Sorstalanság: a mi Auschwitz-mítoszunk

Írta: KOLTAI NELLI - Rovat: Archívum

Köszöntjük a 75 éves Kertész Imrét!

KOLTAI NELLI

Sorstalanság: a mi Auschwitz-mítoszunk

A TOTALITARIZMUS ÁRNYÉKÁBAN – A TOTALITARIZMUS MINT LÉTÉLMÉNY

A totalitárius rendszer, amely nem­csak megköveteli az egyértelműséget, hanem a szerkezeti-lét elemeiben ma­ga is egyértelmű,1 nem tud mit kezde­ni egy korántsem egyértelmű művel.

Nem véletlen tehát, hogy amikor Ker­tész Imre 1973-ban benyújtja a Sorsta­lanság kéziratát a Magvető Kiadóhoz, a „hivatalos humanisták”2 visszautasítják.

Egy mű kiadhatóságának lényeges kritériuma a Kádár-totalitarizmusban, hogy jól felismerhető legyen benne az író politikai álláspontja, amelyen ke­resztül a második világháború esemé­nyeit, szorosabban a nácizmust és a holokausztot ábrázolja. Ha ugyanis a holokauszttéma politikai szemszögből, politikai elkötelezettség-szempontból jelenik meg, akkor a rendszer saját lé­tére is igazolást nyer, és ezáltal társa­dalmi elfogadottságát erősíti.

A Kádár-rezsim ugyanakkor nem­csak a politikafaktort, hanem a holo­kauszt ábrázolásának művészi eszkö­zeit is szabályozza. Mivel a cél az, hogy igen széles rétegek legyenek megszólítva közvetetten politikai pro­paganda célzattal, az érzelmekre ha­tás, az emocionalitáselem irodalom­politikai elvárásként jelentkezik a holokausztleírásokkal kapcsolatban.

Keszi Imre Elysium című regénye például támogatott műnek bizonyult 1959-ben, politikai és irodalmi-stiliszti­kai szempontok alapján egyaránt (Bu­dapest, Szépirodalmi Kiadó). Keszi a főhős – a náci szadizmus áldozatául esett kisfiú – sorsának ábrázolásával erős érzelmi reakciót vált ki a befog­adóban, a regény főszereplőjének pusz­tulása valódi tragédiaként hat. Az érzelmi átélés, pontosabban az író látásmód­jával való érzelmi azonosulás eredmé­nyezi, hogy a végkifejlet művészileg hi­telesnek tekinthető: a felszabadító szov­jet katona a regény katarzisát hozza el.

Történelmi-politikai kontextusba helyezve az Elysium című regényt, il­letve annak cselekményét: Keszi Imre műve megjelenhet, mert elhiteti, hogy a felszabadító szovjet hadsereg az egyetlen lehetséges megoldás és elég­tétel a történtekre.

Ember Mária Hajtűkanyar című re­génye (Budapest, Szépirodalmi Ki­adó, 1974) szintén átmegy a rostán, feltehetőleg a regényben alkalmazott technikának köszönhetően. Ember a valós tényekből táplálkozó esemény­sort regényében történelmi dokumen­tumokkal elegyíti. A fikció és a való­ság egymásba játszása – valamely iro­dalmi „fiktív” történet hitelességének dokumentumokkal való igazolása – megfelelő eszköz a hatáskeltésre, a befogadó érzelmi azonosulásának ki­váltására. A kitaláltba ágyazottság ugyanakkor a históriai tények rögzíté­sét segíti elő.

Ember Mária szépirodalmi alkotása is megjelenhet, mivel kiválóan teljesí­ti a totalitárius rendszer népnevelő-­népművelő irodalompolitikai prog­ramját.

Bárdos Pál regénye, Az első évtized (Budapest, Szépirodalmi, 1975) más oldalról közelíti meg az ideológiai irányvonalat. A mű a kommunista to­talitarizmus társadalmi és nyelvpoliti­kai célkitűzéseit eleveníti meg: még a szavak szintjén sem létezhet etnikai-vallási-kulturális sokszínűség. A zsi­dóság egyetlen lehetséges útja a holo­kauszt után az asszimilálódás, az internacionalista rendszerbe való beol­vadás.

Bárdos Pál regénye azért jelenhet meg, mert meghirdeti a kommuniz­must és ezzel együtt az identitásfela­dást a zsidók számára.

Ezen regények mellett természete­sen igen sok mű született és jelent meg Magyarországon is holokauszt-témakörben. A kiválasztott művek mindazonáltal reprezentatív módon illusztrálják a korszak holokausztirodalmának irányultságát.

A Sorstalanságot 1973-ban a hiva­talos irodalompolitika tehát nem tudja a kurrens holokausztfeldolgozások egyetlen kategóriájába sem beilleszte­ni, Kertész műve nem fér bele a kom­munista totalitarizmus holokausztértelmezésébe.

Kertész pályájának irányát jelentős mértékben befolyásolja a visszautasí­tás, a Sorstalanság kiadásának kudar­ca. Ez a kudarcélmény a későbbiekben művészi inspirációvá alakul, ihletadó, termékeny erővé válik. A Gályanapló című esszéregényében, amely Kertész 1961 és 1991 közti feljegyzéseit tar­talmazza (Holnap. 1992), valamint A kudarc című regényében (Szépirodal­mi, 1988) szövegszinten, a szövegben explicit is említi a regény kiadásának elutasítását, illetve szó szerint beeme­li a kiadó levelét saját szövegébe: „Hogy – hallom – ’ezzel a témával’ el­késtem. Már nem időszerű. Hogy ’ezt a témát’ korábban kellett volna, legalább tíz évvel ezelőtt.” (Gályanapló, 26. o.) „Rendes, közönséges üzleti le­vél volt, dátummal (1973. VIII. 27.), ügyintézővel, (kitöltetlen), tárggyal (megjelöletlen), iktatószámmal (483/73), megszólítás nélkül: “Kézira­tát kiadónk lektorai elolvasták (…), egybehangzó vélemény alapján úgy… véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült”; és „regényemet visszautasították” (A ku­darc, 41., 75. o.).

Kertész a kudarc-élmény feldolgo­zásával egyidejűleg maga is belátja, hogy ez a visszautasító aktus karakte­risztikus jegye az általa körvonalazott világ gépezetének. A kiadói elutasítás tehát igazoló visszajelzés a totális rendszerek működési rendjéről, de egyúttal újabb értelmezési kódot is je­lent Kertész számára.

Igen jellemző továbbá a kor mecha­nizmusára, hogy a kiadást végül is a két monopolhelyzetben álló kiadó egymás iránti megvetése teszi le­hetővé, tehát korántsem valamiféle műértés, vagy műértékelési, esztétikai megfontolás. A Sorstalanság így az elutasítást követően két évvel, 1975-ben, a Szépirodalmi Kiadó gondozá­sában jelenhet meg. Kertész napi fel­jegyzéseiben a Sorstalanság kiadásá­nak sikerére is találunk utalást: „1975. Április. Megjelent a Sorstalanság.” (Gályanapló, 34. o.)

A totalitarizmus visszhangja, termé­szetesen, jelentéktelen.

Minthogy természetes az is, hogy a 80-as években meginduló lassú, de tendenciózus ideológiai váltás meg­nyitja az utat az addig félretett, elfele­dett akták felkutatása előtt, és ezzel új távlatot teremt a különböző újraértelmezési, felülvizsgáló, rendszerező fo­lyamatok számára.

Ez az a kor, amely rátalál Kertész Imrére is, amely újraolvassa a Sorstalanságot3 – a regényt 1983-ban és 1985-ben újból kiadják -, megsejtvén a helyes kódot az egyetlen lehetséges olvasat számára: a forma felőli meg­közelítés primátusát.

EGY MÍTOSZ KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETE

Kertész, ahogyan a Sorstalanság ki­adásával kapcsolatos feljegyzései is tanúsítják, szereti a belső és külső tör­ténéseket dokumentálni, szeret reflek­tálni rájuk, sokszor nem is pusztán deskriptíve, hanem normatív, értel­mezői attitűddel.

A Sorstalanság megírásának ötletét is regisztrálja, de ezt sem kizárólag dokumentális hűséggel, hanem utólago­san értelmezvén is a pillanatot. Utóla­gosan, hiszen a Gályanapló reflexiója 1964-ből való, A kudarcbeli utalás pe­dig még nagyobb távlatból eleveníti fel a regényírás ötletének megszületését: „Az ember életében elkövetkezik a perc, amikor hirtelen önmagára eszmél, és felszabadulnak erői; ettől a perctől számíthatjuk önmagunkat, ebben a percben születtünk meg.” (Gályanapló, 13. o.) „Kövest meleg, biztonság, a szakadatlan lépések feltartóztathatat­lan, vak sodrása és az örök feledés fél­homályos boldogsága várja. (…) Ám ugyanebben a pillanatban valami mást is meglátott a folyosón – homályos tü­nemény, az álmaiban kísértő fuldokló­hoz hasonlított (…) a fuldokló magával rántja őt, és ki tudná, meddig kell küsz­ködniük a mélyben, és ki tudná, hogy valaha is újra felvergődhetnek-e majd a fényre.” (A kudarc, 384. o.)

Kertész – A kudarcbeli elbeszélés­ben – 1956-ot jelöli meg a Sorstalan­ság ihletadó „pillanatának” idejéül.

1956, a kommunista rendszer meg­döntésére kirobbant forradalom és szabadságharc, a nagy felszabadulás és nagy átalakulás reménye az írót egész addigi életének számvetésére készteti. A számvetés nem saját elhatá­rozásból, hanem kívülről jövő hatalom parancsára történik, amely álom, látomás, illetve belső megvilágosodás révén jut el az íróhoz. Erőn felüli a követelmény – a parancsteljesítés szenvedéssel jár, sőt, ahogy Kertész a regény megírása, illetve kiadása utáni létállapotot dokumentálja, egészen elégő áldozatot követel: „Szabad va­gyok és üres. Semmit sem kívánok, semmit sem érzek. (…) Győztünk! – sóhajtott a hadvezér, és meghalt.” (Gá­lyanapló, 34. o.) „Micsoda üresség, mi­csoda zuhanás!” (Gályanapló, 27. o.)

Kertész a Sorstalanság megírásáról tehát a későbbi munkáiban mint vala­mely szükségszerű feladat végrehajtá­sáról vall, melynek során önmagát ál­dozza fel.

A mitológiából, misztikából jól is­mertjelenség, hogy a hős saját áldoza­ta árán hajtja végre az emberiségnek a jótéteményt, a jótétemény véghezvite­lébe hal bele. Kertész a kiüresedés megfogalmazásával, illetve a halálha­sonlat alkalmazásával a regényírás ak­tusát és magát a regényt is mitológiai magaslatra emeli. Az utólagos értel­mezés Kertésznél így egyfajta mitizáló újrafogalmazást jelent.

A mitikus hős megbélyegzett: Isten embere, és megbélyegzett, mert Isten népének embere. 1956 „határhelyze­te”4 felismerteti vele, hogy a regény, amelyet meg kell írnia, nem szólhat másról, mint Auschwitzról, az egyet­len témáról: „A megvilágosodás kö­vetkezményeként feladatát a maga számára kijelölte.” (A kudarc, 139. o.)

A létösszegző epikai anyag tehát nem más, mint a mitikus hős saját sű­rített élettörténete.5

Létezik-e szerencsésebb konstelláció egy mű megszületése szempontjából?6

REGÉNYTECHNIKA MINT LÉTÉRTELMEZÉS: SORSTALANSÁG

A Sorstalanság egyszerű felütéssel kezdődik: „Ma nem mentem iskolá­ba.”7 Ez a kezdőhang megadja a re­gény alaptónusát – a mondatok a re­gényben végig egyszerűek, sokszor a szó szoros, grammatikai értel­mében is, modalitásuk az ese­tek többségében kijelentő.

Az elbeszélésben Kertész a lágerregények tartalmi „obligátumai” mentén halad. Ezt a sé­mát, szakrálissá téve ezzel a műfajt, a passiójátékok köte­lező rendezőelvével hozza pár­huzamba; szenvedéstörténeté­nek stációi: gettó; vagonírozás; megérkezés Auschwitzba; rab­bá levés; az alternatíva; a vélet­len; a túlélés túlélése.8 A cse­lekmény az elindulással kezdődik (otthon), és a megér­kezésig (otthon) tart, amellyel Kertész „keretes szerkezetet” hoz létre, a klasszikus narráció- ra jellemző kauzalitás (ok-okozatiság) és linearitás (kronológia) meg­tartása mellett.9 A regénybeli történet ideje egy év, amely szintén szimboli­zálhat egyfajta teljességet, lezártságot.

Mivel az elbeszélés narrátora a főhős – azaz a kamasz fiú egyes szám első személyben jeleníti meg az ese­ményeket -, mód nyílik arra, hogy a deskriptív, leíró módszert mentalitás­beli kifejeződésként értelmezzük. A tárgyilagos elbeszélőtechnika arról a látásmódról, magatartásformáról árul­kodik ugyanis, hogy a történéseket a kamasz fiú magától értetődőnek tekin­ti, pl.: „Mindez (…) elfogadhatóan hangzott. Különben is, a rendőrnek végtére engedelmességgel tartoztunk.” (38. o.) Ugyanakkor egyfajta kívüllevést, kívülállást is feltételez: „Semmi kétség, habár engem a kérdés nemigen érintett, úgy találtam, igaza lehet.” (78. o.) Különösen nyilvánvaló ez az elide­genítő technika a hivatalos, illetve tu­dományos-ismeretterjesztő stílusra jel­lemző nyelvi fordulatok esetén, pl.: „Jelen pillanatban a gyomra képtelen lett volna bármilyen ételnek is a befo­gadására.” (15. o.) „Buchenwald hegyvölgyes vidéken, egy magaslat gerin­cén fekszik. Levegője tiszta, a szemet mindenfelé változatos tájék, körös-kö­rül erdőségek (…) gyönyörködtetik.” (101. o.) A naiv külső szemlélés és az áldozattá válás folyamatának kettőssé­ge, illetve állandó kölcsönhatása, vala­mint hogy a narrátor kevesebbet tud a dolgok állásáról, mint az olvasó, külö­nös feszültségkeltést eredményez.

Nem megszokott, hogy az európai kultúrának a „kereszt óta a legnagyobb traumáját”,10 bárki is a dolgok meneté­be beavatkozni nem kívánó, szinte kö­zömbösen naiv, laikus szemlélő perspektívájából láttassa. Az elbeszélés módja, a hangnem és a stílus lehetősé­get teremt a Sorstalanság főhős-narrá­torának, Köves Gyurinak Camus Kö­zöny című regényének hősével, Meursault-val való megfeleltetésére, és ezzel az egzisztencialisták világlátásának megidézésére. Látszólag természetes az események menete, valójában azonban abszurd. Csakis a lét abszurditásának horizontjából tűnik az eseménysor ter­mészetesnek. Csakis a funkcionalitás, a jelenség-lét nézőpontjából látszik min­den szükségszerűnek.11 Kertész a Sorstalanságban az egzisztencialisták szel­lemiségének megidézésével Auschwitzot az egyetemes totalitarizmus metafo­rájává, mítoszává aposztrofálja.12

A regényben alkalmazott elbe­szélőtechnika azonban nemcsak „egyenes vonalú” leírást, hanem bizo­nyos „cél felé történő” előrehaladást is implikál. Jól szemlélteti ezt a „célsze­rű” linearitást a nem-karakterizáló jel­lemrajz minőségi változása a műben.

A család bemutatása még szemé­lyekre kiterjedően történik (otthon). A külső megjelenítésen túl anekdotákat, rövid háttér-információkat is megtud­hatunk egyik vagy másik családtagról, pl.: „Mielőtt még lóversenyirodát nyi­tott volna, újságírással is foglalko­zott.” (18. o.) A vámház13 mikrotársadalmának ábrázolása még mindig rész­letező-implicit és sűrítő jelleggel bír (gyűjtő): „Ez már többet aggodalmas­kodott. Különösképp a “balszerencsé­jére panaszkodott.” (43. o.) Később a nem-jellemzés is egyszerűsödik, Cit­rom Bandit az elbeszélő csak egy-két, jelen helyzet szempontjából releváns tudnivalóval mutatja be (haláltábor): „Ó meg – tudtam meg azután – mun­katáborból került ide. (…) Korra, vér­re, egészségre munkaszolgálatra meg­felelő volt akkor. (…) “Összetűzött a szakaszvezetővel.” (108. o.) S még tovább fokozódik a lecsupaszítás: Pjetyka habitusa pusztán kötelesség­teljesítésén keresztül nyilatkozik meg (kórház): „Itt volt például Pjetyka. (…) A szoba mindig kifogástalan rendje, padlójának feltörlése (…) mind-mind az ő keze munkája.” (167-168. o.)

A jellemábrázolás lecsupaszodása illusztratív kísérőjelensége a szemé­lyiség elpusztulásának: a szenvedés­történet stációi az individuum keresztútjának állomásait jelzik.

A naiv, kívülálló, tudatlan fiú a vendéglét-rabságban („csak amúgy, mondhatni, vendégként éreztem ma­gam a rabságban”, 84. o.) fokozatos tudásra tesz szert („még nem szállt le az első nap estéje, mire nagyjából-egészében már körülbelül mindennel pontosan tisztába jöttem”, 89. o.), és így belenő a rablétbe.

A haláltábor olyan léthelyzet, létál­lapot tehát, amely a személyiség el­pusztításával egyidejűleg elvezethet bizonyos tudásra.

A haláltábor „határhelyzete” a ka­masz fiúval a lét végességét, és ezzel abszurditását láttatja be, azaz a lét tel­jes átéléséhez, megértve éléséhez szükséges ismeretet rejti magában: „Ereztem, hogy valami megjavíthatatlanul tönkrement bennem, ettől fogva hittem minden reggel, hogy ez az utol­só reggel (…), minden lépésnél, hogy még egyet már nem tudok megtenni.” (138. o.) A haláltábor szubjektív, kon­centrált, összesűrített ideje („hét nap nálam hét esztendő”, 133. o.) a létezés relatív voltára döbbenti rá: „Dolgok például, melyeknek ezelőtt holmi rop­pant, jószerivel felfoghatatlan je­lentőséget tulajdonítottam (…) az én szememben minden fontosságukat el­vesztették.” (138. o.) A koncentrációs tábor abszurditása visszaadja a szavak eredeti értelmét: „Kérdezte, rászán­nám-e magam, s egész elcsodálkoz­tam, mivel úgy nézett rám, mint aki csakugyan a válaszomat, netán a bele­egyezésemet, hogy ne mondjam: a fel­hatalmazásomat várná.” (142. o.) S a halál közvetlen közelében megnyilatkozik az abszolútum:14 „Az enyém­hez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, hogy velem vannak, hogy oly rokoniak és annyira hasonló­ak az enyémhez, s most először fogott el irántuk valami szokatlan, rendellen­es, valami félszeg, mondhatnám ügyetlen érzés – meglehet, a szeretet tán, azt hiszem.” (149. o.)

Kertész Sorstalanságában a haláltá­bor koncentrált léte az abszurd lét iga­zi arcának a kitárulkozása. A szerepet játszó főhős a rá kiosztott szerepéből, sorstalanságából, azaz a rákényszerített zsidó sors alól a halállal való szem­benézés árán tud csak szabadulni; csak a halál közvetlen közelében tudja be­teljesíteni személyes sorsát, a reflektált létezést. Az összesűrített haláltábor-lét tehát nem más, mint az itt-lét lényegi megnyilvánulása: az autentikus eg­zisztencia.15 A Sorstalanságban Auschwitz, mint a zsidóság létének végső abszurditása, az autentikus meg­világosodás kizárólagos és nélkülöz­hetetlen előfeltételeként jelenik meg.

A haláltábor után, „Auschwitzon kí­vül” az immár felnőtt fiú ismét a je­lenség-léttel kénytelen szembesülni, de már a felismert igazság birtokában. A totalitárius rendszer most a túlélés szerepét, a túlélés emigrációját kény­szeríti rá, amelynek elhárítására egyetlen megfelelő mód kínálkozik csupán: ennek túlélése. A sorstalanság leküzdése (a túlélés túlélése) a fel­ismert, az empirikus úton megtapasz­talt igazság továbbadásával lehetsé­ges: „a kémények mellett is volt a kí­nok szünetében valami, ami a boldog­sághoz hasonlított” – és „Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldog­ságáról beszélnem nekik legközelebb, ha majd kérdik” (210. o.).

így válik a túlélés túlélésének előfeltételévé Auschwitz, módjává pe­dig az Auschwitzról szóló élet mint irodalmi tárgy. Hiszen Auschwitz után már csakis verset lehet írni, és „Auschwitz után már csakis Ausch­witzról lehet verset írni”.16

A totalitarizmus, a Kádár-diktatúra jelenség-léte azonban „elhallgattatja a múzsát”, ahogy ezt fent bemutattuk. Kertész Auschwitz-mítosza, beszámo­lója „a koncentrációs táborok boldog­ságáról” 1973-ban egyáltalán nem jut­hat el a hallgatósághoz, és 1975-ben sem talál értő, érdeklődő befogadásra. A mű totalitarizmus általi elutasítása ugyanakkor elindítja magának a re­génynek, a Sorstalanságnak a mí­tosszá válási folyamatát.

A tanulmány második, befejező ré­szét következő számunkban közöljük.

1 Vö. A kudarc, 56. o., és a Detektívtörténet című regényt, amelyben külön nyomatékkal bír, hogy a rendőrállam hatalmi struktúrája a logikán alapszik: „A rendőrség arra való (…), hogy logikát vigyen a teremtésbe”; „A logikától reszkettem én abban a pillanat­ban, semmi mástól” (186., 216. o.).

2 A kifejezést Kertész A kudarc című regé­nyében használja a bürokratizmus, a kishivatalnokok jellemzéseképpen (A kudarc, 43. o.).

3 Spiró György expressis verbis az újraolvasás kifejezést használja „Non habent sua fata” című tanulmányában (Élet és Iroda­lom, 1983/30., 5. o.).

4 A kifejezés az egzisztencialisták (Jaspers) terminus technicusa; a határhelyze­tek azok az élet-, illetve tudatállapotok (chiffre: helyzet, szituáció), amelyekben le­hetőség nyílik a lét átélésére.

5 Kertész feljegyzéseiben egyenesen így fogalmaz: „Egyazon regényt élni és írni”

(Gályanapló, 65. o.), „sors és regény” (Gá­lyanapló, 106. o.), „mert élek és írok”, „az írás is élet” (Kaddis a meg nem született gyermekért, 75-76. o.). Az életnek irodalmi tárgyként és alkotói tevékenységként való felfogását tükrözi továbbá Esterházy Ker­tésszel kiadott közös elbeszélése: az Élet és irodalom is (Magvető-Századvég, 1993).

6 A kifejezést Kertész használja A kudarc­ban (96. o.), valamint a Gályanapló-beli szövegvariánsban (83. o.), ahol Goethe születése kapcsán saját születésének pilla­natáról, asztrológiai meghatározottságáról beszél.

7 Az idézetek a Sorstalanság Budapest, Századvég, 1993-as kiadásából valók.

8 Kertész Csáki Juditnak adott interjújában ismerteti a „stációkat”, l. Csáki Judit, Sors és sorstalanság – Beszélgetés Kertész Im­rével (Kritika, 1992/3., 24-26. o.).

9 Kertész elméleti megfontolása a kronoló­giával kapcsolatban az volt, hogy mivel a lágerlét elvette az embertől az időbeosztás jogát, elvette az idővel való bánás jogát is. Szellemi diktatúrájával még azt is megaka­dályozta, hogy az emlékekbe menekülés látszólagos enyhülést hozzon. Ellenponto­zása ez a Nagy Utazásnak, ahol Semprun az emlékekbe menekülést az életben mara­dás feltételeként tünteti fel. Ennek az elmé­letnek szövegszinten némileg ellentmond a regényben kifejtett egyik lehetséges mene­külési mód: „A menekvésnek háromféle útjáról-módjáról tudok. (…) Igaz tény: képze­letünk még a rabságban is szabad marad.” (126. o.)

10 Kertész maga definiálja így a holokausztot, vö. Gályanapló, 27. o.; Táborok maradandósága, 11. o. (in: A holokauszt mint kultúra, Századvég, 1993); valamint ezt idézi Wirth Imre, Kaddis a meg nem szüle­tett gyermekért című recenziójában (Vigilia, 1990/11., 876-877. o.).

11 A funkcionális, a tüneti, a jelenség-lét fo­galmával Kertész Husserl fenomenológiá­jára támaszkodik, akinek tanai befolyásol­ták az egzisztencialisták, különösen Heidegger és Sartre filozófiáját.

12 A mítosz fogalom Auschwitzcal össze­függésben magától Kertésztől származik, vö. Táborok maradandósága (10., 11. o.), Gályanapló (26. o.).

13 Amely kifejezéssel Kertész óhatatlanul A kudarc ávós-vámosai, illetve a Jegyzőkönyv vámtisztjei irányába mutat előre.

14 Az egzisztencialisták szerint az abszolútum megismerhetetlen, csak az ún. chiffre-ekben, szituációkban, határhelyzetekben nyilvánul meg.

15 Kertész elmélete szerint a funkcionális ember szerepet játszik. A rá kiosztott sze­repet éli meg, valóságos egzisztencia nél­kül. A funkciók világrendjének létélménye a sorstalanság (vö. Gályanapló, 9. o.). A személyes sorsnak szinonimája a reflektált lét, ellentéte nem a puszta vegetáció, ha­nem az elfogadása a tünetinek, a nem va­lódi, az asszimilált, mindennapi létezés. En­nek a felosztásnak az eszmeisége Heidegger lételméletében gyökerezik, amely az autentikus és nem autentikus egzisztencia dichotómiájára épül.

16 Az idézet a Hosszú, sötét árnyék című előadásból való (in: A holokauszt mint kul­túra, 22. o.).

Címkék:2004-11

[popup][/popup]