Az akarat diadala – avagy: féljünk-e Haidertől?

Seres László

Jobb már az elején világosan be­szélni: nem, Jörg Haidertől és az Osztrák Szabadságpárt kormány­zati részvételétől zsidó szemszögből nem kell félni. Nem antiszemita párt ke­rült hatalomra Bécsben, hanem egy an­tiszemita közeget is integrálni kívánó, idegengyűlölő, mindenkinek megfelelni kívánó, tehát mélyen populista, ámde radikálisan liberális beütésű médiapárt, amelynek karakterét, tartalmát, üzene­tét és politizálási módját nagyon árnyal­tan kell megvizsgálni, hogy véletlenül se essünk például a MIÉP hibájába, amely az FPÖ-jelenséget teljesen félremagya­rázva ünnepelte Haiderék győzelme ürügyén önmagát. Jellemző módon a MIÉP már a 90-es évek közepén lezaj­lott olaszországi „rendszerváltást” is fél­reértette és Berlusconi, Fini pártjainak győzelmét saját értékrendjének diadala­ként értelmezte, holott a MIÉP-hez ké­pest ezek a posztfasiszták a liberális de­mokrácia él bajnokai. Ausztriában is több történik, mint kormányváltás, ke­vesebb, mint rendszerváltás – de érde­mes félretenni zsigeri szorongásainkat és ítélkezéseinket.

Ami természetesen félreérthetetlen, az Haiderék külföldiellenessége, nem véletlenül nevezi az FPÖ-t az Európai Parlament vagy a brit nácifigyelő Searchlight magazin „rasszistának”; félnivalójuk így leginkább azoknak a poten­ciális kelet-európai munkavállalóknak és harmadik világbeli menekülteknek van, akik egy esetleges bécsi kvótadön­tés nyomán nem, vagy az eddiginél jó­val kisebb arányban utazhatnak be Ausztriába; de mivel az országnak alap­vető érdeke az európai integrációban való részvétel és a fagyos nemzetközi elszigeteltség mihamarabbi megszünte­tése, nyilvánvaló, hogy Bécs menekült­ügyben is alkalmazkodik majd az (épp eléggé antiliberális és korlátozó) EU-normákhoz, ráadásul a politikai és val­lási üldözötteknek a NATO- és (most már) valamennyire EU-barát Szabadság-párt is megadná a menekültstátust, ha hinni lehet programjának.

Karintia kormányzójának az elmúlt években tett, elképesztő nácimentege­tő nyilatkozatai (a pártelnök 1985-ben, 1990-ben és 1995-ben is ellátogat egy­kori Waffen-SS-esek találkozóira, ahol a bajtársak „helytállását” dicséri; nyilvá­nosan kiáll Walter Reder háborús bű­nös mellett; 1991-ben közli hírhedt mondatát a Harmadik Birodalom „pél­daértékű foglalkoztatáspolitikájáról”; 1995-ben „büntetőtábornak” nevezi a mauthauseni koncentrációs lágert) azonban a legkisebb mértékben sem vetülnek ki az FPÖ politikájára: sem a párt programja, sem hivatalos retoriká­ja, sem szimbólumrendszere nem tar­talmaz antiszemita elemeket.

Ami valóban aggasztó, az a külföldiek beutazási tilalmának nem kizárólag gaz­dasági racionalitással, hanem az érzé­keltetett kulturális mássággal való in­doklása, illetve a látens szociális félel­mekre való rájátszás. Tény az is, hogy egyes parlamenti és helyi FPÖ-politikusok valóban tettek a náci frazeológiára emlékeztető obskúrus kijelentéseket és több személyi szálon át létezett/létezik kapcsolat az FPÖ és kisebb neofasiszta szervezetek, újságok, eszmék között:

• 1989-ben Helmut Weiss FPÖ-kép- viselő egy lapinterjúban kétségbe von­ta „gázkamrák létét bizonyos helye­ken”.

• Raimund Wimmer, Haider egyik mentora ugyancsak 1989-ben egy tévé­interjúban a külföldiek, különösen a keleti zsidók bevándorlása ellen érvelt, lévén hogy „brutálisan mészárolják le állataikat”.

A karintiai neonáci Nationale Front egykori aktivistája, a fegyveres kikép­zésben is részesült Jürgen Hatzenbichler a 90-es évek közepén szerkesz­tőként dolgozott a Kärnter Nachrichten című FPÖ-újságnál (mellesleg már neo­náci korában is az FPÖ tagja volt). A Nationale Frontnak az a Gerd Honsik volt a vezetője, aki anno a győri újfasiszták­kal is tartotta a kapcsolatot.

1997-ben kipattant, hogy Rene Schimanek FPÖ-tag bebörtönzött neo­náci aktivista testvérével, Jörggel együtt tagja a paramilitáris neonáci Kameradschaft Langenloisnak.

Ugyancsak 1997-ben publikált az Andreas Mölzer ex-FPÖ-ideológus által kiadott Zur Zeit magazin egy antiszemi­ta, vérvádas cikket (amilyet idehaza a Magyar Demokrata rendszeresen közöl, anélkül, hogy botrány tárgya lenne).

Helmut Kowarik bécsi FPÖ-képviselő, gyógyszerész, különböző szélső- jobboldali szervezetek vezetője még két évvel ezelőtt is tulajdonosa volt a holocausttagadó és antiszemita irodal­mat terjesztő Volkssturm kiadónak.

1998-ban a rasszista megjegyzései­ről ismert Walter Howadt FPÖ-politi- kus lett Ausztria pakisztáni nagykövete.

Ugyanabban az évben Franz Larfer FPÖ-képviselő az állampolgársági jog törvénytervezetéről szóló parlamenti vi­tában náci terminológiával „átnépesítésnek”, áttelepítésnek (Umvolkung) nevezte a várható menekülthullámot, Haider pedig egy napra rá a „túlidegenedéstől” (Überfremdung) féltette az osztrákságot. Ez utóbbi volt aztán az a kulcsszó, amely döntő szerepet játszott az FPÖ 1999-es választási kampányá­ban és győzelmében.

Ahhoz azonban, hogy megpróbáljuk megérteni az FPÖ-komplexumot, nem elég hivatkozni a sokat emlegetett va­lós és látens osztrák idegengyűlöletre, a szociális biztonság elvesztésétől való „kisemberi” félelemre, hiszen egyrészt Haider nemcsak erre válasz, másrészt, ha rajta műina, ő maga is drasztikusan leépítené a széles szociális ellátórend­szert.

Mindenekelőtt szem előtt kell tarta­nunk a nagyon is specifikus osztrák belpolitikai helyzetet, az évtizedes szocdem-néppárti Proporz-vircsaftot, valamint a nyugat-európai szélsőjobb- oldali pártok heterogenitását. A korrupt kétpártrendszerré, párttagsági könyvek alapján felosztott területté kövesedett jóléti demokrácia polgárai elsősorban tiltakozó voksukat adták le Haiderre, hiszen a gyenge politikus hírében álló Heide Schmidt Liberális Fórumával vagy a baloldali Zöld Alternatívával el­lentétben őbenne látszódott az erőtel­jes, dinamikus változás és az illegális bevándorlással szembeni hatékony mun­kaerő-piaci védelem potenciálja. Hai­der tudatos pártépítési stratégiával, szí­vós, aprólékos médiamunkával készült a győzelemre, markánsan megfogal­mazva az „egyszerű osztrák kisember” (a „kisemberi” visszatérő eleme a jobb- és baloldali demagógiának) xenofób fé­lelmeit, biztonság iránti vágyait – anél­kül azonban, és ez igen lényeges szem­pont, hogy valamiféle tekintélyelvű, rendpárti, demokráciaellenes irányba csatornázta volna a kétpárti demokrá­ciával szembeni frusztrációt.

Figyelemre méltó jelenség, hogy az FPÖ a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok „nyugatos”, neoliberális-moder­nista vonulatához tartozik, mint Blocher Svájci Néppártja (SVP), Berlusconi Forza Italia-ja, Fini Nemzeti Szövetsége (AH) vagy az Északi Liga. A népies-etnopolitikai, nyugat-, modernizáció- és ka­pitalizmusellenes vonulathoz tartoznak az olyan explicit gyűlöletkeltő, fasisztoid szervezetek, mint a Német Népi Unió (DVU), a német Republikánusok (REP) vagy Le Pen Nemzeti Frontja, és ez utóbbi irányzathoz kapcsolódik a MIÉP is, hiszen Csurka cikkei, beszédei, ifj. Hegedűs Lóránt gyűlöletkeltő, antisze­mita szövegei szerves harmóniában vannak a párt különös kegyetlenséggel elkövetett politikai lépéseivel (Bárdossy-rehabilitáció stb.).

Ahogyan azonban Kövér László militáns nyilatkozatai, a „zsidókérdés” meg­tárgyalásának kormányzati felvetése lé­nyegében nem szól másról, mint a po­tenciális MIÉP-szavazóbázis Fidesz általi cinikus bekaszálásáról, úgy Haider ese­tében sem kell ennél mélyebb jelentő­séget tulajdonítanunk múltbéli, nagy vi­hart kavart nácimentegető nyilatkozata­inak, bármennyire felháborítóak is.

Haider is pontosan tudja, hogy az Eu­rópai Unión belül Ausztriában mérték a legmagasabb rasszizmus-szintet (leg­alábbis egy 1997-es Eurostat-Gallup ku­tatás szerint), és Paul Johnson brit tör­ténész sem véletlenül nevezte Ausztriát „Európa legantiszemitább országéinak”. Úgyhogy igaza lehet a bécsi Társada­lomtudományi Interdiszciplináris Kuta­tóközpontnak (IFS), amely szerint „e párt neopopulista, diszkrimináló megfo­galmazásai, valamint az állandó, tuda­tos provokációk nem meggondolatlan­ságok, hanem a politika tudatosan be­vetett eszközei”. Jörg Haider tudatosan akarta a győzelmet, és azt is tudta, mi­lyen gesztus- és eszközrendszerrel sze­rezze meg. Mély országismeretére utal­hat cinikus kijelentése, miszerint „az FPÖ nem a náci párt utóda. Ha az lenne, meglenne az abszolút többségünk”.

Nemzetiszocialista családban szüle­tett, apja volt az egyik első illegális NSDAP- (később: SA) tag Ausztriában. Árjásított birtokon él a mélykonzervatív Karintiában, és egész életútját végigkí­séri a nemzeti múlttal való szembené­zés képtelensége, amit „generációs ala­pon” meg is ideologizál. Hazája nem­zettudatát nyíltan lebecsüli („Ausztria ideológiai torzszülött”), erősen német­orientált, de „pozitív patriotizmusnak” nevezett nacionalizmusa inkább gazda­sági protekcionizmus, mintsem valami­féle nagynémet hőzöngés. Nemzet- és hazafogalma a „családdal” valamint „kulturális” és „természeti” fogalmak­kal operál, anélkül, hogy belesétálna a biologista, ökofasiszta csapdába (amit viszont némely német zöld politikus nem tudott elkerülni).

Haider szeretné a múltat végképp el­törölni. Képtelen tettestársat látni az 1938-as Ausztriában, képtelen felfogni, ezért mentegeti a náci rémtetteket, és durva érzéketlenséget tanúsít a náci nyelvezettel szemben. Haider azonban nem neonáci politikus, soha nem ta­gadta a holocaustot és a zsidóságra sem tett dehonesztáló megjegyzéseket. „Nem a kollektív bűnösség nehezedik ránk, hanem az emlékezés kényszere” – nyilatkozta ugyancsak generációs szemszögből a Die Zeit-nak.

Bizarr, szalonképtelen nyilatkozat­kultúrájában mozgalmát hol „Ausztria PFSZ-ének” nevezi, hol pedig eljátssza az üldözött mártírt és közli, ő és párt­társai „korunk zsidói”. Az évszázad leg­nagyobb háborús bűnöseinek tartja Hitlert, Sztálint – és Churchillt. Az af­rikai, kelet-európai bevándorlókban el­sősorban „bűnözőket”, zsebtolvajokat, drogdílereket lát, magában a bevándor­lásban pedig „újraelosztást”, amelynek során „nem a pénz megy az emberek­hez, hanem az emberek a pénzhez”. Egyformán hivatkozik a „globalizációs csapdára” és a meggyőződéses kozmopolita Daniel Cohn-Benditre, akitől hosszan idézi, hogy „a polgárokra kell bízni, milyen mértékben lesz Németországból bevándorlási ország”. Maga Cohn-Bendit egyébként igen találóan úgy látja: „Nem Haider hétköznapi, re­akciós politikája a probléma, hanem az alapbeállítottság, ami a fejében van.”

Haider „alapbeállítottsága” azonban nehezen meghatározható, hiszen a fejé­ben (és persze némely párttársának fe­jében) tagadhatatlanul meglévő antisze­mita mélyrétegnek az FPÖ politikájára nézve semmilyen következménye sincs. Izrael és a bécsi Zsidó Hitközség tiltakozásának hatására Haider újabban elhatárolódik korábbi önmagától, a nemzetiszocialista múlt mentegetésétől, ugyanakkor jellemző módon szük­ségét érzi annak, hogy honlapjára felte­gye a „vannak zsidók, akik szeretnek engem” stílusú szövegeket. Így került fel az FPÖ weboldalára az a hír, hogy Si­mon Wiesenthal nem tartja őt nácinak; hogy Abraham Foxman, az Anti-Defamation League elnöke már nem követel szankciókat Ausztria ellen, valamint az, hogy egy Lowy nevű, magyar származá­sú észak-amerikai főrabbi (bizonyos „Tush haszid ortodox közösség” nevé­ben) üdvözlő levelet írt Haidernek 50. születésnapjára, amelyben főrabbi úr a közösség osztrák-magyar gyökereire hi­vatkozva határozottan visszautasítja Iz­rael és a zsidó közösség „ön elleni, féle­lemből, gyűlöletből és diffamálásból ál­ló kampányát”, elfogadva Haider eddigi bocsánatkéréseit náciügyben.

Izrael természetesen nem érte be ennyivel, sürgős alijára szólította fel a tízezer fős osztrák zsidóságot, Scsaranszkij belügyminiszter pedig beutazá­si tilalmat rendelt el Haiderrel szemben. A bécsi hitközség elnöke, Ariel Muzicant pedig mély aggodalmának adott hangot Haider győzelme után, hangsú­lyozva ugyanakkor, hogy a bécsi hitköz­ség két legfontosabb politikai célja, a kárpótlás jogi szabályozása és a kelet­-európai (főleg a szovjet utódállamokból történő) zsidó bevándorlás engedélyezé­se nem a szövetségi kormány hatásköré­be tartozik: az előbbi már nemzetközi szinten zajlik, az utóbbi sorsa meg a bé­csi helyhatóság kezében van, és amúgy is csak pár száz embert érint.

Mint minden populista pártnak, az FPÖ-nek is leginkább saját programja, a neoliberális és szociális vonások közti megannyi ellentmondás okozhatna fej­fájást (persze nem okoz, ettől populista). Az FPÖ előtörténete a kulcs sok mai történés megértéséhez: a háború után nem utolsósorban azért hozták létre elődszervezetét, a Függetlenek Li­gáját, hogy a volt náci funkcionáriuso­kat és egyszerű rajongói rétegeket szer­vesen integrálják a többpárti demokráciába. Az 1956-ban megalapított Sza­badságpártban (pontosabb fordítás bán: Ausztria Szabadelvű Pártjában) már egyszerre volt jelen a nagynémet nacionalizmus és a liberális demokrá­cia eszmeköre; ez utóbbi vonás az idő haladtával olyannyira megerősödött, hogy a párt nyitni kezdett az európai, szabadpiaci értékek felé.

A két irányzat még a hetvenes-nyolc­vanas években is egyaránt jelen volt a pártban. 1986-ban, az ifjú demagóg Jörg Haider elnökké választásával azonban minőségi fordulat következett be: az FPÖ megindult a sikeres jobbol­dali protestpárttá válás útján, hogy el­nyerje a szó szoros értelmében uralko­dó pártok elleni tiltakozó szavazatokat, megtízszerezve szavazóbázisát. Ez a trend csak megerősödött Heide Schmidt és a Liberális Fórum kiválásá­val, az FPÖ-nek a Liberális Internacionáléból való kizárásával, anélkül azon­ban, hogy Haider valamiféle modernizációellenes, romantikus-antikapitalis­ta, „harmadikutas” nemzeti irányba te­relte volna pártját.

Épp ellenkezőleg: az FPÖ (a MIÉP-pel szöges ellentétben) klasszikus neolibe­rális módon kis, bürokrácia- és korpo­rációmentes Ausztriát akar, nagymér­tékben erősítené az öngondoskodást, a vállalkozói szabadságot, privatizálná a nyugdíjrendszert és a médiát, csökken­tené az adókat, szigorú rászorultsági el­vet alkalmazna a szociális ellátórend­szerben, megnyirbálná a segélyezési szisztémát, a kultúra állami Finanszíro­zását – miközben jó populistaként az „individualizmust” ostorozza, a „szo­ciális biztonság megtartását”, mi több, „szociálisabb szociálpolitikát” ígér. Ugyanígy egyszerre közeledne az egy­házhoz és kéri ki magának, hogy „a po­litikát befogják az egyház szekere elé”. Zavarosan megfogalmazott regionális politikát, helyi döntéshozatalt hirdet, miközben a brüsszeli eurokratákkal szemben a nemzeti szintű önállóságot hangsúlyozza. A bűnözésre való ke­ménykezű reakción kívül azonban a szélsőjobboldalra jellemző tekintélyelvű, rendpárti, tradicionalista jegyek nem fedezhetők fel programjában.

A Haider-párt kezdeti időszaka a kriti­kusok megnyugtatására nyilvánvalóan békésen, verbális botrányok nélkül fog telni. Ha azonban az FPÖ-t a kormány­zati munkába való beszürkülés veszé­lyezteti, kénytelen lesz önálló arculatát felmutatni. Ez az arc pedig nem lesz más, mint Karintia kormányzójának va­lamelyik arca.

Források: FPÖ online, Die Zeit, Der Spiegel, Die Welt, Berliner Zeitung, Der Standard, Falter, Jungle World, The Economist, TIME, IFS, The Simon Wiesenthal Centre, World Jewish Congress, Jüdische Rundschau, HaGalil on­line, Gesellschaft für Politische Aufklärung, Anti-Defamation League.