Soros kontra Rosenfeld – ki az igazi zsidó?

Gadó János / 2007. június Az angolszász világ nyilvánosságában hónapok óta csapkodnak a hullámok egy tanulmány nyomán, mely az Izrael körüli szűnni nem akaró küzdelmekben új frontot nyitott – vagy inkább felhívta a figyelmet egy mind nagyobb súlyúvá terebélyesedő frontvonalra.

	Alvin H. Rosenfeld

Alvin H. Rosenfeld (1.) – az irodalomtörténet professzora az Indiana University-n – egy tanulmányában azokra a „progresszív” szerzőkre hívta fel a figyelmet, akik a nyilvánosság előtt zsidó voltukat hangsúlyozva vesznek részt az Izrael-ellenes retorikai küzdelemben.

(2.) Az amerikai professzor szerint az új antiszemitizmus zsidó élharcosai „Izrael legitim bírálata” ürügyén a zsidó állam létjogosultságát kérdőjelezik meg. Illusztrációként lássunk tanulmányából egy rövid részletet!

„Az új antiszemitizmus egyik valóban új és mélységesen aggasztó vonása: elkülöníti a zsidó államot, és egyedül csak őt, mint szuverén és biztonságos létezésre méltatlan politikai képződményt. Amint Jacqueline Rose a The Question of Zion szerzője írja: »A nemzet eljátszotta lelkét, már létrejötte pillanatában«. Rose az új antiszemitizmus egyik legnyomasztóbb vonását testesíti meg: a zsidók részvételét ennek anticionista megfogalmazásában. Könyve… inkább vádbeszéd, mint a téma vizsgálata… Rose-t foglalkoztatja a cionizmus, de, mint írja: „visszataszítja”, hogy durva bűncselekményeket támogat. Mintha csak az erőszak »a zsidó állam kezdettől elrendelt sorsa lenne«. Az állam »durva erőszakszervei« nem csupán »jogtalanságot« zúdítottak a palesztinokra, de »meghiúsították Izrael erkölcsi küldetését«, kockára tették a zsidó nemzet »épségét és biztonságát«, és most már »a diaszpóra zsidóságának biztonságát is fenyegetik« azzal, hogy új antiszemitizmust provokálnak. Összegezve tehát: Izrael jelenlegi útja »rossz a zsidó népnek« és mindenki másnak… »A cionizmus kollektív elmezavar« – írja Rose, s mindazok, akik ezt az irányzatot támogatják, csoportneurózisban szenvednek.”

Kritikus esszéjében Rosenfeld sorra veszi a hasonló stílusban vádaskodó zsidó értelmiségieket, akik tanulmányaikkal, esszéikkel, köteteikkel immár önálló műfajt teremtettek. Számosan közülük nem csupán származásuk, hanem elkötelezettségük, munkásságuk alapján is zsidónak mondhatják magukat. Rosenfeld példaként idézi Daniel Boyarint, a magas presztízsű Berkeley Egyetem talmud-professzorát, aki szerint: amiként a kereszténység elpusztult Auschwitzban és Treblinkában, „úgy pusztulhat el az én zsidóságom Nabluszban és Hebronban”.

Izrael rituális erkölcsi megbélyegzői közül természetesen nem hiányozhatnak a holokauszttúlélők vagy azok gyermekei: ki lenne alkalmasabb náluk arra, hogy az izraeli katonákat a náci szoldateszkához hasonlítsa? Akik e gyászos szerepet felvállalják, valóban úttörőnek mondhatók: nyomukban immár a médiamunkások széles tömege is szégyenérzet nélkül nácizhatja le Izrael Államot. (3.)

„Büszke vagyok rá, hogy szégyellem, hogy zsidó vagyok!”

– ekképp jellemzi Rosenfeld azoknak a magatartását, akik fennen hangoztatják a nyilvánosság előtt, zsidóként mennyire szégyellik Izrael tetteit. Az általa bírált értelmiségiek a modern tudományos gondolkodás (így előszeretettel a pszichológia és a pszichiátria), valamint a zsidó identitás számos elemét bevetik Izrael megbélyegzésére. Utóbbi készletből fontos a zsidók hagyományos humanizmusa, magasrendű etikája, erőszakmentessége, amellyel szembeállítják Izrael „agresszivitását”, „militarizmusát”, stb. Ezen az alapon számtalan – gyakran a hagyományokat „továbbfejlesztő” – rituálét gyártottak: lerombolt palesztin házak képeivel ékesített szukkoti sátor; „palesztin felszabadítási haggada”; ünnepélyes eskü, melyben lemondanak a zsidókat megillető izraeli bevándorlási jogról; stb. Alvin Rosenfeld végkövetkeztetése: az Izrael legitimitását, létezési jogát elvitató zsidó értelmiségiek nem állíthatják, hogy semmi közük az utóbbi években fölerősödött, gyakran utcai erőszakba csapó antiszemitizmushoz.

Az esszé mindaddig nem keltett országos feltűnést, amíg a New York Times nem ismertette az általa kiváltott vitát – mely eladdig csak a szűkebb zsidó berkekben zajlott. Ettől a pillanattól kezdve azonban a „progresszív” értelmiség általános ellentámadásba lendült. „Boszorkányüldözés!” – kiáltották. McCarthy módjára megbélyegzik az Izrael és George Bush politikáját bíráló liberális, baloldali értelmiségieket! Ilyen vádakban részesült Rosenfeld és az írását megjelentető American Jewish Committee. Az ellentámadók különösen sérelmesnek találtak, hogy az antiszemitizmussal hozzák őket kapcsolatba. Éppen fordítva van! – lőttek vissza – Izrael kritikátlan támogatása váltja ki az új antiszemitizmust.

Ki az igazi zsidó?

Az antiszemitizmus vádja a zsidók között pattog oda-vissza – itt tehát nem kulturált vita zajlik, hanem elemi küzdelem, melynek célja a másik fél leszorítása a porondról. A tét: ki jogosult a zsidóság nevében beszélni? Ha a „progresszív” értelmiségiek e területen megvetik a lábukat, a nagyközönség úgy láthatja majd, hogy az „igazi zsidók” elítélik Izraelt. Eddig ugyanis a zsidóság nevében megszólaló szervezetek Izrael mögött álltak, s az ország létezési jogának nyílt vagy burkolt megkérdőjelezését antiszemitizmusnak bélyegezték. Ez a vád a Holokauszt óta tűrhetetlen. Ha azonban sikerül elhitetni, hogy az Izraelt támogató zsidó szervezetek és fórumok „oligarchikusak”, „elidegenültek”, s az autentikus zsidó hagyományt ma már a „progresszív” értelmiség képviseli, akkor az új antiszemitizmus vádját le lehet söpörni, s az Izraelt védő fal ledől. Ezért oly szívesen látott vendégek a „progresszív” zsidók az új antiszemitizmusban jeleskedő, keményen baloldali lapok hasábjain.

Az anticionista zsidók száma jelentéktelen a közösség létszámához viszonyítva, ám elit pozíciójuk a nyilvánosságban (egyetemi tanárok, írók, filmrendezők, vezető publicisták), rendkívüli aktivitásuk, örökös mozgalmárságuk, az általuk alapított rengeteg szervezet igen nagy befolyás látszatát kölcsönzik nekik. Csekély létszámukat ellensúlyozandó, oligarchikusnak, kirekesztőnek bélyegzik a nagy amerikai zsidó szervezeteket, amelyek miatt – úgymond – az ellenvélemény nem jelenhet meg a zsidó fórumokon. „Elnyomnak bennünket” – kiáltják kórusban a liberális médiát uraló értelmiségiek.

Sokadik menet: Soros beszáll

	Soros György

Az elnyomottakhoz március végén George Soros is csatlakozott írásával a tekintélyes New York Review of Books hasábjain. Terjedelmes opuszának első harmadában Izraelt és a Bush kormányt tette felelőssé a nem lohadó közel-keleti feszültségekért, amiért azok, „nem hajlandók elismerni a demokratikusan választott Hamasz-kormányt”. Mindez nem is meglepő – folytatta – hiszen a témáról Amerikában már nem is lehet szabadon eszmét cserélni a túlsúlyossá nőtt Izrael-párti lobbiszervezet, az AIPAC befolyása miatt. A szabad eszmecserét elnyomó AIPAC zászlóvivőjeként mutatja be ezután Alvin H. Rosenfeldet, aki szerinte anticionistának, sőt antiszemitának bélyegez minden bírálatot. (Idézi ugyan Rosenfeldet, aki szerint a bírálat legitim, de Izraelt nácinak vagy apartheid államnak nevezni már nem az, ám állítására érdemben nem reagál.) Végül – tőle merőben szokatlan módon – Soros mély rokonszenvéről biztosítja „zsidó társait” és hasonlóan mély elkötelezettségéről Izrael Államot, ám a pozitív kibontakozás útja – szerinte – csak az Izrael-párti lobbi mindent átható befolyásának csökkentése lehet. (Az utóbbi egy-két évben az AIPAC a zsidó befolyás szimbólumává lett a politikailag korrekt médiában.)

A szintén befolyásos The New Republic hasábjain Rosenfeld válaszolt támadóinak. Ismét gyűjtött egy csokorra valót az Izraelre és a cionistákra szórt abszurd vádakból. (Egy példa: a fent említett Jacqueline Rose leír egy történetet, mely szerint Adolf Hitler és Theodor Herzl egyaránt jelen voltak egy Wagner koncerten Párizsban, s ennek hatása mindkettőjüket meghatározó módon inspirálta további pályájukon. A képtelen história csak arra jó, hogy a cionizmust és a nácizmust – bármily abszurd módon – közös nevezőre hozza.) Rosenfeld ezután felvázolja a „progresszív” Izrael-bírálat háromlépéses taktikáját: 1. tégy valamilyen abszurd és sértő állítást Izraelről; 2. várd meg a kemény hangú visszautasítást; 3. kezdj el kiabálni, hogy íme, itt a bizonyíték: mindenkit leantiszemitáznak, aki bírálja Izraelt.

A zsidó anticionizmus

…csöppet sem új jelenség. Theodor Herzl eszméjét nemcsak a vallásos és az asszimiláns zsidóság utasította el születése pillanatától, hanem a baloldali, szekuláris zsidó mozgalmak is. A lengyel-orosz területeken meghatározó befolyású, szociáldemokrata szellemiségű, zsidó autonómiát hirdető Bund „burzsoá, nacionalista” irányzatnak bélyegezte a cionizmust, és ez lett a hivatalos szovjet politika alapja is: a cionizmus (a modern héber nyelvvel együtt) az első perctől kezdve átok alá esett. Az „anticionizmus” a zsidóellenes kampányok fedőneve volt szerte a kommunista világban, amelyekből sosem hiányzott egy-két lojális zsidó.(4.) A nyugati világban a Holokauszt, majd Izrael létrejötte nyomán egy időre margóra szorult az anticionizmus, de mindig akadtak befolyásos zsidó értelmiségiek, akik „őrizték a lángot”.(5.) 1973 után a világhatalma csúcsára érkezett Szovjetunióval az élen a kommunista rendszer, valamint a harmadik világ hivatalos álláspontja lett az anticionizmus, amely 1977-ben az ENSZ-közgyűlés cionizmus=rasszizmus határozatával tetőzött.(6.) Ám a nyugati szellemi elit színe-java épp ebben az időszakban ábrándult ki a kommunizmusból, így a független (értsd: nem kommunista) értelmiség ekkor már nem követte a szovjet vonalat. Izrael megbélyegzése és kirekesztése ebben a korban az állami politika szintjén zajlott. A kommunista világ kimúltával rövid ideig élő „történelem vége” illúzió hozta el a közel-keleti békefolyamat csalóka reményét. 1990 és 2000 között a zsidó állam léte elfogadottnak tűnt: Izrael nevét ebben a rövid évtizedben a nyugati világban köpködés nélkül is ki lehetett ejteni. 2000 nyara, az új intifáda kitörése után azonban a világ tévéképernyőit elárasztották a palesztin gyermekre fegyvert fogó izraeli katona képei, s Izrael azon nyomban újra pária országgá változott. Ám a nyugati világban a kampányt most nem a kommunista pártok, hanem a „progresszív” értelmiség és a baloldali média vezényelték. Vagyis: az idők változásáával a civil társadalom átvette az állam szerepét – az anticionizmus terjesztésében is. Ebbe a kampányba pedig kiválóan illenek a zsidó értelmiségiek, akik személyükkel hivatottak cáfolni az antiszemitizmus vádját.

1.Alvin H. Rosenfeld egy korábbi írását a Szombat is közölte: Antiszemitizmus és Amerikaellenesség. Szombat 2004 március

2.Alvin H. Rosenfeld: Progressive Jewish Thought and the New Anti-Semitism. Amereican Jewish Committe, 2006.

3.Közülük Magyarországon is jól ismert Norman Finkelstein, a „Holokauszt ipar” c. mű szerzője. (Kairosz kiadó 2003.)

4.Lásd pl. Ilja Ehrenburg szerepét az 1953-as anticionista hisztéria elindításában, amelyet számosan a tömeges szibériai deportálások előjátékának véltek. Adolf Sajevics moszkvai főrabbi pedig hivatalból tagja volt a szovjet „Anticionista Bizottságnak”.

5.Ilyen volt például Isaac Deutscher, a Sztálinról és Trockijról írott – immár klasszikus – művek szerzője.

6.Magyarországon a hetvenes években léptek színre azok a (többnyire zsidó származású) televíziós kommentátorok, akik rendszeresen méltatták a szovjet külpolitikát és bírálták Izraelt. A szovjet sajtó hisztérikus stílusát ugyanakkor nem vették át, mert a Kádár-rendszer nem pártolta az aktív anticionizmust.