Sosztakovics a zsidókról
Dmitrij Sosztakovics, századunk egyik legnagyobb zeneszerzője élete utolsó éveiben tollba mondta emlékezéseit Solomon Volkov zenetörténésznek, azzal a kívánsággal, hogy e vallomások csakis halála után és csakis külföldön, a Szovjetunió határain túl láthatnak napvilágot. Sosztakovics 1975-ben hunyt el, négy év múlva Amerikában megjelent e Vallomások angol nyelvű kiadása, Volkov gondozásában. Pándi Marianna lefordította és előkészítette magyar nyelvű kiadását. Ebből közlünk egy részletet.
Azt hiszem, ha zenei benyomásokról beszélünk, ram a zsidó népzene gyakorolta a legerőteljesebb hatást. Sohasem fáradok bele a gyönyörűségbe, miközben tragikus, sokarcú, boldognak tűnik. Majdnem nevetés a könnyeken át.
A zsidó népzenének ez a vonzása közel áll ahhoz az elképzelésemhez, hogy milyen legyen a zene. A zenében mindig két felületnek kell lenni. A zsidókat olyan hosszú időn át kínozták, hogy megtanulták elrejteni kétségbeesésüket. A kétségbeesést tánczenében fejezik ki. Minden népzene gyönyörű, de elmondhatom, hogy a zsidó népzene egyedülálló. Számos zeneszerző hallgatta, köztük oroszok, például Muszorgszkij. Nagy gonddal alkalmazott zsidó népdalokat. Sok művem tükrözi a zsidó népzenéről nyert benyomásaimat. Ez nem csupán zenei téma, ez erkölcsi téma is. Gyakran abból ítélek meg egy embert, hogyan viselkedik a zsidókkal szemben. Napjainkban, ha egy ember igényt tart a tisztességre, az nem lehet antiszemita. Ez olyan nyilvánvalónak tűnik, hogy nem is érdemes beszélni róla, de legalább harminc évig kellett érvelnem erről. A háború után egyszer elmentem egy könyvkereskedés előtt és láttam egy kötet zsidó dalt. Mindig érdekelt a zsidó népköltészet, és azt hittem, a könyvben dallamokat is találok, de az csak szövegeket tartalmazott. Úgy gondoltam, ha kiválasztok néhány szöveget és zenét írok hozzájuk, mondhatok valamit a zsidó nép sorsáról. Fontos dolognak látszott, mert láthattam, körülöttem mint nő az antiszemitizmus. De akkor nem adathattam elő a sorozatot, sokkal később mutatták be, és még később csináltam meg a mű zenekari változatát
Szüleim az antiszemitizmust szégyenletes babonának tekintették és ebben az értelemben egyedülálló nevelésben részesültem. Fiatalkoromban társaim között találkoztam antiszemitizmussal,
olyanokkal, akik úgy érezték, a zsidókkal kivételezetten bánnak. Ezek nem emlékeztek a pogromokra, gettókra, zárt számokra. Azokban az években szinte vitézségnek számított a zsidókról gúnyos nevetéssel beszélni. Ez egyfajta ellenállás volt a hatóságokkal szemben. Én még akkor sem bocsátottam meg soha az antiszemita hangvételt és nem meséltem antiszemita vicceket, amelyek akkoriban népszerűek voltak. De sokkal türelmesebb voltam ezzel a méltatlan vonással szemben, mint most vagyok. Később még jó barátaimmal is szakítottam, ha antiszemita irányzatot fedeztem fel bennük. De még a háború előtt, a zsidókkal szemben tanúsított magatartás drasztikusan megváltozott. Kiderült, messzire kell mennünk ahhoz, hogy a testvériséget megvalósítsuk. A zsidók lettek Európa legüldözöttebb és legvédtelenebb népe. Visszatérés volt ez a középkorhoz. Számomra a zsidók jelképpé lettek. Az ember minden kiszolgáltatottsága bennük összpontosult. A háború után megpróbáltam ezt az érzést zenében kifejezni. Rossz idők jártak akkor a zsidókra. Valójában mindig rossz idő jár rájuk…
Mindazon zsidók ellenére, akik táborokban pusztultak el, az emberektől eszik ezt hallottam: „A biboldók Taskentbe mentek harcolni.” Ha pedig megláttak egy zsidót katonai kitüntetésekkel, utána szóltak: „Bibsi, hol vetted az érmeket?” Ekkor írtam a Hegedűversenyt, a Zsidó dalciklust és a Negyedik vonósnégyest. Ezek közül egyik művet sem lehetett akkor előadni. Csak Sztálin halála után mutatták be mindegyiket…
Amikor utoljára Amerikában voltam, láttam a Hegedűs a háztetőn című filmet, és ez ragadott meg benne: az elsődleges érzelem a honvágy, ezt érezni a zenében, a táncban, a színekben. Még ha ilyen meg olyan is a szülőföld, gonosz, szeretetlen ország, inkább mostoha, mint édesanya. De az embereknek mégis hiányzik, és ezt a magányt érezni lehetett. Úgy érzem, a magány volt a film legfontosabb szempontja. Jó volna, ha a zsidók békében és boldogan élhetnének Oroszországban, ahol születtek. De sohasem szabad megfeledkeznünk az antiszemitizmusról és állandóan erre kell másokat is emlékeztetnünk, mert a fertőzés él, és ki tudja, eltűnik-e valaha…
Címkék:1996-12