„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok” – Mezei Andrással beszélget Várnai Pál

Írta: Várnai Pál - 2003-02-01 Rovat: Archívum

Mezei András költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, egyesületek és társaságok megteremtője, közéleti személyiség.

– 1966-ban jelent meg regényed, a Csodatévő. Beszédes cím, hiszen a holocaust borzalmai között a zsidóság csakis a csodában reménykedhetett. Idézek a regényből: „Ne emlékeztesd az embereket szenvedéseidre. Ha kérlelnek, hogy mesélj, mit is mondhatnál mindarról, amin keresztülmentél, szánalmas próbálkozás, méltatlan kísérlet maradna, mert az emberek sohasem értenek meg.” Mennyire aktuális ez ma?

– Ugyanezt gondolom. Az emberek nem tudják elviselni, ha emlékeztetik őket. nem tudja elviselni az sem, aki bűnös, de az sem, aki ott állt az utca két oldalán, amikor engem vittek, felemelt kézzel a Duna partra. De nem akarják tudomásul venni a rendes emberek se, mert ez abszurd, elképzelhetetlen. Mindaz, ami megtörtént, elképzelhetetlen még annak a számára is, akivel megtörtént. Hát akkor miért írtam meg a Csodatévőt? Meg kell itt említenem, hogy elvesztettem a látásomat. Nem tudom, hogy 1961-ben mi történt, de tudom, hogy a stressz, a megpróbáltatások ott jönnek ki, ahol a leggyengébb az ember. Nekem Svájcban csináltak egy szaruhártya átültetést, két hétig, bekötött szemmel, mozdulatlanul kellett feküdnöm, idegenben. Ez alatt a két hét alatt felidéződött az életemből mindaz, ami a holocaust után minden zsidóban elnyomódott, mert különben nem lehetett volna életben maradni. És ami feljött, az úgy jött fel, hogy egy kisgyerek képzeletben olyan csodákat tett a gettóban, ami természetes egy normális világban. A Csodatévő engem gyógyított azáltal, hogy megírtam. 1945 után bekerültem egy cionista gyerekotthonba, mert nagyon szegények voltunk. Cionista lettem, amit soha nem tagadtam, sőt, büszkén gondoltam arra, hogy egy zsidónak, aki túlélte a holocaustot, joga van arra, hogy a zsidó állam megszülessen. Hogy ne ismétlődhessen meg a szétszóratásban az, ami megtörtént. Ki is mentem Izraelbe és két évig dolgoztam a sivatagban.

Úgy írtál arról az országról, mint az otthonodról, mint a népedről. Szép verseket írtál Izraelről.

– Igen, de csak ötven év után. Ötven év kellett ahhoz, hogy megfogalmazódjanak bennem azok az érzések, amelyek akkor nem tudtak megfogalmazódni. Az az érzés, hogy otthon vagyok, ahogy egy alföldi parasztnak is természetes, hogy paraszt és magyar, hogy otthon van a tanyáján, a nyelvében.

Eredet című kötetedben megható verseket írsz édesanyád szülőfalujáról. Úgy írsz, mint aki alaposan ismeri azt a világot, mint aki ott is otthon van.

– Ez is egy drámai érdekessége életemnek. A holocaust előtt oly természetesen voltam zsidó is, meg magyar is, hogy észre se vettem. Apám is jó magyar volt, sőt, magyar nótaénekes. De ez se mentette meg őt Auschwitztól, ahol – mint arról később értesültem – a felszabadulás első napján felakasztotta magát. Nem bírta ki a szabadság örömét. Amikor, már csillaggal a mellemen, végigmentem a Wesselényi utcán és lezavart a járdáról a német őrszem, rá kellett döbbennem a valóságra. A holocaust elnyomta bennem mindazokat a gyönyörű tapasztalatokat, amelyeket én Nógrádban, anyám és nagyanyám mellett megéltem. Tényverseimet, az Adornot csak a rendszerváltás után tudtam megírni. Azokban az álságos időkben, amikor a kommunizmus nevében az egész kérdést a szőnyeg alá söpörték, nem is tudtam volna. Akkor se tudtam volna, mondom szomorúan, ha a rendszerváltás után nem jelentkeznek aktív antiszemita jelenségek.

„Csoóri védte a falut”

Nemrég több helyen jártam vidéken. Azt tapasztaltam, hogy az emberek mély együttérzéssel emlékeznek az elpusztult zsidókra. Mit gondolsz erről?

Valamikor sokat beszélgettem erről Csoóri Sándorral, aki váltig mondta nekem, hogy „hidd el, a parasztok olyan ártatlanok”, és védte a falut. Igaz, hogy a magyar falvakból elvittek a zsidókat, de a parasztok túlnyomó részben befogadók voltak. Magyarok, tótok, svábok; nem voltak antiszemiták. A zsidó kocsmáros, a szatócs beépült, de nem tagadta meg zsidóságát. Megteremtődött a tisztességes együttélés, amibe aztán belerobbant a német nácizmus, a lumpen elemek, meg a falusi félértelmiség által támogatott antiszemitizmus. Mit tehettek volna végül is a parasztok?

– Azt is mondtad a Csoórival folytatott Álominterjúban (valóságos vagy képzelt volt ez az interjú?), hogy őszintén bevallod, amikor nem téged vittek, hanem az „osztályidegeneket”, a kulákokat, akkor te is ott álltál tehetetlenül vagy közömbösen, és te se tettél semmit. Beszélgettetek arról is, hogy a magyarság és a zsidóság között sok a párhuzam, hiszen a magyarok is sok megpróbáltatáson mentek keresztül a történelem folyamán. Megjegyzem, erre a zsidók nem mindig figyelnek oda. Hogy is van ez?

Nézd, én tulajdonképpen nagyon sokkal vagyok adós. Egyszer egy versemben arról írtam, hogyha egy pillanatra megszűnne az antiszemitizmus, akkor a fajtámnak az arcába vágnám, hogy milyenek vagyunk. Amikor Izraelből visszajöttem, és láttam, hogy viszik el az embereket, akik összecsomagolva várják a kitelepítést, megdöbbenve mentem el a munkahelyi párttitkárhoz és megkérdeztem, hogy mi ez? Ő azt mondta: „Ugyan, ezek csak reakciós horthysta tisztek, viszik őket a Balatonhoz.” Talán belenyugodtam abba, amit mondott. Tehát, amikor nem engem vittek, velem is megtörtént az, ami milliókkal megtörtént.

– Említetted telefonon, hogy néha arra gondolsz: ahelyett, hogy olyan dolgokkal foglalkoztál volna, amelyekhez kevés közöd volt, jobb lett volna, ha megírsz még néhány jó verset.

– Hát igen, a dolgok megkeresik az embert. Valóban sok mindent csinálok. Egy írásommal elindítottam a „vásároljon magyar árut“ mozgalmat. Tulajdonképpen nem tettem mást, mint amit a legtöbb európai ország megtesz, hogy védi a saját termékeit. Tíz évvel ezelőtt pedig létrehoztam egy társaságot a keleti piacokért. Alapítottam egy könyvkiadót is, mert eufórikus boldogság fogott el, hogy szabadon lehet könyvet kiadni. Magam sem gondoltam volna, hogy a Belvárosi Ki adó kitűnő könyvek tömegét lesz képes kiadni. Nyolc éve jelenik meg a CET, sokan olvassák, és értékes folyóiratnak tartják. Megszületett a CET klub is, melynek se vezetője, se vezetősége. Minden hónap első péntekén összejövünk, és színvonalas előadókat hívunk meg.

Pár éve jelent meg a már említett Adorno, a Te holocaust-verseid, eljutnak-e ezek a versek, érdemeiknek megfelelően, az olvasóhoz?

– Igen, jelentek meg jó kritikák is, amelyek nagyon boldoggá tettek. Az Új Keresztények színpadi változatot is csináltak belőle. Van bennem egy furcsa gátlás. Látom, amint a fajtámbéliek csőstül viszik jó és rossz műveiket Németországba, mert apellálnak a német lelkifurdalásra. Én nem kívántam ebben részt venni. Miután Angliában sikerük volt, franciára és héberre is lefordították ezeket a verseket. Egy öreg barátom, Kárpáti Pál önként ajánlotta fel, hogy német verseket formál belőlük. Ő egy sváb kisgyerek volt, akit akkor deportálták, amikor én kijöttem a gettóból. A kis német kiadó tönkrement, nekem pedig három éve áll itt a raktárban több ezer példány, mert semmit nem tettem meg azért, hogy ezek a versek ismertté váljanak. Azt szeretném, ha valaki önként felfedezné őket. Egyébként, ha nem lennék zsidó, nem biztos, hogy utánuk nyúlnék, annyira fájdalmasak.

De zsidó vagy.

Muszáj-zsidó vagyok, a szüleim nem is voltak igazán vallásosak. Édesapám szalonnázott, édesanyám is csak a főünnepeket tartotta meg. Én elfelejtettem volna a zsidóságot, ha az antiszemitizmus nem kényszerít rá, hogy visszatérjek és, hogy felnőtt fejjel tanuljam meg, amit az én elpusztított családom nem tudott nekem megadni. De nem vagyok elfogult zsidó.

„…A magyar zsidóság népi, s nem vallási alapon zsidó”

Gondolod, hogy akkor fogadnak el igazán, ha vállalod a gyökereidet?

Igen, úgy érzem, hogyha a saját gyökereimet tudhatom a magaménak, akkor találom meg a másik emberhez is a szót, a lélekbeli kontaktust, és akkor találom meg a különbségekben az azonosságot.

Amikor boldogságosan vittem magammal Csoórit izraeli utamra (s ezt nem volt könnyű megszervezni és kiharcolni), és amikor minden információt megadtam hozzá, úgy éreztem, hogy – különösen a népi írók számára -, a zsidó sors óriási tanulságot jelenthet. Ahogyan ez a kis ország megszületett, ahogy ez a nép egy modem mezőgazdaságot teremtett meg, ahogy kiépítették az anyaország és a diaszpóra kapcsolatát, én úgy gondoltam, hogy ma, amikor sok ország keresi a többség és kisebbség egyensúlyát, Izrael példája biztatást, modellt adhat. Ki kell mondani, hogy a rendszerváltás óta Magyarország jól-rosszul, de igyekszik kontaktust tartani az igazságtalanul elszakított magyar tömegekkel. Lehet egyes intézkedéseket kritizálni, de a szándék jogosságát nem lehet megkérdőjelezni.

Emlékszel, 1967-ben, Lengyelországban micsoda felháborodás volt hivatalos részről, hogy a lengyel zsidó értelmiség egy része nyíltan együtt érzett Izraellel? De hiszen ilyen helyzetekben ez természetes. Mint ahogy a magyarok is együtt éreznek a határon túli magyarokkal.

– Van egy kis hiányérzetem. Arra a rengeteg gesztusra gondolok, amelyet a rendszerváltás óta ez a nép, a nem zsidó magyarok tettek a zsidók felé. Elhangzott a bocsánatkérés a holocaustért, és jó a kapcsolat Izraellel.

Nana, voltak itt más hangok is.

Arra is gondolok, hogy sok tekintetben a zsidó származású magyarok által is kritizált Antall Józsefnek elévülhetetlen érdeme, hogy amikor a rendszerváltáskor a szovjet zsidók pogromveszélybe kerültek – s erről ma is kevesen tudnak -, akkor százezrek mehettek Izraelbe Magyarországon keresztül. Ha probléma volt, Antall József azonnal intézkedett. Ehhez képest Csurka vagy Chrudinák eltörpülnek. Egy másik dolog: semmi probléma nem lett volna azzal, hogy kisebbségnek nyilvánítsák a zsidóságot, de, legalábbis a zsidóság hangadó része, ellene volt. Szembe mert-e nézni a magyar zsidóság azzal, hogy népi s nem vallási alapon zsidó? Magyarországon még ma is a zsidó klérus képviseli a zsidóságot. A magyar kormány pedig belenyugodott abba, hogy a zsidóság egy olyan kisebbség, amely nem tartja magát kisebbségnek. Tehát nem mondhatjuk, hogy a mi magatartásunkban nincsenek ellentmondások. Visszautalva Csoórira, mi megállapodtunk annak idején, hogy ha antiszemitizmust tapasztalunk az egyik oldalon, akkor Csoóri szól, míg ha egy zsidó használja fel ürügyül zsidóságát, hogy ne érhesse kritika, akkor én lépek fel.

„Semmi nem fáj nekem, csak Csoóri Sándor”, írod valahol.

– Igen, de akkor azt mondtam Csoórinak, ha nem rosszat, hanem jót akart, ott vétkezett, hogy megpróbált valamit megfogalmazni, amit nem lehet félreértés nélkül szavakkal kifejezni. Sajnos, a magyar zsidóság rögtön megsértődik, ha zsidónak tartják, az SZDSZ megsértődik, ha zsidó pártnak tartják, az MTK megsértődik, ha zsidó futballcsapatnak tartják. Az MTK-sok arra hivatkoznak: de hát abban a csapatban egyetlen zsidó sincs. Az SZDSZ-ben rengeteg nem zsidó van. Nem akarják tudomásul venni, hogy az is tény, amit róluk gondolnak az emberek. Ezek az anomáliák részei a magyar társadalomnak.

„Baloldalinak vallottam magam”

Hadd kérdezzelek most a baloldaliságról. Te valamikor hittél a szocializmusban. azaz az akkori rendszerben. Többek között gondolok itt a Tűztánc antológiára. Nem érzed úgy, hogy becsapott téged az ideológia?

Nem, 1945 után nem léptem be semmiféle pártba. A gyerekotthonban baloldali cionista lettem, amely baloldaliság nem keleti gyökerű volt, nem különült el attól a bibliai tanítástól, hogy a szegényekkel együtt kell éreznünk. József Attilán és Bialikon nevelkedtem. Ez egy tiszta, ősi baloldaliság volt, amelyet átvettek, majd megcsúfoltak az oroszok. Mikor kimentem Izraelbe, bár nem voltam tagja, de lejártam a kommunista párt gyűléseire. Éjszakánként baloldali arab barátaimmal fogadtuk Szíriából azokat az arab tanító menekülteket, akiket kommunistaként ki akartak ott végezni, mert a nép kezébe könyvet adtak. Segítettük őket eljuttatni a szabadabb Kairóba.

Miért is jöttél vissza Izraelből?

Talán csak azért, mert nem tehettem meg nem történtté, ami ott megtörtént velem, ahol a „sajátomban” voltam. Talán anyám miatt, vagy mert nem szerettem a fizikai munkát, na meg talán elsősorban a nyelv miatt, hiszen a héber irodalmat is magyarul olvasom.

Most elmondhatnád, hogyan élted meg 1956-ot.

Beléptem az Andrássy úti Forradalmi Ifjúmunkás Szövetségbe. Soha nem felejtem el, hogy egy héttel később, már november 4-e után, megfogta a vállamat az Angyalföldi Gázkészülékek Gyárának egykori DISZ-titkára, aki harcolt a Széna téren, és azt súgta a fülembe: „gyorsan belépni a pártba”. Mert ő már tudta a veszélyt. Legjobb barátom egy cukrász volt az Almássy térről, akit felakasztottak, és akivel együtt lázadtam fel 1952-ben Debrecenben, a tüzérezredben, ahol majdnem hadbíróság elé állítottak. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy forradalmár voltam. 1956 „legszebb” napjaiban, be kell vallanom, megrendültem. Mentem a Király utcán, és a hátam mögött két ember beszélgetett. „Ezt az utcát is meg kellene tisztítani tőlük”, „Nem, még nem jött el az ideje.” Nem tudtam 1956-ban függetleníteni magamat a saját zsidóságomtól. Csoórival találkoztam ezekben a napokban, a mai napig emlékszem rá, a Rózsadomb alján. Ő azt mondta, hogy ez forradalom, én azt, hogy népfelkelés. Ma is úgy gondolom, hogy az volt. ’56-ot a mai napig nem tudtam feldolgozni.

Hogyan alakult ebben az időben az irodalmi karriered?

Csoóri közölte egy versemet az Új Hang-ban, ’56 nyarán. A forradalom után Kiss Tamás közölt az Élet és Irodalom-ban, majd az akkori Népszabadság-ban is megjelentem.

Szólj most pár szót az 1958-ban napvilágot látott Tűztánc antológiáról, amelynek Te is szerzője voltál. Tudom, hogy 30 évvel később is kiadtatok egy másik, egy nosztalgia-Tűztáncot, amelynek azonban már nem volt politikai jelentősége.

Engem oda Garai Gábor és Váci Mihály vittek be. Ők voltak a Tűztánc legmarkánsabb képviselői. Publikáltak benne, többek között Ladányi Mihály, Györe Imre és Imre Katalin is. Én egy hihetetlenül műveletlen zsidó proligyerek voltam és boldog, hogy ők befogadtak maguk közé. Baloldalinak vallottam magam, sőt, el lehet mondani, hogy a baloldali érzelmeim már-már szélsőségesek voltak. 1956 után szolidaritást vállaltam a barátaimmal, amíg ők meg nem tagadtak. A megtagadás történetét még senkinek nem meséltem el. Genfben megoperálták a szememet. Az új szememmel elmentem Párizsba. Vittem magammal egy könyvet, Isaac Babel Lovashadseregét. Három napig csak olvastam, ki se mentem az utcára. Mikor hazajöttem, elmentem a barátaimhoz. Ott voltunk Tabák András lakásán, Nyerges András, Imre Katalin, Kiss Tamás, Győré Imre és elkezdtem nekik lelkesen dicsérni Babelt. Mire azt mondták nekem: – „Andráska, ez egy jelentéktelen író”. Mire azt mondtam: – Nem létezik, ha ti ezt jelentéktelennek érzitek, akkor mit keresek én itt? – „Tényleg Andriska, akkor te mit keresel itt” – vágott vissza Imre Katalin. Hisztérikusan azt válaszoltam: – „Akkor én megyek”.

Miért tartották ők Babelt jelentéktelennek? Ideologikus okokból?

– Én már nem emlékszem a zsdanovi és egyéb meggondolásokra, mondtak valamilyen okot. Csak azt tudom, hogy mint a kutya, kódorogtam ki onnan. Hónapokig és hihetetlenül fájt, hogy a barátaim ezt tették velem. De később megértettem, hogy mindez logikus következmény volt, és felszabadulásnak éreztem. Óriási szerencse, hogy megtörtént, hogy merhettem jobban önmagam lenni.

Mondd, hogy tudtál te olyan ember lenni, akit mindenki elfogadott, aki mindenkivel jóba tudott lenni, mindenkihez alkalmazkodni? Hogy magyarázod meg a túlélésedet?

– Én az emberek felé nyitott tudtam maradni, és meg tudtam őrizni az érdeklődésemet irántuk. A CET-ben is közlöm a legkülönbözőbb meggyőződésű szerzőket. Ez az úgynevezett nyitottság, néha naivitás is, sőt, balekság volt, de ha nem vállalom a kockázatot, hogy balek is legyek, akkor nincs esélyem a jóra sem.

Mit gondolsz azokról a zsidó újságírókról, akik a pártvonalat követve, a legellenségesebb cikkeket írták Izrael ellen?

– Én sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok, hogy együtt érzek Izraellel. Ugyanakkor nekem sincs mentségem: ki váltam a pionírok közül és visszacsúsztam a túlélő zsidóság ígéretföldjének hitt kommunista menedékébe. Zsidóságukat megtagadva, ezek az emberek előbb- utóbb torzult személyiségekké és potenciális áldozatokká váltak. Pótcselekvésükben azt hitték, hogy eltörölhetik a múltat. Mellesleg, ebbe az utcába mások is menekültek: nyilasok és katonatisztek, polgárok és arisztokraták, sok jóhiszemű ember is. Nehéz szétválasztani, hogy mit diktált a félelem, és mit a humánus lélek.

Befejezésül beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen szereped volt a magyar-izraeli kapcsolatok kiépítésében?

Úgy kezdődött, hogy a Hollandiában élő Sándor Anna 1981-ben kiment Izraelbe, és visszatérése után felhívta a figyelmemet arra, hogy Izraelben él egy magyar származású költő, Itamár Jáoz-Keszt, aki sok szempontból hasonlít rám, és jó lenne ha megismerkednénk, így kezdődött el máig tartó barátságunk, a „költődiplomácia”. Itamár magyar költőket, többek között Illyés Gyulát fordított, antológiát csináltunk együtt, meghívásomra még a rendszerváltás előtt ellátogatott Magyarországra. Engem 1981-ben, 32 év után először engedtek ki Izraelbe a Pártközpont Kulturális Osztályának engedélyével, az Új Kelet című újság meghívására. Két évvel később Pozsgayval mentem hivatalos látogatásra. A nyolcvanas években cikksorozatom jelent meg Izraelről az ÉS-ben. Izraeli békedelegációt hívtam Budapestre, ugyanitt izraeli-palesztin titkos találkozót szerveztem. A rendszerváltás után részt vettem a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesület és a Magyar-Izraeli Baráti Társaság megalapításában.

A Kettős kötődésben említed, hogy amikor először mehettél Izraelbe, utánad szóltak: „Ne felejtsd el, hogy kommunista vagy.” Feltehetően bizalmuk volt benned, s így ápolhattad a magyar-izraeli kapcsolatokat. Amint erről már korábban beszéltünk, te valahogy mindenkinek megfeleltél. Jóban tudtál lenni Aczéllal is, Pozsgayval is.

Igen, de amikor kettőjük között elmérgesedett a helyzet, én Pozsgay mellé álltam.

– Befejezésül hadd idézzek egy, ehhez az interjúhoz készült kéziratodból: „A holocaust után nem az a fontos, hogy miként viselkednek az emberek az életben maradottakkal, hanem hogy miként élik le az életüket az életben maradottak, mert túlélni akkor már nem a szerencse dolga, hanem erkölcsi kérdés.”

Mezei András

A hamuszürke nád nem gyujtotta-e ránk

az éjszakát -, melybe kikivánkoztam,

s drótkaríkázva a falut meztélláb

körbefutottam, miközben gyapjas hajam,

s homlokom mindig más kalapok karimája

alatt izzadt, odabent mindig idegen sapka

került fejemre. – De, ki a kenyeret megszegte,

s töretét adott az alacsonyan ülő gyereknek,

nagyapám nem tudhatta, hogy véreres kézfeje

Gósen földjének deltáját mutatja,

a Nílus legvégső elágazásait. Én, öreg