Európa Izrael ellen?

Seres László

Európában valami megváltozott szep­tember 11-e óta. Vagy mindig is ilyen volt? Amióta a WTC-t és a Pentagont ért első sokk után kiderült, hogy Izrael leg­alább annyira célpontja az „anticionista” mezbe bújt antiszemita indulatnak, nyu­gat- és szabadságellenes fundamentalis­ta gyűlöletnek, mint Amerika, azóta Eu­rópa bal- és jobboldali antiszemitái ele­mükben vannak. Az ürügy természete­sen a Közel-Kelet. Izrael ellen az arab terroristák napi szinten követnek el kisebb-nagyobb merényleteket, a zsidó ál­lam tehát védekezik, időnként bevonul a terrorizmus központjaiba, a menekült- táborokba, majd kivonul. Az európai közvélemény ebből annyit érzékel, hogy a brutális izraeli megszállók továbbra is brutálisan elnyomják egy szegény nép szabadságharcát.

A jobboldal megint szabadon gyűlölködhet, a baloldal megint szervezheti a jól ismert „szolidari­tást”, az „elnyomott” palesztin néppel. A kisebbségi, emberi jogokra érzékeny (és megkockáztatom: többségében balkö­zép) európai közvélemény a mai napig nem érti, nem látja, hogy Izrael napi szinten vív élet-halál harcot a nemzetkö­zi terrorizmussal.

Bizony igaza van Charles Krauthammernek, a The Washington Post jeles publicistájának: Európában is­mét felütötte a fejét az antiszemitiz­mus: „Ami elfogadhatatlan, az a zsidó öntudat, ha a zsidók visszautasítják az áldozati státust. Semmi sem testesíti meg ezt jobban, mint a zsidó állam.” A londoni The Economist-nak viszont abban van igaza, hogy ez nem a régi ­vágású, ismert kontinentális antiszemitizmus. Az európai „óantiszemitiz­mus” és a ’68-as baloldal Izrael-ellenessége most új koalíciós társat kapott: az arab radikálisok „anticionista” indu­latait, érveit. A szimptómák számosak, és bár nem egyenlő súlyúak, ugyanan­nak a betegségnek a tünetei.

Az EU egyik vezető külpolitikusa nem ismeri el, hogy Izrael jogosan használja a „terrorizmus elleni hábo­rú” kifejezést, amikor katonailag lép fel a palesztin merénylők infrastruktú­rája ellen. Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában zsinagó­gákat gyújtogatnak. Le Pen és a Nem­zeti Front előretörése felkavarja a francia demokráciát. Arab bevándor­lók, vendégmunkások és fehér neonácik között egy kérdésben létrejön az érzüle­ti összhang, német tévécsa­tornák riportjaikban rendre „Paleszti­náról” beszélnek, amikor 1967 előtti izraeli területeket mutatnak. A The Economist beszámolója szerint Né­metországban fegyveres rendőrök vé­dik a zsidó iskolákat, és a zsidó polgá­rokat arra kérik, ne viseljék vallásuk látható jeleit. Német nagyvárosokban Dávid-csillagot viselő fiatalokat inzultálnak. Arab, palesztin és török vendégmunkások tüntetnek Izrael ellen úgy, hogy kislányok teste köré látvá­nyos álbombákat tekernek, és azt hir­detik: „Ne vásároljatok izraeli árukat!” Norbert Blüm német keresztényde­mokrata és Jörgen Möllemann liberá­lis politikus nyíltan Izrael-ellenes állásfoglalásokat tesznek közzé. Az FDP kongresszusán Otto Lambsdorff éle­sen ellenezi a szíriai származású Jamal Karsli ex-zöld politikus felvételét a liberális pártba, mivel az többször tett antiszemita megjegyzéseket a „ci­onista lobbiról.” Európai talkshow-ban időnként nyilvánosan elhangzik a kér­dés: miért, Izraelt nem lehet bírálni? Egy brit újságíró szerint Nagy-Britannia politikai és média-establishmentjében főként a baloldalon nő az antisze­mitizmus. A mértékadó európai médi­ában Saron bűnöző, Arafat a körül­mények szerencsétlen áldozata.

Az új technológiáknak hála, az inter­netes fórumokon, levelezőlistákon is áttekinthetetlen mennyiségben terjed a különböző NGO-k (civil szervezetek) Izrael-ellenes kampánya (némelyik egye­nesen Ramallah-ból), amely általában humanista, emberi jogi, környezetvédő frazeológiába burkolózik. (Különösen mókás ez egyébként a többnyire mé­lyen globalizáció-, technológia- és fejlődésellenes NGO-k részéről.) Hely hiányában álljon itt csak egyetlen súlyos példa, amelynél az interaktív véde­kezés (= viszontválasz) taktikáját vá­lasztottam, ezt javaslom egyébként minden kedves olvasónknak, akit ké­retlenül bombáznak antiszemita vagy Izrael-ellenes elektronikus szeméttel.

Az üzenet, amit címemre továbbí­tottak, nem kevesebbre, mint Izrael „kulturális és akadémiai bojkottjára” szólít fel. A londoni balliberális The Guardian-ben is megjelent, 120 aka­démikus által aláírt, nagy vihart kavart levél a zsidó állammal fenntartott tu­dományos és kulturális kapcsolatok befagyasztását javasolja. Izraeli béke­párti értelmiségiek (egyebek mellett az International Forum for the Culture of Peace szervezésében) azonnal el­lenkiáltványokat fogalmaztak meg, amelyben kifejtik: Izrael az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten, különben is, a terrorért és az ellenterrorért mindkét oldal felelős. Mivel én ezt na­gyon nem így látom, és nagyon nem szeretem a balos békemaszatolást, tettes és áldozat összekeverését, úgy döntöttem: két módját választom a til­takozásnak.

Egyrészt nemcsak a bojkott magyar továbbítójának, hanem mind az ötszázvalahány címzettnek (köztük MIÉP-es országgyűlési képviselőnek) el­juttattam álláspontomat, mely szerint „Én támogatom Izraelt. Vegyenek le a levelezőlistáról!”, hogy ezzel is báto­rítsam azokat, akik csendben tűrnek és törölnek minden kéretlen levelet a mailboxukban. A hatás frenetikus volt: tucatszám, a legkülönbözőbb vé­leményű emberektől kaptam egye­tértő sorokat, hogy ők is kéretlenül kapták, hagyják őket békén.

Másrészt, ami ennél is fontosabb, az Izrael elleni európai kampány há­rom szervezőjének eljuttattam a kö­vetkező levelet: „Tisztelt uram. Ma­gyar zsidóként ezúton tiltakozom az Izrael kulturális bojkottja című anti­szemita akció ellen. Ez engem egy né­met politikusra emlékeztet a harmin­cas évekből, aki zsidó boltok bojkott­ját hirdette meg. Az eredményt lát­tuk.” Egyikük, a brit James Hughes professzor válasza nem sokáig vára­tott magára: „Tisztelt uram, ebben az esetben az izraeli hadsereg dzseníni akciói Önt nyilván arra emlékeztetik, amikor a Waffen SS leverte a varsói gettófelkelést. Annak is láttuk az eredményeit.” Erre is válaszoltam, megírtam prof. Hughes-nak, hogy új­ságíró vagyok, és engedélyt kérek tőle, hogy levelét leközöljem a Szom­bat című magyar zsidó lapban, a nyu­gati akadémiai baloldal antiszemitiz­musának szemléletes példájaként. Az engedélyt megkaptam.