Sóvárgások – Az első zsidó írótalálkozó Jeruzsálemben

2007. július / Shiri Zsuzsa – Jeruzsálem Jeruzsálemben, 2007. április 16-a és 19-e között tartották „Kisufim”, vagyis „Sóvárgások” címmel a zsidó írók első konferenciáját, amely az irodalmon túlmutató ügyekkel is foglalkozott, köztük a (zsidó) intellektuelek társadalmi szerepével, a holokauszt hatásával, az identitás vonatkozásaival, a nyelv(ek)  befolyásával, a vallási hagyományokkal.

Ezegyszer méltóképp reprezentálva volt a magyar zsidóság is, már a hivatalos utáni érdemi megnyitó is magyar kezekbe került. Heller Ágnessel és Kőbányai Jánossal beszélgetett egy izraeli szakember a Soá napján, annak az emlékezetre és a képzeletre gyakorolt hatásáról. Persze a téma kapcsán hamar a magyar zsidókra és a zsidó irodalom kérdéseire terelődött a beszélgetés. A Múlt és Jövő folyóiratot és kiadót vezető Kőbányai János szerint meghalt a magyar zsidó szellem, elfogyott a legitimációja a magyar zsidó kultúrának miután a háború utánra a sokszínű kultúrából leginkább csak az asszimiláció hagyománya maradt fenn. Heller Ágnes egyetértett beszélgetőpartnerével abban, hogy a magyar zsidók körében az antiszemitizmusra adott válaszként a zsidóság negatív megélése lett jellemző, és szuperérzékenyen reagálnak minden zs betűvel kezdődő szóra. A negatív identitással és az asszimilációval szembeállította a pozitív integráció fogalmát, s ezek után ünnepélyesen megkezdődött a háromnapos rendezvény.

A plenáris ülések és a szekciók végig telt házzal futottak, amibe talán az is belejátszott, hogy az egész rendezvény ingyenes volt, hála a kiváló szervezésnek, a rendezést vállaló „Beit moreset” intézetnek, amely a zsidó kultúra és identitás központjaként határozza meg magát, valamint hála a számos támogatónak. Nemcsak az írók és a költők voltak kíváncsiak kollegáikra szerte a nagyvilágból, hanem rengeteg érdeklődő is felbukkant, általában a szépirodalommal foglalkozó szakemberek és holdudvaruk. Izraelben minden lehetséges, egyszer maga az egykori vezérkari főnök, Moshe ‘Bugi’ Yaalon is mellettem ült. Méghogy a katonák macsók és barbárok lennének…

Különösen érdekes volt a zsidó entellektuelek társadalmi szerepvállalásáról szóló vita. Eredetileg fennkölt elméleti beszélgetésnek szánhatták, de harcos veszekedéssé fajult, amelyet a két táborra oszlott közönség tapsorkánjai támogattak. Natan Scsaranszkij, börtönöket megjárt, egykori szovjet refuznyik, később izraeli miniszter nyitotta meg az ülést. Felvetette aggályait az emberi jogok és a zsidók jogainak kétfelé szakadása miatt, mivel szerinte a két fogalom közti feszültség az utóbbi 30 évben igencsak megnőtt, s Izrael harcai zavarják a diaszpórában élő zsidók állásfoglalásait, morális helyzetét. A. B. Yehoshua nem késlekedett a válasszal, s Scsaranszkij szemére vetette eltávolodását az emberi jogoktól, s közeledését a nacionalizmushoz. Yehoshua szerint Izrael fennállása óta kellemetlen a galuti értelmiségnek, megjelenése elrontotta addigi kívülálló szerepükből adódó „erkölcsi tisztaságukat”, az újfajta nacionalizmus megjelenése állásfoglalásra készteti őket. Könnyű ítélkezni az egyetemes értékek alapján az afrikai éhezésről vagy háborúkról, ám sokkal nehezebb megfogalmazni az Izraellel kapcsolatos véleményt. Közben Izraelben is naponta megítéltetnek az entellektuelek a palesztinokkal kapcsolatban. Magyarán szólva Yehoshua szerint cinkos, aki néma. Izraelben minden politika: a két részre szakadt publikum vitájukban harsányan tapsolt ha a neki tetsző jobb, illetve baloldali érvelést hallott.  Heller Ágnes megpróbálta feloldani az ellentmondásokat. Mint mondta, az értelmiségieknek nem ideológiát kell gyártani és meghatározni a jövőt, hanem szolgálnia kell tudásával, és alternatívákat kell felmutatnia. A diaszpórában élő zsidókra, mindezek mellett, több morális kötelesség is hárul, védeniük kell Izrael létéhez való jogát, s szembe kell szállniuk a holokauszttagadókkal. A konferencia többi része a politika helyett inkább a múzsákról szólt. Voltak igen érdekes ülések, amelyeken a költők saját verseiket olvasták fel, voltak beszélgetések arabul, franciául, németül, angolul, oroszul, szerbül, sőt még magyarul is, amit tolmácsgépek segítségével követhetett a nagyérdemű.

A tanulságokról a rendezvény egyik díszvendégét, az ismert izraeli írót, Aharon Appelfeldet faggattam. Szerinte nem kétséges a zsidó irodalom léte, ami annyit jelent, hogy zsidó írók zsidó témákról írnak. Appelfeld hasznosnak vélte a találkozót, amelyen rengeteg emberrel találkozott, s kiváló beszélgetéseket folytatott. Szerinte nehéz arról vélekedni, hogy vajon mi lesz a jövőben, fennmarad-e ez a nyelvi és kulturális sokszínűség, eltűnik az asszimiláció süllyesztőjében, s csak az izraeli héber nyelvű irodalmat hagyja maga után. Mindössze 50-60 évvel ezelőtt, a zsidók többsége jiddisül beszélt, és senki sem képzelte volna, hogy ez a nyelv, és ezek a zsidók eltűnnek a történelemben. Mint ahogy arra sem gondolt senki, hogy a zsidók valóban életre keltik a héber nyelvet, amit addig egyáltalán nem beszéltek tömegesen. Appelfeld optimista: előre nem sejthetjük a jövőt, s lehet, hogy éppen Magyarországon bukkannak fel majd ismét olyan nagy zsidó írók, mint például Kertész Imre.

Myriam Anissimov Párizsból érkezett, s a következőket
mesélte a Szombatnak:

	Myriam Anissimov

– Apám egy nagyon szegény lengyel családból származott, és már 10 évesen munkába kellett állnia. Alig értett a betűvetéshez, amikor jöttek a Bundisták, és megtanították rendesen írni-olvasni. Két évre rá már megjelentetett egy verseskötetet. Franciaországba emigrált, s számára ott is a forradalom jelentette az egyetlen reményt, mivel rettenetesen szegények voltak. A forradalomról álmodtak, ez valami misztikus megoldás volt. Az új világban mindenkinek jut majd munka, nem lesz antiszemitizmus és pogromok. A háború után is Sztálint éltették, s csak 1952 után kezdtek arról beszélni, hogy vajon hová lettek az orosz zsidó írók? Sztálin halála után lassan elkezdték feladni az utópiájukat.  Én magam egy svájci menekülttáborban születtem, oda menekültek szüleim Franciaország náci megszállása elől.

– A konferencián azt mondta, hogy jelenleg Franciaországban nem „politically correct” zsidó irodalmat írni.

 – Ez egy különleges dolog, úgy tűnik, hogy Franciaország még mindig a jakobinus forradalom gondolataiban él, a francia intellektuális terroristák azt hiszik, hogy morálisan csakis ők képviselik az értékeket, a jóságot, az egyenlőség eszméjét. Mindezek nevében szerintük az egész világon minden embernek úgy kell gondolkoznia, mint nekik, és mindenkinek franciává kell válnia. Szerintem ez rettenetes. Gyűlölik Izraelt, s Franciaországban jelenleg nagyon erős antiszemita tevékenység folyik. Az arab országokból érkezett emigránsok sokszor elverik az utcán a zsidó gyerekeket. Közben lezárult egy korszak, az asszimiláció miatt vége a francia askenázi kultúrának, ebben a műfajban talán én vagyok az utolsó mohikán. A fiatal zsidók Észak Afrikából érkezett szefárdok, és azt kell mondanom, hogy erősebbek nálunk, mert nem volt részük a Soában. Nagyon szép sikereket érnek el a filmiparban, miközben az askenáziak beolvadnak a franciák közé és kiirtják gyökereiket. A szefárdok büszkék zsidóságukra, nekik nincsenek komplexusaik.

Esther Dischereit, német irónő:

	Esther Dischereit

– Nem érzem jól magam, ha túl sokat beszélnek az identitásról. Van otthonom, családom, pontosan tudom, ki vagyok, s inkább a részleges identitásokban hiszek, az identitások szétválasztásában, integrációjában. Inkább polgárnak határoznám meg magam, zsidóságom nem az egyetlen, s talán nem is a legfontosabb identitásom. Persze nagyon sokat jelent számomra hogy német zsidó vagyok, de ez nem szabad választásom, hanem a sors akarata. Ha választhatnék, talán más szeretnék lenni, nekem ez a kocka valahogy nagyon szűk, túl szoros.

– Ezek szerint Ön negatív zsidó, aki zsidóságát nem választja, hanem a környezete erőlteti rá?

 – Szerintem az ember egyszerre lehet pozitív és negatív zsidó. A zsidóságom mellett vannak számomra más, nem kevésbé fontos lehetőségek is. Például embernek lenni, polgári, emberjogi ügyekről gondolkozni. A zsidókérdés az emberi jogok között egy fontos kérdés, de én úgy szeretnék zsidó lenni, hogy egyenrangúként elismerjék másságomat a többi másság közt. Nem különleges és kiválasztott szeretnék lenni, hanem a többi másokkal együtt az egyik másmilyen. Nehéz kimondanom is olyasmit, hogy Isten kiválasztottja lennék.  Az egyetemeken és a szakirodalomban elsősorban zsidó írónak tartanak. Létezik egy úgynevezett kortárs zsidó írók fogalma, és én ott szerepelek, miközben általában kifelejtenek a kortárs német írók közül, pedig szívesebben tartoznék közéjük. Ez egy ellentmondásos kérdés. Miközben szeretnék részt venni a nagy együttesben, azt is tudom, hogy talán ez az egyetlen módja annak, hogy odafigyeljenek rám. Ellentmondásos a viszonyom az úngynevezett zsidó karakterekhez is. Nehéz meghatároznom, hogy mi is az a „zsidó karakter”, írásaim egy része éppen minden ilyen sztereotípia lerombolását célozza, hogy a fösvénység, a mindenbe beleszólás, és a többi negatív, vagy akár vegyes töltésű zsidó sztereotípia megszűnjék.  Számomra az írás nem egy szent tevékenység, ugyanis nagyon antidemokratikusnak tartom az írók kiválasztottság-tudatát. Ráadásul egyszerre tarthatnám magam kiválasztottnak zsidóként és íróként. Utálom az írással összefüggő hübriszt.

 Nessa Rappaport, amerikai írónő:

	Nessa Rappaport

– Nem hiszem, hogy a konferencia feladata lenne egy zsidó irodalomról szóló elmélet megalkotása. Ennél sokkal érdekesebb az egyes írók személyes története, ahogy megtalálták saját útjukat. Többféle autentikus módon lehet valaki zsidó író, például elmondhat egy zsidó történetet, vagy talán még jobb, ha zsidó nyelven ír, s jelenleg engem ezek a lehetőségek kielégítenek. Csodálattal tölt el az itt megjelent írók színessége, sokszínűsége, csodálatos dolog ennyi zsidó író közt lenni. A Jeruzsálemben megjelent írók nem védekeznek, hanem felvállalják zsidóságukat, egyfajta kulturális önbizalmuk van. Különösen tetszik, hogy Jeruzsálem adott otthont a rendezvénynek, hogy mindez Izrael fővárosában, a zsidó világ szellemi központjában zajlik. Már számos helyen voltam, ahol a zsidók írásairól beszélgettek, de kevés helyen találkoznak maguk a zsidó írók. Voltam már konferenciákon, ahol a zsidó írók azt magyarázták, hogy ők nem is zsidó írók, hanem humanisták és univerzalisták, de itt senki sem aggódik azért, mert zsidó író. Ehelyett éppen azt próbálják meg elmagyarázni, hogy a kultúrák és a nyelvek találkozása miként vezette el őket a „zsidó író” kijelentés felvállalásáig. Remélem soha nem jön el az az idő, hogy az asszimiláció miatt az izraeli héber irodalom legyen az egyetlen zsidó irodalom. Saját családomban a héber legyőzte a jiddist, én magam már egyáltalán nem tudok jiddisül, ami szerintem tragédia, de ahogy nem aggódom Izrael jövőjéért, ugyanúgy nem aggódom a zsidó irodalom jövőjéért sem.