A neokon kihívás

Seres László

Egy eszmének következményei vannak.

(Irving Kristol)

Nemrég örömünnepet sugároztak a té­vék: felszabadult irakiak gyülekeztek az utcákon, tapsoltak a bagdadi kávéhá­zakban: nyolc hónappal Irak felszabadí­tása után az amerikaiak végre elfogták a diktátort is. Azt a diktátort, aki saját népét kínozta, kisebbségeit vegyi fegyverrel irtotta, a terroristáknak menedé­ket nyújtott – és aki a mai napig sértet­lenül uralkodhatna és fegyverkezhetne, ha az ENSZ, a francia elnök vagy a né­met kancellár dönthetett volna sorsá­ról. Az amerikai háborús döntés, a győ­zelem óta tartó kétségbeesett utóvéd­harc, végül a váratlan decemberi siker elválaszthatatlan attól az eszmei irány­zattól, amely jelenleg a legnagyobb be­folyást gyakorolja az amerikai vezetés­re: a neokonzervativizmustól.

Mi a neokonzervatív politika lényege, kik a neokonok, és főleg: mi közünk az egészhez? Miért szentel folyóiratunk egy egész mellékletet a kérdésnek? Kezdjük a végén: azért, mert a „neokon-kérdés” idehaza, számunkra is megkerülhetetlen, releváns. A három évtizede létező, markáns álláspontokat megfogalmazó amerikai neokonzerva­tív áramlat olyan érvényes külpolitikai és kulturális üzeneteket hordoz, ame­lyek megismerése elengedhetetlen Iz­rael, a Közel-Kelet, a világ globális át­rendeződésének jobb megértéséhez. És nem csupán zsidó szemszögből.

Bal- és jobboldali ellenségei termé­szetesen „zsidó ügynek” tartják a neo­konok előretörését – ennek ellenére sok szempontból zsidó ügy is. Konspirációs elméletekben utazó bal- és jobb­oldali „elemzők” a zsidó világuralmi tö­rekvések diadalaként könyvelik el, hogy a határozottan Izrael-barát neo­kon publicisták, elemzők, stratégák és társadalomtudósok a Bush-adminisztráció legfontosabb döntéshozói poszt­jaira kerültek. (A neokonok között való­ban sok a zsidó származású, ám leg­alább annyi a protestáns, evangéliumi keresztény.) „fiatalomra került a heti­lapunk!” – örült ironikusan a neokon főorgánum, a Weekly Standard szerkesztőségi cikke, amikor mérleget vont kétségtelen személyi és publicisztikai befolyásáról. Történt ez annak ellené­re, hogy – a Reagan-érától eltérően – a Bush-kormány eredetileg a külpolitikai­lag fantáziátlan, hagyományos „paleokonzervatív” izolacionizmust követte, egészen a 2001-es sokkig. A szeptem­ber 11-i támadás azonban sokak sze­mét felnyitotta: az egypólusú liberális-­kapitalista világ, a sokat idézett „törté­nelem vége” illúzió csupán.

A neokonok előre látták, hogy a Szovjetunió felbomlása után új, nem kevésbé veszélyes ellenséggel kell szembenéznie a szabad világnak: a nemzetközi terrorizmus, ezen belül is a radikális iszlámista mozgalmak kis he­lyi sejtekre épülő, hálózatszerűén szer­veződő veszélyével. A 70-es évek ele­jén előtűnt, a 80-as évek elején öntu­datosan előretört neokonok Reagan idején következetes hidegháborús logi­kával óvtak a „gonosz birodalmától”, si­kerrel fegyverkezték halálra a Szovjet­uniót – a 90-es évek elejétől pedig ugyanilyen kíméletlen fellépést ajánlot­tak a nemzetközi terrorizmus és az azt támogató államokkal szemben. Ők találták ki Reagan számára a „gonosz bi­rodalmát”, és ifj. Bush is tőlük kölcsö­nözte a „gonosz tengelyét”.

Jó vagy rossz, szabadság vagy elnyo­más, „velünk vagy ellenünk” (Bush): a neokonok mélyen morális emberek, s a tiszta erkölcsből vezetik le politikai válaszaikat. Gazdaságilag szabadpiaci libertáriusok, de nem vetik meg a jóléti reformokat, külpolitikailag és kulturáli­san pedig az erős állam hívei. Három jelenség hozta őket elő: a (szélsőbalol­dali ellenkultúra válsága, hamissága; a hagyományos jobboldal elavultsága; az amerikai külpolitika posztvietnami bé­nultsága. Sokan Leo Strauss tanítvá­nyai (róla lásd Lánczi András kitűnő írását), mások, mint Irving Kristol, Christopher Hitchens, James Burnham vagy Norman Podhoretz koráb­ban trockisták voltak, ám szembenéz­tek és radikálisan leszámoltak baloldaliságukkal. A Pat Buchanan-féle ókon­zervatívok szerint ma is a világ megvál­tása, a „permanens forradalom” a cél­juk, csak most „jobbról”. Joggal mutat­nak rá neokon publicisták, hogy ez az érvelés nettó zsidózás, hiszen azt hir­deti, hogy egy militáns, felforgató ki­sebbség behatolt az amerikai kormány­zatba, hogy keresztülerőszakoljon egy Izrael-barát külpolitikát. Amiből annyi igaz, hogy a neokonok Izrael legkövet­kezetesebb barátai.

Filozófiájuk ugyanis a nyugati civilizá­ciót, a szabadság értékrendjét, a ráció elsőbbségét védi a bal- és jobboldali barbárságtól, az erkölcsi relativizmus­tól, a „felelőtlenség kultúrájától”. Az Egyesült Államok nem a probléma, ha­nem a megoldás része, hirdetik, és – szemben a hagyományos konzervatí­vokkal és a libertáriusokkal – nem gon­dolják, hogy az amerikai alkotmányos szabadság, a limitált kormányzat eszmé­je és a szabad piacgazdaság előnyeiből csupán az amerikai nép részesülhet. Sőt: a neokon agytrösztök (American Enterprise Institute, Project for the New American Century stb.) külpolitikai doktrínájának lényege a demokrácia exportja, az az elképzelés tehát, hogy az Egyesült Államok számára biztonsá­gosabb, de a többi nemzet is boldo­gabb, ha a fasiszta, kommunista, feudális és klerikális rezsimek helyett libe­rális demokrácia van, szabadsággal, joguralommal, magántulajdonnal, piac­cal. Ehhez azonban aktívan segíteni kell távoli, izolált régiók liberális de­mokráciáit, mint Izraelt (a zsidó állam mögé 1967 után sorakoztak fel), és ha kell, katonai eszközökkel is fel kell lép­ni az olyan rezsimek, mint Irak, Irán, Lí­bia, Szíria vagy Észak-Korea ellen.

A Szombat szerkesztői régóta szim­pátiával figyelik olyan szerzők, mint Daniel Pipes vagy Charles Krauthammer írásait, és neokon lapok, mint a William Kristol vezette Weekly Standard, vagy a paleóból neokonná vedlett National Review, s mindenekelőtt Nor­man Podhoretz Commentaryjának sok cikkét.

A magyar baloldali-liberális nyilvá­nosság eddig (kevés kivétellel) elzárkó­zott a neokon diskurzus elől, a szélső­jobbos publicisztika pedig gyűlöli, mint mindent, ami Amerika- vagy Izrael-barát. Ez a melléklet ízelítőt adhat csupán a neokon gondolkodásmódból, ám ter­veink szerint a jövőben rendszeresebb formában közvetítjük a magyar olvasó felé gondolataikat. Egy eszmének le­gyenek következményei.