Gyűlöletbeszéd, avagy – kinek jó a szigorítás?

Seres László

Gyűlöletbeszéd

avagy kinek jó a szigorítás?

Kevés kérdés érint annyi érzékenységet, kelt annyi vihart zsidó közösségekben, mint a szólásszabadság: a náci beszéd, az uszítás és gyűlöletkeltés tiltásának problémája. Magyarországnál fejlettebb liberális demokráciákban is állandó vita tárgya: mit csináljunk azoknak a szó­lásszabadsághoz való jogával, akik ennek ürügyén csupán rasszista hangulatkeltés­ben utaznak; hol lehet megvonni a határ­vonalat szóbeli gyűlöletkeltés és abból esetleg következő tettek között; mikor következik be az amerikai Legfelső Bíró­ság által „közvetlen és nyilvánvaló ve­szélynek” nevezett állapot, amikor nincs helye a gyűlöletbeszédnek? Nálunk fejlet­tebb liberális demokráciák is teljesen azonos morális és jogi dilemmákból kiin­dulva teljesen eltérő morális és jogi vála­szokat adnak ezekre a kérdésekre: vagy teljes megengedő (mint az Egyesült Álla­mokban), vagy tiltó, illetve szigorító (mint Európa néhány államában) megoldásokat kínálnak, nem csoda tehát, hogy a nem­rég a (rendszerváltott) rendszerváltáson átment Magyarország és zsidó közössége is megküzd ezzel a problémával. Azt min­denesetre Nyugaton vitán felül állónak tartják, hogy a tiltás, a szigorítás önmagá­ban semmit nem old meg.

Magyarországon a Medgyessy-kormány hatalomra kerülése óta (beszédtéma) új­ra beszédtéma a Büntető Törvénykönyv vonatkozó passzusainak kilátásba helye­zett szigorítása. Már az Orbán-kormány is tervezett hasonló lépéseket holokauszt- tagadás- és gyűlöletbeszéd-ügyben (olyannyira, hogy a törvénytervezet elké­szítésére hírek szerint a Mazsihisz vezető­ségét kérte fel), de konkrét formában csak a tavalyi kormányváltás után merült fel újra a Btk. tervezett szigorítása. Fontos természetesen, hogy a zsidó közösség tagjai, a különböző pártállású értelmiségi­ek is részt vegyenek a demokráciánk szempontjából kulcsfontosságú vitában – (lapunk) a Szombat tavalyi utolsó számá­ban azonban Csáki Márton olyan írást jegyzett (Bezárult körök. Szombat, 2002. december), amely lényegében nevezett ügyekben törvényi szigorítást sürget (ne­vezett ügyekben). Az írás vezércikként va­ló elhelyezése azt sugallja, mintha ez a szerkesztőség, vagy a Magyar Zsidó Kultu­rális Egyesület álláspontja volna. Ezt je­lentős hibának tartanám. Elvi és pragma­tikus szempontból is fatális volna, ha akár a Kulturális Egyesület, akár a Hitköz­ség, akár bármelyik más zsidó szervezet a szólás vagy a gyülekezés szabadságá­nak szigorítására tenne javaslatot.

Nézzük először, mi pontosan a problé­ma? Mi az a hallatlanul komoly, fenyegető veszély, amellyel 2003-ban nem képes megbirkózni a létező jogrendünk? Csáki Márton nemhogy egy kezén, de két ujján is fel tudja sorolni azokat eseteket, ame­lyek elég hírhedtek ahhoz, hogy min­dannyiunknak ismerősek legyenek: ott van egyrészt a Gede Bt. „Tiltott gyümölcs!” című náci irodalom- és videóhirdetése minden Magyar Fórum hátoldalán, más­részt ott a Cion bölcseinek, az Összeeskü­vésnek és más kultúrmocsoknak a sza­bad terjesztése hungarista könyvesboltok­ban, aluljárókban. Ennyi a bűnlajstrom, ha nem számoljuk ide politikusok kifütyü­lését – ezt azért (*) szerencsére ő sem szankcionálná. Problémának tekinthetjük a szervezett külföldi és hazai neonácik ut­cai felvonulásait – ez viszont elsősorban a nemzetbiztonsági hatóságokra ró konkrét feladatokat. Néhány tucat neonáci nem szolgáltathat ürügyet a tízmilliós nemzet gyülekezési törvényének vagy egyéb sza­badságjogainak felülvizsgálatára.

Mi a helyzet a holokauszt-tagadókkal és -relativizálókkal? Az, hogy ha mindenkit összeadok, hárman vannak, ráadásul ilyen tartalmú cikkeik társadalmi veszé­lyessége a nullával egyenlő. Mónus Áron írói munkássága miatt kár törvényhez nyúlni, Gazdag István Demokrata-beli te­vékenysége is inkább a „különös kegyet­lenséggel elkövetett cikkírás” kategóriáját meríti ki, mintsem hogy komolyan foglal­kozni kelljen vele, a Lovas István össze­hasonlító véralgebráját követő nyilvános vita pedig csak használt a demokráciá­nak. Mint minden vita. Ahol azonban csak szigorítás és tiltás van, ott társadal­mi vita sincs, ott egész kérdéskörök, tu­dományosan is felvethető diskurzusok tabuizálódnak, lehetetlenülnek el. A felve­tés módja a lényeg, nem a tárgya.

Miért ne vitatkozhatnánk nyíltan a holo­kauszt bármelyik vetületéről? A tények, dokumentumok százezrei nem engednek teret a hazugságoknak (lásd az auschwitzi gázkamrákat tagadni próbáló Fred Leuchter szánalmas esetét). Miért ne ha­sonlíthatnánk össze különböző szempon­tok alapján a holokausztot a másik totalitá­rius genocídiummal, a szovjet Gulag-rendszerrel? Miért lebegjen a börtön lehetősé­ge az ismert holokausztkutató feje fölött, aki a cigány értelmiség által ismert szá­moknál kevesebb roma holokausztáldozatot mutatott ki? Miért ne lehetne szabadon kiadni és terjeszteni nyilas szennyirodal­mat, ha az önmagában semmilyen társa­dalmi hatással nem bír, tehát nem valósít­ja meg a (magyar alkotmánybírósági hatá­rozatokban küszöbnek tekintett) „gyűlölet­re uszítás” veszélyét? Ifj. Hegedűs Lórántnak a „galíciai jöttmentek” kirekeszté­séről szóló elhíresült mondatait természe­tesen lehet konkrét tettekre való felhívás­ként értelmezni – az első fokon kiszabott másfél év börtön azonban még felfüggesz­tetten is túlzónak tűnik. (A sok szempont­ból valódi kihívást jelentő internetes náciz­mus tárgyalása kimerítené e cikk kereteit). És mi a helyzet a baloldali antiglobalisták Amerika-, Bush-, Izrael-, cionizmus-, nagy­tőke- és szabadságellenes uszításával? Sú­lyosak ők is, mégsem kéne őket rács mö­gé dugni, hacsak nem nyomatékosítják ér­veiket Molotov-koktélokkal.

Csáki cikkében utal az igazságügy-mi­niszter őszi nyilatkozatára, amelyet érde­mes pontosan beidézni a Népszavából: „Van olyan ország, ahol veszélyt jelent a Mein Kampf kiadása. Remélem, Magyaror­szág olyan országgá válik, ahol nyugodtan ott lehet a könyvesboltok polcain. Hiszen miért is ne olvashatnánk? Én is olvastam és sokkal könnyebb úgy tagadni valamit, hogy tudom, mit tagadok.” A gond ezzel csak az, hogy Bárándy Péter néhány mondattal korábban ezzel szögesen el­lentétes, hihetetlenül hangzó dolgokat mond: „Az államnak igenis kötelessége megmondania mit szabad árulni a köny­vesboltokban és mit nem. (…) Mára már megszilárdult a demokrácia és ezzel egy másik alkotmányos alapjog, az emberi méltósághoz való jog kerülhet előtérbe. Hiszen tizenkét éve működő demokráciá­ban élünk, és ebben a helyzetben, szűk területen már elfogadható, hogy korlátozzák a szólásszabadságot.” Bárándy példa­ként azt hozza fel, hogy ne lehessen atombombagyártásról szóló kézikönyvet kapni a boltokban – az állítás egésze mégsem csak a legszélsőségesebb ese­tekre vonatkoztatható.

A köztársaság igazságügy-miniszterének állítása tehát az, hogy ma szűk területen elfogadható a szabad szólás korlátozása: ezt kissé súlyosabb problémának tartom, mint Gazdag István válogatott műveit.

MSZP-politikusok kezdeményezésére a Btk.-módosítás tavaly augusztusi terveze­te még tartalmazta a gyűlöletbeszéd és a holokauszt-tagadás szankcionálását (ahogy Bárándy akkor nevezte: „a véle­ménynyilvánítás szabadságának óvatos, célzott, kiegyensúlyozott korlátozását”), októberre azonban már kikerült onnan, mert a törvény készítői az EU Bizottságá­nak vonatkozó kerethatározat-tervezetét várták. A dokumentum meg is jött, és mint az a Heti Válaszban megszólaló Só­lyom László szavaiból kitűnt, az unió a hazai alkotmányos gyakorlatnál szigorúb­ban szabályozná a gyűlöletbeszédet. Ma­gyarországnak 2004 júniusáig van ideje meghozni a szükséges lépéseket – ezt azonban nem várta meg a Zsidó Világkongresszus (WJC) Avraham Becker fő­titkár vezette öttagú küldöttsége, hanem tavaly novemberben Budapestre látoga­tott, hogy a Mazsihisz képviselőivel karölt­ve rávegye az Igazságügyi Minisztériumot: iktassák be mielőbb a magyar jogrendbe a már említett szigorításokat, valamint „a rasszizmus formáinak elítélését.”

Hogy mi ezzel a baj? Az, hogy nem sze­rencsés. nem szerencsés elvi szempont­ból (mert az EU-átlagnál szabadabb viszo­nyainkat, tág szólásszabadságunkat le­hetne értéknek is tartani), nem szeren­csés praktikus szempontból (mert létező törvényeink, alkotmányos határaink szin­te tökéletesen megfelelőek, eddig min­den próbát kiálltak), végül nem szeren­csés kommunikációs szempontból: nem jó, ha a zsidó közösség tagjai „negatív” vonatkozású ügyekben szerepelnek a hí­rekben. Teljesen szükségtelen, hogy a ha­zai zsidóság lépéseinek az lehessen a kül­ső olvasata, hogy egy adott sérelem okán (legyen az bármennyire is valós, érthető és fájdalmasan átérezhető sérelem /mert az/), amerikai segítséggel, az amúgy is érzékeny demokrácia alapértékeinek, alap­jogainak korlátozása mellett lobbizik. Hogy egyértelmű legyen: a fellépés érthe­tő és támogatandó volna, ha létezne ide­haza náci veszély. De nem létezik. Megint műbalhékról vitatkozunk.