ebéd után vettem virágot, és beállítottam.

Családi perpatvar közepén találtam, a jókora lakásban két kamaszodó fiú meg egy kicsi lány futkorászott, nagynéném hajkurászta őket. A férje is otthon volt, vékony, bajszos, rokonszenves szefárd, és mint nagynéném azonnal közölte, rendkívül jól menő ügyvéd. Leültettek a hallban, a férj odaült, mintha egyéb dolga se volna, noha érkezésemről előzőleg nem értesült, és kedvesen társalgott velem. Itattak, süteménnyel kínáltak; fészkelődtem, mentem volna már, de marasztaltak vacsorára. Nagynéném a szavamat vette, hogy a következő sábeszt velük töltöm. Csak a fiúk viselkedtek normálisan: le se szartak. A férje is megkérdezte, Amerikában maradok-e, és láttam, nem hiszi, hogy nem ez a szándékom. Biztosítottam, hogy rengeteg munkám van, könyvtárban fogok csücsülni állandóan, valamint utazgatni szeretnék, ha már odavetett a sorsom.

Nagynéném a délután folyamán egyebet se művelt, mint a családját egzecírozta, én pedig lankadtan vettem tudomásul, hogy borzalmas hárpia lett belőle.

Nagy baj lesz ebből, gondoltam elmenőben, fellélegezve, amiért már nem házasságban élek, és gyerekem sincs, aki a rémes anyjához kötne végzetesen.

Azt hittem, ezzel a látogatással letudtam a dolgot, de nagynéném még akkor kiszedte belőlem a telefonszámomat, hívott, hívott, hívott, és elérte, hogy a következő sábeszt velük töltsem. Pedig szabadkoztam, hogy nem vagyok vallásos, sőt zsidónak sem tartom magam; „olyan vagy hát, mint az apád”, mondta méltatlankodva. Nem mondta, hogy kommunista, de ezt gondolta. Valamit írhatott neki erről vagy a nagyanyám, a „nénje”, ahogy ő nevezte, vagy a nagybátyám, Laci, aki útban Afrika vagy Ázsia felé, ahol hidakat épített, gyakran beugrott hozzájuk.

Bármit mondtam is, amiről tudtam, hogy nem tetszik neki, nem számított, nem hallotta meg: imádni akart, aki az apai ágán az egyetlen vérrokona maradtam. Az a gyanúm támadt, hogy a férjét korántsem szereti ennyire feltétlenül.

Semmit sem tudtam a zsidó rítusokról, csak azt, hogy a férfiak valami tökfödőt tesznek ünnepkor a fejükre; hátha a svájcisapkám is megteszi. Úgyis tél volt, úgyis hordtam; majd nem veszem le náluk.

Hosszú volt az a péntek este, ültem az asztalnál, ők végezték a hókuszpókuszokat, elém is tettek egy kétnyelvű imakönyvet, angolul olvashattam, amit ők héberül. Évek óta héberórákra jártak, ez volt a divat, a gyerekek persze folyékonyabban olvastak, mint a szüleik.

Volt leves maceszgombóccal, meg lehetett enni. Aztán paprikás csirkét tálaltak fel, hatalmas egész csirkecombok úsztak a piros lében, nagynéném biztosított, hogy miattam főzött paprikás csirkét, mert az magyar étel. Hálálkodtam. Még valami áldást ki kellett várni, és nekiláthattunk. Megforgattam a számban az első falatot, és elsápadtam, cukrozva volt a paprikás csirke. Életem legnehezebb vacsorája volt, hányingerrel küszködve gyűrtem le a felét.

Éjjel a Broadwayn ettem egy kifőzdében sült csirkeszárnyat krumplival, azt nem cukrozták.

Nagynéném egy darabig nem zargatott, aztán délutánra hívott, amikor a gyerekei iskolában vannak, a férje pedig az irodájában dolgozik. Valóban, csak a kicsi lány volt otthon a bébiszitterrel. A konyhában ültünk, gyönge amerikai kávélöttyöt készített, és mesélt.

A férje egy áldás, egy drága ember, agyondolgozza magát, rengeteget keres. Egy áldás egy ilyen ember.
Volt neki egy nagy szerelme, az, akiről húsz évvel korábban Pesten mesélt, teniszbajnok, gyönyörű férfi, hozzá is ment volna, de a férfi rájött, hogy neki más a nemi identitása, át is operáltatta magát nővé, ő volt az első egész Amerikában, nagy szám volt, tele voltak vele az újságok, a magyar újságok nem írtak róla? Pedig híres eset. Aztán sokáig semmi, és utána lett ez a csodálatos ember.

Ő végül nem tanult ki semmit, otthagyta a kalidzsot, neki a család a mindene, ő mindent feláldoz a családért, ő egy zsidó anya. Sokáig mesélt magáról, rólam nem kérdezett semmit, elég volt neki, hogy lett végre bizalmasa, és még jobban megszeretett.

Tavasszal az idősebbik fia bármicvójára hívott. Nem mondhattam nemet. A Metropolitan Opera szomszédságában áll a neológok új betonzsinagógája, ott kellett ténykednem mint legközelebbi rokonának. Erre az alkalomra kaptam tőle egy igazi kapedlit, a szekrényből kihozott Tóra-tekerccsel is kellett művelnem valamit, aztán a család asztalához kellett ülnöm a West End Avenue egyik elegáns vendéglőjének nagytermében.

Kerek, tízszemélyes asztalok álltak a teremben, vagy húsz. A lakoma nem volt ehetetlen. Nagynéném legközelebbi barátai ültek ennél az asztalnál, iskolai barátnők a férjükkel, köztük két magyar származású házaspár, ők nem beszéltek magyarul, ’56-ban mentek ki a szüleikkel. Az egyik velem egykorú férfi mérnök, a másik velem egykorú jogász.

Társalogtunk, ettünk, ittunk, néha imádkoztak, némán ültem, és elképzeltem, mi lett volna, ha ’56-ban apám hallgat rám, a tízéves gyerekre, és disszidálunk. Itt ülnék ugyanennél az asztalnál, mérnök lennék vagy jogász, magyarul nem tudnék, és soha eszembe nem jutott volna, hogy írjak. Milyen életem lenne? Jómódú lennék, kibírhatatlan házasságban szenvednék, némán tűrném a buta tyúkok végtelen karattyolását, és sejtelmem sem lenne arról, mi hiányzik, csak belebolondulnék.

Amikor búcsúzóul felugrottam hozzájuk, a férje még kedvesebb volt hozzám, pedig addig is madarat lehetett fogatni vele, valahányszor megjelentem. Most már valóban elbeszélgetett volna velem, csak nem maradt idő. Végig szorongott, hogy a nyakán maradok, és amerikai életem első éveit a felesége tébolya miatt neki kell finanszíroznia.

Kedvem támadt azt mondani: hagyd itt ezt a nőt, menekülj, amíg nem kapsz infarktust vagy agyvérzést, a gyerekek majdcsak felnőnek valahogy, de hát nem mondhattam, nem az ő rokona voltam, hanem a feleségéé. Nagynénémet is szántam, de a férjét, a zsidó előírások szerinti nemi nyomorral sújtott rabszolgát még jobban sajnáltam.

Nagynéném külön meghívott egy japán vendéglőbe az elutazásom előtti napon, nem messze tőlük a Broadwayn, kiöltözött erre az alkalomra, pedig kora délután volt. Szomorúnak látszott. Elmegy az egyetlen apai ági rokona, akit sose lát többé. Fogalma sem volt róla, miként gondolkozom. Nem értette, mi az, hogy író, pláne magyar író, ami onnét nézve nincs. Nem értette, miért nem fogadtam el a Columbián a következő ösztöndíjat, ami után kaphattam volna még egy ilyen ösztöndíjat Bostonban, majd tenure-t valamelyik jobb keleti parti college-ban, és amerikai egyetemi tanárrá válhattam volna. A „tenure” varázsszó odaát, a magyar „státus” kevéssé adja vissza: akinek „tenure-je” van, nyugdíjas állással bír, nem lehet kirúgni, nem hal éhen soha.

Akkor kért meg, hogy Pesten menjek ki a zsidó temetőbe, ahol az édesapja nyugszik, és fizessem meg a sír gondozását. Pénzt tukmált rám, többször el akartam hárítani, mégis a kezembe nyomta. Az ebédet is ő fizette, hiába tiltakoztam. Szégyelltem magam.

Kimentem a Kozma utcai temetőbe, fizettem, a sírt nem néztem meg, és később sem néztem utána, valóban gondozzák-e.

Nemsokára a szovjetek váratlanul kivonultak Kelet-Európából, nagynéném pedig megjelent Pesten. Nem nézett körül a lerobbant, vacak lakásomban, és az a nő sem érdekelte, aki a vacsorán szintén jelen volt. Munka után nézett. Már Amerikában magyart tanított ide áhítozó valakiknek. Ágnes gyatra nyelvtudásával tisztában voltam, csodálkoztam, hogy ezért ott fizetnek, ámulatomnak óvakodtam hangot adni.

Elvált, illetve hát a férje költözött el a gyerekekkel, borzalmas jelenetek voltak, rettenetes pereskedés, a West End Avenue-n lévő lakás az övé lett, a nyaraló a férjé; szép nőtartási pénzt harcolt ki az ügyvédje, iszonyú összeg magyar szemmel, ő kevesellte. A gyerekei, hát azok közül csak a kislányát láthatja kéthavonta egy napra; a fiúkat is láthatná a végzés szerint, de a fiúk őt látni se bírják, évek óta nem találkozott velük.

Tele volt önbizalommal: új életet kezd, az eddigi élete tévedés volt, erősnek és fiatalnak érzi magát, most kezdődik minden. Szállodájában a boynak óriási borravalót adott, a portásnak óriási borravalót adott, és örült, mennyire kedvesek a magyarok, itt érdemes lesz élni. Bő klepetus volt rajta, a valaha karcsú nagynéném hízik, noha az arca megnyúlt, ráncos lett, a szeme hideg, az ajka vékonyabb, a sarkaiban mély ráncok.

Kérte, vigyem ki az apja sírjához.

Mikor?

Most rögtön.

Megrémültem és bólintottam.

A portán megmondták, melyik parcellában fekszik, mentünk a sírok mellett, kicsit megnyugodtam, mert a temető gazdag részén jártunk, hátha nem lesz baj.

A sír rendben volt, nagy kőlap az apja nevével, nem volt rajta hordalék, csak néhány falevél, Ágnes letisztogatta, a földről kavicsokat vett fel, a sírra helyezte, állt, sírt, némán imádkozott, kicsit odébb álltam megkönnyebbülve.

Sétáltunk vissza a kijárat felé, amikor egyszerre azt mondta, hogy meg akarja nézni a „nénje” sírját is.

Erre végképp nem számítottam. Húsz éve temettük el a nagyanyámat, azóta senki a sírja felé nem nézett. Emlékeztem, merre kísértük a csikorgó, rozzant taligára helyezett fakoporsót egykor, de a pontos helyet abban a hatalmas temetőben élő ember nem tudta volna. Mondtam: nem tudom odavezetni.

Hát majd a portán megmondják, mondta józanul.

A portán megkérdeztem, hol fekszik az apai nagyanyám.

Kisvártatva elém tettek egy kicsi, elsárgult cédulát, rajta volt a nagyanyám neve, születési és halálozási dátuma meg a parcella sorszáma és száma.

És rajta volt még valami: az én nevem, az én születési dátumom, és utána egy gondolatjel.

Én is ott fekszem a nagyanyám sírjában immár húsz éve anélkül, hogy tudnék róla.

Valaki engem is befizetett, amikor a nagyanyám temetését intézte.

Apám nem lehetett, ő nem intézett ilyen ügyeket.

Csak az anyám lehetett, aki jónak látta, ha a fiát is elintézi egy füst alatt.

Sem önmagát, sem apámat nem fizette be. Csak engem.

Talán arra számított, hogy apám állami temetést kap, amit meg is kapott. És talán arra is számított, hogy ő nem fog meghalni soha.

Nagynéném türelmesen, elégedetten ácsorgott a kietlen teremben, várta, mikor végzek, hogy a nagynénje sírjához indulhasson.

Nem mondhattam meg neki, mekkora felfedezést tettem. Addig sem értett semmit az életből, ezt aztán végképp nem értette volna.

Megvolt a helyszín, indultunk a temető legtávolabbi szegletébe.

Nagyon nagy a Kozma utcai zsidó temető, sok földet és csontot kell majd kitermelni, amikor az egykori zsidók maradványait és a még éppen lezsidózható élőket végleg kiseprűzik Magyarországról, és bevásárlóközpontot, helikopterleszállót, lakóparkot vagy vigalmi negyedet telepítenek a helyére.

Elhagytuk a gazdag sírokat, elhagytuk a szegényebb sírokat, és különös helyre értünk: fák, bokrok, liános bozótok nőtték be a sírokat, hogy még halmok sem látszottak belőlük.

Megtaláltam a sort, befelé hatoltam, lábam alatt ágak, levelek ropogtak. Egy fánál bizonytalanul megálltam, talán alatta van a nagyanyám sírja, talán odébb; semmi nem mutatott arra, hogy a fák, az avar, a bozót alatt bármi is lenne. Nagynéném követett, majd ő is megállt ebben a kicsi őserdőben, ahol nem látszott semmi, csak csöndes, halk, eszelősen zölden tenyésző, idióta növényzet.

Féltem, hogy leszid, amiért a „nénje” sírját nem gondoztam, de hallgatott.

Némán gyalogoltunk vissza a kocsihoz.

[popup][/popup]