„Soha nem működöm együtt politikai pártokkal” – Interjú Etgar Keret izraeli íróval

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

„Soha nem működöm együtt politikai pártokkal”

Interjú Etgar Keret izraeli íróval

Etgar Keret 33 éves, Tel-Avivban él. Magyarul első ízben lapunkban jelent meg novellája, három elbeszélését pe­dig a Múlt és Jövő legutóbbi száma közölte. Írásai, melyek nem vagy nem közvetlenül az izraeli hétköznapokat, hanem bárhol, bármikor, bárki által átélhető lelki folyamatokat tükröz­nek, sokszor kafkai látásmódot idéz­nek. Inkább antihősökről ír, mint hé­roszokról, inkább alulnézetből láttat­ja a világot, mint „nemzeti sorskérdé­sekről” beszél. Egyfajta lázadás politi­kai hallgatása is, ami egy olyan túlpo­litizált országban, mint Izrael, nem is maradhat kritikus reflexió nélkül.

Etgar Keret tavaly decemberben a Múlt és Jövő és az Izraeli Nagykövet­ség meghívására Budapesten járt, ahol két irodalmi esten vett részt. Gadó János készített vele interjút.

  • Gyakran hívják meg felolvasó körútra Európába?

  • Voltam már Lengyelországban, Orosz­országban, Olaszországban, Németország­ban és Franciaországban több ízben is.

  • Magyarországon most jár először?

  • Igen, és nagyon kellemesen érzem magam, noha egy presszóban volt egy kellemetlen élményem. Idegen nyelvű társalgásunkat hallva odafordult hozzánk egy férfi, és megkérdezte, honnan jövök. Mikor megtudta, hogy izraeli vagyok, megkérdezte: – És jó zsidó vagy? – Persze – feleltem viccesen -, én vagyok a legremekebb zsidó a világon. – Az én apám is remek ember volt – mondta erre -, sok zsidót megölt, büszke vagyok rá – és megmutatta a vállára tetovált náci jel­vényt Megmondom őszintén, ez volt az első alkalom, hogy külföldön zsidóként inzultáltak. Megdöbbentem, mert külföl­dön nem vándorló zsidónak érzem ma­gam, csak egyszerű utazónak.

  • Ezek szerint Magyarország nem lesz a kedvence.

– Ezt az inzultust nem tekintem más­nak, mint hogy találkoztam egy kellemet­len alakkal. A város gyönyörű, az embe­rek rendesek, és a magyarokkal rokon­szenvezek, mert ők is elveszítették min­den háborújukat. Jobban kijövök az em­berekkel egy vesztes országban, mint egy győztes országban. Az örök vesztesek­ben, miként a zsidókban is, kifejlődik egyfajta irónia, humorérzék. Izraelben a magyarok híresek a humorérzékükről.

  • Talán a magyar zsidókat akarta mondani. A humor valóban nagyon zsidós jelenség Magyarországon.

– Nagyon jól éreztem magam például Írországban. Az írek sohasem voltak hó­dítók, nem volt valami jó életük. Könnyű szóba elegyedni az emberekkel, akik meghívnak az otthonukba, megkínálnak étellel, itallal – egyszóval roppant barátsá­gosak. Nem úgy, mint az osztrákok.

  • Őket nem szereti?

  • Egy népre nem lehet azt mondani, hogy nem szeretem. De Bécsben nem éreztem otthon magam. Budapesten jól érzem magam, az emberek barátságo­sabbak, kellemesebbek. Szeretnek pa­naszkodni, ami nekem rokonszenves, mert ez a zsidó mamákra emlékeztet.

  • Ha ilyen sok országban járt. ez nyil­ván azt jelenti, hogy néhány művét le­fordították ezeknek az országoknak a nyelvére.

– Összesen tizenhét nyelven jelentek meg műveim. Ez azonban többnyire né­hány elbeszélést jelent csupán – mint itt, Magyarországon is. Önálló kötetem – no­vellagyűjtemény – nyolc nyelven jelent meg. Németországban a legkedvezőbb a visszhang. Állítólag Lengyelországban is jó sajtóm van, de sajnos azt nem tudom elol­vasni. Franciaországgal ellentétben, ahol elsősorban a francia írókra kíváncsiak, a német közönséget jobban érdeklik a kül­földi szerzők, mint a hazaiak.

  • Elmondhatjuk, hogy külföldön ön az egyik legsikeresebb izraeli író?

  • Nem tudom, mivel számos izraeli író van, aki népszerű külföldön. Hazai pályán könnyebb az összehasonlítás: Izraelben, azt hiszem, az ötödik vagy a hatodik legol­vasottabb szerző vagyok. Amosz Oz vagy A. B. Jehosua mellett ez nem olyan rossz.

  • Vagy két hónapja jelent meg a Jerusalem Postban egy tudósítás né­hány izraeli írónak arab falvakban tett látogatásáról. Gyászoló családokat kerestek föl. amelyek az intifádában elesett fiaikat siratták. Vajon sikerült ezzel a látogatással előmozdítani a megbékélést?

– Amikor a zavargások elkezdődtek, úgy döntöttem, nem fogok nyilvánosan felszólalni. Magánszemély vagyok, nem pedig a „nemzedékem hangja”, vagy vala­mi ilyesmi. Nem képviselek senkit. De a zavargások alatt borzasztó dolgok történ­tek, és különösen fájdalmas az izraeli ara­bokkal történt összecsapás, hiszen velük évtizedeken át békében éltünk. Arab ét­termekben ettünk, arabokkal dolgoztunk egy munkahelyen. Az újságnál, ahol dol­goztam, arab volt a fényképész. Azt hit­tük, minden rendben van. Aztán Jaffa, ahol lakom, hirtelen háborús övezetté vált: autógumikat égettek, köveket hajigáltak. Ezért lett fontos számomra ez a látogatás, mert meg akartam érteni, mi tör­ténik. Izraelben a zsidó és az arab közös­ség is nagyon heterogén. „Az arabok kö­veket dobálnak, utálom őket!” – mondja valaki, miközben esetleg egyvalaki dobja, és húsz ellene van. És így beszélnek a másik oldalon is: „Egy izraeli katona meg­verte a fiamat, utálom az izraelieket!” De nem minden arab és nem minden izraeli vett részt ezekben az ütközetekben. Ezért éreztem fontosnak, hogy elmenjek egy gyászoló családhoz és megmutassam: nem tartom őket ellenségeimnek, embe­ri mivoltukból kivetkőzött lényeknek, akikkel beszélni sem akarok többé.

Ami magát a látogatást illeti, az egyik helyen nagyon nyíltak és barátságosak voltak velünk – ami figyelemre méltó, ha arra gondolunk, hogy elvesztették a fiukat -, a másik helyen viszont eluralkodott a harag. Azt mondták, a fiú ártatlan volt, ami vagy igaz, vagy nem, hiszen a súlyos összecsapásokban ezt aligha lehetett biz­tosan látni. Vibrált a feszültség a le­vegőben. Másfelől izraeli részről nem tar­tottam szerencsésnek, hogy prédikálni kezdenek egy gyászoló családnál, ahol a halott fiú fekszik kiterítve. „Ez nem csak a mi hibánk, nektek is türelmesebbeknek kéne lenni!” meg ilyesmi. Ez nem a meg­felelő időpont a politikai vitákra. Ennek majd akkor jön el az ideje, ha a gyász ide­je lejárt. Ilyenkor csak a részvét szavainak van helye. Ha az emberek politikáról kez­denek beszélni, könnyen elragadtatják magukat. Mindkét fél részéről ez történt, és így roppantul megnőtt a feszültség.

  • Akkor végül is volt értelme ennek a látogatásnak?

  • Mindezzel együtt ez még mindig jobb volt, mint ha otthon maradunk, és nem teszünk semmit. A vitatkozás egészsége­sebb, mint ha nem is találkozunk. A fe­szültségek ma persze Izraelben sokkal nagyobbak, semhogy egy csoport író megoldást találjon ezekre. De személy szerint számomra is fontos volt, hogy megpróbáltam tenni valamit. Nem ringa­tom magam olyan illúziókba, hogy a láto­gatásunk változást idézett elő. Éreztem a gyűlöletet a levegőben: azoknak az em­bereknek nehezükre esett velem egy le­vegőt szívni. Még nagyon sok erőfeszítés­re lesz szükség, hogy a dolgok visszazök­kenjenek a régi kerékvágásba.

  • Ismer olyan palesztin írókat, köz­életi személyeket, akik önökhöz hason­lóan felszólaltak az erőszak ellen?

– Őszintén szólva nem sokat. A Közel-Kelet nem Európa. Ott nem fordulhat elő, ami itt (mármint a Közel-Keleten – a szerk.), hogy emberek véres arccal ro­hangálnak az utcán. Ez más kultúra. Itt a vallási fundamentalizmus roppant erős. A palesztin társadalom nem demokratikus. Itt nem lehet a kormány ellen beszélni. Ezért aztán a palesztinok gyakran kétféle­képpen beszélnek: nyilvánosan emígy, egy kávé mellett pedig amúgy. Tudom, hogy sokan nem értenek egyet azzal, ami történik. Biztos vagyok benne például, hogy a palesztinok túlnyomó többsége el­lenzi a gyerekek részvételét a tüntetése­ken, a kődobálásokon. Tisztában vannak a manipulációval, hogy ha a gyerekek meghalnak, akkor majd a CNN bemutatja a képüket. De ezt nem merik Arafat sze­mébe mondani, mert félnek. Ezt itt Ma­gyarországon, egy hajdani kommunista országban nem kell magyarázni.

Szerintem egyébként Arafat most már örömmel aláírna egy békeszerződést, de ezt már nem teheti meg, mert abban a pillanatban lelőnék, és ő tisztában van ez­zel. Ez történt Szadat elnökkel Egyiptom­ban, abban az országban, amely talán a leginkább demokratikusnak nevezhető az arab világban. Arafat egyetlen módja a hatalmon maradáshoz az, ha támogatja az erőszakot. Ha Izraelben nem értenek egyet a békeszerződéssel, akkor tüntet­nek. De a palesztinok között ez fegyveres harchoz és polgárháborúhoz vezetne.

A palesztin rezsim rendkívül korrupt. Sok frakció harcol egymás ellen – mint egy közép-amerikai banánköztársaság­ban. Így ha aláírnának is egy egyez­ményt, azt nem tartanák be.

  • Baloldali értelmiségiek nemigen beszélnek így Izraelben. A Haarecben megjelent cikkeikben arról olvasok, hogy a béke már karnyújtásnyira van, még néhány áldozatot kell hozni, te­rületeket föladni, és megköthetjük a békét.

  • Én azon a véleményen vagyok, hogy meg kell kötni az egyezményt, Jeruzsálem egyes kerületeit meg kell tartani, de mind­ez nem jelenti azt, hogy optimista vagyok. Ha új cipőt veszünk, hónapokig tart, míg úgy kitapossuk, hogy kényelmes legyen. Ha aláírjuk a békeszerződést, utána is sok zűrzavar lesz, de talán húsz év múlva megnyugszanak a kedélyek, és béke lesz. Ha nem írunk alá egyezményt, sosem lesz béke. Nem gondolom, hogy egy darab papír aláírásától beköszönt a béke. Kilá­tástalan szegénységben élő embereket, akik bűnbakot keresnek a nyomorúságu­kért, könnyű meggyőzni arról, hogy a mennyországba jutnak, ha felrobbantják magukat egy izraeli autóbuszon. Ez nyil­ván nem fog megváltozni egy szerződés aláírásától. De a békeszerződés egy lépés lehet a javulás felé.

  • Izraelben sokan egyetértenek ezzel a véleménnyel. Ez így van a palesztin oldalon is?

A kétféle retorika nagyon külön­böző. Minálunk még Ariel Saron is a bé­kéről beszél, a másik oldalon mindenki dzsihádot kiált. De ha nem most, akkor egy vagy két év múlva talán hajlandók lesznek másként látni a dolgokat. Ha pe­dig mégsem, akkor elég erősek leszünk ahhoz, hogy megvédjük magunkat. Nem félek attól, hogy annyi engedményt te­szünk, ahonnan már nincs visszaút. Nem hiszem, hogy a békekötés után szeretni fogjuk egymást, de a hideg bé­ke is jobb, mint a háború. Ha átmegyek a Sínai-félszigetre, az egyiptomiak ma sem szeretnek, de legalább nem lőnek le, mint harminc évvel ezelőtt. (Egyéb­ként: az Egyiptommal való békekötés előtt is így beszéltek nálunk: nem bízha­tunk bennük, ha visszaadjuk a Sínait, még többet fognak követelni stb. Nem lett igazuk.) Az, hogy a palesztinok a hi­vatalos vonal ellenében nem mernek a békéről beszélni, nem jelenti azt, hogy akkor én sem beszélek róla. A két oldal között nincs szimmetria.

  • A legtöbb izraeli író ugyanígy véle­kedik?

  • Ó nem. Az én hangom nem a klasszi­kus, ortodox módon baloldali intellektueleké. A legtöbb izraeli író – azt kell mon­danom – nagyon naiv. Azt hiszik, ha béke lesz, utána egy csapásra minden megvál­tozik stb. (Egyébként vannak az írók kö­zött is jobboldali beállítottságúak – a ke­vésbé ismertek közül.) A baloldaliak kö­zül néhányan megváltoztak az új intifáda kitörése után. Úgy érzik, a palesztinok el­árulták őket Szerintem ez is naivitás, hi­szen csak az árulhat el engem, aki koráb­ban a társam volt De a helyzet kezdettől fogva nagyon rossz volt.

A legtöbb izraeli író nagyon ideologikus beállítottságú, én inkább pragmatikus va­gyok. Számos izraeli író elkötelezett a bal­oldali pártok iránt, míg én soha nem működtem együtt politikai pártokkal. A politikával kapcsolatban cinikus vagyok. Ezért a baloldali írók engem nem is tarta­nak baloldalinak. Több elbeszélésem pél­dául a Nyugati Parton játszódik, amelyekben a helyzet komplex voltát igyekszem megmutatni. Ezek nem ideologikus írá­sok, én a helyzet tragikumát igyekszem megmutatni. Baloldalról nézve ezeket né­ha jobboldali írásoknak tartják. írótársa­im közül többen a szememre hányják, amiért nem írok alá petíciókat, nem me­gyek tüntetni, nem írok politikai publicisz­tikát stb. Avraham Jehosua ezt már nyil­vánosan is a szememre hányta: a Jediot Ahronot című lapban nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem politizálok nyíl­tan. Ő ugyanis a baloldal, így Ehud Barak aktív támogatója.

  • Az ismert izraeli írók többsége ha­sonlóan aktív?

– Igen. Amosz Oz például a Merec pár­tot támogatja. Tanácsadója a párt ve­zetőjének, Joszi Száridnak. Politikusok már számos alkalommal hívtak engem ta­lálkozóra, de én ezt mindig elutasítottam. Miért hívnak? Csak azért, mert híres va­gyok? Nem hiszem, hogy a politika terén a tanácsaimra szorulnak. Azt meg nem akarom, hogy a nevemmel hirdessenek egy politikai pártot.

támogatás
Pop up banner1

Címkék:2001-02

[popup][/popup]