Séta Chelmben

Csak azért jöttem ide, mert kíváncsi voltam, hol éltek a jiddis folklór által megö­rökített, híresen ostoba chelmi zsidók. Ezek az anekdoták egy tőről fakadnak az ango­lok ír vicceivel, a németek keletfríz törté­neteivel és a magyaroknak a rátóti tó­tokról szóló meséivel. Mivel minden nemzetnek szüksége van butákra, akik keresztbe tartott létrával sietnek át az erdőn, a régi lengyel zsidóknak is úgy kellettek a chelmi történetek, mint ne­künk a rendőrviccek.

Chelmben látogatást tesz a kormány­zó, és megkérdezi a rabbitól, hogy szü­letett-e itt híres ember. Emez meg azt válaszolja, hogy nem, mert amennyire vissza tud emlékezni, az elmúlt harminc évben a városban csupa kicsi csecsemő született. Annyira vándormotívum ez, hogy még Woody Allén is átvette, a for­rás megjelölése nélkül.

Tervem szerint csak két-három órára, egy kis nyomolvasó sétára jöttem volna ebbe a lengyel kisvárosba, pár lépésre az ukrán határtól. De Chelmet nem olyan könnyű otthagyni. A pályaudvari csomagmegőrzőt fényes nappal egysze­rűen bezárták egy órácskára, és mivel nem juthattam hozzá bőröndömhöz, le­késtem a vonatcsatlakozást. Vándor­motívumok helyett nesze nekem ván­dorlást akadályozó motívum. Végre elő­került a felelős, egy harmincas, cigaret­tázó nő. Nem értettem pontosan, hogy csak képtelen bocsánatot kérni, vagy még neki áll feljebb. A füstölgő vasutas­nő sportszerűtlenül kihasználta a hazai pálya és az anyanyelv előnyeit. Abban a ripakodó, hadaró stílusban beszélt ve­lem, ami, úgy látszik, itt kijár a lengyelt oroszból torzító magamfajta nyelvi bű­nözőknek vagy a csomagmegőrző szo­kásos ügyfeleinek, az Ukrajnából jött csempészturistáknak.

A közjáték rámutatott vándorlásom gyenge pontjára. Esős időben, bőrönd­del a kezemben, pályaudvarokon vára­kozva és vonatozva a mesebeli chelmi zsidókhoz méltó hülyeség volt arra szá­mítani, hogy itt, a keleti végeken a szol­gáltatások ugyanolyan megbízhatóan működnek, mint odafent Varsóban. Le­ hét, hogy itt Kell töltenem az éjszakát? A chelmi szállodában állítólag felszólít­ják az embert, hogy aludjon gyorsab­ban, mert másnak is szüksége van a párnára.

És eszembe jutott a viccbéli chelmi fiatalember is, akit vacsorára hívtak egy baráti családhoz, de közben annyira el­eredt az eső, hogy a vendéglátók ma­rasztalni kezdték: aludjon ott. A fia­talember elfogadta az ajánlatot, de nem­sokára elhint az asztal mellől, és csak egy óra múlva került elő, bőrig ázva.

Csak épp hazaszaladt megmondani any­jának, hogy aznap nem alszik otthon.

A dombtetőre épült tornyos, régi kisváros utcáin gondterhelt, igénytele­nül öltözött emberek siettek dolgukra. Azt írják az újságok, hogy Lengyelor­szágban már látni az alagút végét, de ezek a járókelők még biztos nem hallot­ták a jó hírt. Csak a fiatalok jókedvűek. Tavasz volt, éppen kisütött a nap, és egy padon gimnazista korú szerelmesek ölelkeztek.

A városka kifelé, a dombról lefelé nőtt. A régi városrész és a vasútállomás között az ötvenes évek stílusában épült sorházak. Itt van a zöldségpiac és a standok mellett, akárcsak Budapesten a Klauzál téren, a KGST-piac. A dombot lakótelepek veszik körül: a hatvanas-het­venes évek igénytelen, meztelen panel­házai előtt a Magyarországon megszo­kottnál kevesebb és csupa szocialista márkájú autó parkolt.

A domb alján folyócska kígyózik. In­nen cipelték haza, felfelé az emelkedőn a chelmi zsidók a súlyos vödröket. Eközben állítólag azon morfondíroztak, hogy hogyan lehetne ezt a munkát meg­könnyíteni: felfelé hordani az üres vöd­röket, lefelé meg a vízzel telieket.

A KGST-piac más határ menti lengyel városokhoz képest itt szinte meghitten kicsi. Lassan züllő szocialista munkahe­lyek által cserbenhagyott egzisztenciák, főleg ukrán nők kínálják a szovjet típu­sú vállalatok résein kihulló, nálunk is jól ismert iparcikkeket, azt az anyagigé­nyes és egyszerű technológiát igénylő fajtát. Festett fakanalat, bicikliláncot, ollót, kést, vonalzót, elektromos kábe­leket, nyél nélküli gereblyét és más or­mótlan, de mégsem túl nagy vasalkatrészeket. Mindent, ami az összehajtható, hosszú, csíkos, strapabíró műanyag szatyrokban még szállítható, és odaát egy kicsit olcsóbban megvehető vagy „organizálható”. Egy rendszer végkiáru­sítása. Az üzemi szarka mozgalom, ez a népi privatizáció sok keleti kincset jut­tatott el Chelmbe. Ezek a cikkek csakis olcsóságuk miatt és csakis itt, a sze­gény Kelet-Európában kelhetnek ver­senyre a másik nagy bóvlifajtával: a szomszéd standokon kínált távol-keleti tucatcuccokkal.

Sötétedéskor a magánexportőrök felszállnak a lvovi (magyarul: lembergi) vo­natra, és hazamennek. Élelmiszerrel megrakodva, mert odaát most az sokkal drágább. A csempészet itt megszokott, és ha nem is engedélyezett, de most megtűrt tevékenység sokak becsületes foglalkozása ezen az örökös határvidé­ken. Az elmúlt kétszáz év során, a két háború közötti rövid időszaktól eltekintve Chelmet országhatár választotta el a közeli Lembergtől. Chelm az Oroszor­szág részét alkotó Lengyel Királysághoz tartozott, majd 1918 után az újra meg­alakult Lengyelországhoz. Az idős lembergiek pedig úgy járhattak be négy or­szágot – a Monarchiát, Lengyelországot, a Szovjetuniót és Ukrajnát -, hogy ki se kellett tenni a lábukat szülővárosukból. Ez is egy zsidó vicc motívuma, bár van, aki nem találja mulatságosnak az állampolgárság gyakori cseréjét.

Azelőtt itt a határ menti vándorló kis­kereskedelem, a seftelés inkább zsi­dóknak való foglalkozás volt. A mostani árusok ősei pedig valószínűleg egytől egyig parasztok voltak. Most ők itt az új zsidók, a régieknek még a nyomát is el­tüntette a népirtás.

A valódi chelmi zsidóknak csak annyi közük volt kényszerű hírnevükhöz, mint amennyire a Szabó nevű embereknek általában a szabáshoz. A két háború kö­zött a 15 ezer zsidó a városka lakosságá­nak felét tette ki. Volt jiddis nyelvű helyi újság is. Olvasói közül csak azok marad­tak életben, akik megértették, hogy a német és a szovjet külügyminiszter pak­tuma alapján megszállt Lengyelország­ban mennyire nem mindegy, hogy Molotov vagy Ribbentrop. Ők pár ezren 1939 szeptemberében a közeledő német csa­patok elől a közelbe, az ugyanakkor megszállt szovjet zónába szöktek.

Az otthon maradottakat a nácik az el­ső háborús években kisebb csoportok­ban a helyszínen végezték ki, majd 1942-43-ban nem messze innen, a lublini körzet nagy halálgyáraiban, Majdanekben, Sobiborban és Belzecben tö­megesen ölték meg őket. A nagyobbik chelmi zsinagógát teljesen lerombol­ták, a kicsit „csak” kikopasztották, ma abban van a Technika Háza.

De vissza a kirakodóvásárra. Egy pokrócon, falnak támaszkodva demoralizált mosolyú, kendős ukrán paraszt­asszony ül, mellette harmincas nő, ta­lán a lánya. Szinte pazarlás, hogy ketten árulnak néhány kis doboznyi, vil­lanyfúróba való fúrófejet. Kedvesen in­vitálnak portékájukhoz, ám én még kedvesebben ellenállok. Egy ötvenes, jókedvű kofa olyan látványosan terítet­te ki asztalára ismeretlen rendeltetésű kacajait, hogy percekig találgatom, mi mire való. Amikor megkérdezem, miért fúrtak tucatnyi lyukat a durva alumí­niumlemezből préselt evőkanál evőrészébe, vidáman rikkantja: „dlja hosztyéj” – a vendégeknek. Nem tudom, hogy lengyelül, ukránul, beloruszul vagy az itt szokásos kevert nyelven szólt-e hozzám, de az iskolai orosz alapján értem. Hogy a vendégek ne egyenek túl sokat. Hiába, eladni tudni kell. A lyukas kanalat ezer zlotyiért (ez most öt forint) megveszem, elvégre Chelmben vagyok.

„A vendégeknek” – mint amikor a népmesében a gólya meghívta a rókát és keskeny nyakú edényben kínálta, a róka meg viszonzásul lapos tányérban tálalt a gólyának. A lyukas kanálra is rí­mel egy itteni zsidó mese. Chelmben az egyszeri buta szolgát gazdája elküldte a kocsmába egy liter borért. Az le is ment egy borosüveggel, de csak a kocsmá­ban derült ki, hogy abba bizony egy li­ternél valamivel kevesebb bor megy be­le. Sebaj, mondta a szolga, mert észrevette, hogy az üveg alja homorú. Meg­fordította a flaskát és a kocsmárossal az üveg alsó mélyedésébe töltette a mara­dék bort. Mivel dugót nem hozott magá­val. a többi bor kifolyt, de a mese sze­rint az együgyű szolga hazáig egyensú­lyozott a lefelé fordított üveg alján lötyö­gő kevéske borral, ami aztán szintén kárba veszett, amikor gazdájának meg akarta mutatni, hogy hol van a bor na­gyobbik része.

Egy másik adoma szerint a chelmi zsi­dók megsajnálták idősödő sameszukat, aki egyre nehézkesebben járta végig hajnalonként a házakat, hogy az autó­kon kopogtatva felébressze a reggeli imához várt híveket. A jótét lelkek in­kább leakasztották az ajtófélfáról ajta­jaikat, elvitték azokat a samesz házá­hoz, és a falhoz támasztották, hogy az öreg a saját otthonában kopogtathas­son rajtuk ébresztőt

Ki tudja, hogy a mesebeli zsidók autói visszakerültek-e a helyükre? Közben azonban a halott chelmi zsidók sírkövei indultak vándorútra. A nácik feldúlták a temetőt, kitépték az itt-ott már három­száz éves sírköveket, és mint sok más lengyel városban, azokkal köveztették ki a Gestapo előtti utcaszakaszt. A lopás sikerült, mert Chelmben azután negy­venöt év is kevés volt ahhoz, hogy a fa­ragott köveket az utcáról valaki vissza­vigye a temetőbe, rí agy úr a megszokás.

Aznap már csak busszal utazhattam tovább, ezért valahogy el kellett jutnom a pályaudvarról a távolsági buszpálya­udvarra. Sietni kellett, de szerencsére oda nemcsak a 18-as, hanem a 118-as helyi busszal is el lehet jutni. A különb­ség csak annyi, hogy a 118-as egy új tí­pusú magánvállalkozás: a legalább har­mincéves, zörgő járgányt új gazdája a kiselejtezéstől menthette meg. A ma­szek buszhoz a jegyet nem a számos utcai kioszk egyikében kell megvenni, hanem felszálláskor ötezer zlotyit kell fizetni érte.

Az ülő kalauz pirospozsgás, fiatal nő volt. Megígérte, hogy majd szól, hol kell leszállnom. Megkérdezte, hogy én mivel kereskedem, és hitetlenkedve vette tu­domásul, hogy semmivel. Chelm egész jó kis hely, de nem gondolta volna, hogy akad itt külföldieket is érdeklő látnivaló. „Pan” turista és szállodában fog aludni? Az nagyon drága! A végállomá­son, ahol az utolsó panelházak a szán­tóföldekkel találkoznak, megkérdez­tem: és hol itt a buszpályaudvar? Erre a kalauznő kedvesen, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, de tudja, hogy rá nem lehet haragudni, azt mondta: na­hát, elfelejtettem szólni!