Schindler listája

Először történt meg, hogy hálásan fogadtam egy minden ízében kiszámítottan profi munkát. Azelőtt azt hit­tem, hogy ami igazán tökéletes, az lehet jó, lehet nagyszabású, sőt fantasztikus is, de egyvalamire nem képes: nem tud megrázni a művészet erejével. Meg­gátolja ebben a precizitás hűvös fölénye. Most, hogy láttam Steven Spielberg legújabb filmjét, a Schindler listáját, már egészen mást gondolok.

Olyan magas fokú profizmussal talál­koztam a filmben, amely egy számító­gép könyörtelen logikájával hangolta össze a forgatókönyvet, a színészi játékot, a rendezést, a hangeffek­tusokat, a tömegjeleneteket és a hely­színeket. Mégis kellett néhány perc az utolsó filmkocka után, hogy rájöjjek, hol vagyok, hogyan jutok ki a moziból. (És a filmből? Kijutunk-e egyáltalán valaha abból a szörnyű mélységből, amivel Spielberg itt szembesített?)

Sok jó film született a holocaustról. Volt olyan is, mint legutóbb Jeles And­rás Senkiföldje, amelyik a művészi ábrázolást egy ponton túl lehetetlennek nyilvánította, és Adorno szentenciája értelmében a „költészet” helyett dokumentumfilm-részletekhez nyúlt. A legtöbb interpretáció egyéni sorsokat emelt ki a tömeges halálból, meg­próbálta személyessé tenni, és ezáltal testközelbe hozni a tragédiát. De keve­sen vállalták föl azt a kegyetlen igazságot, hogy a holocausttal egészében megváltozott az emberiség viszonya az öléshez, és hogy itt már nem egyénekről van szó, hanem egy arcától és személyiségétől megfosztott tömegről. Vagyis arról, hogy az embe­riség egyik fele minden hivatkozás nélkül kipusztíthatja a másik felét.

Pedig mostanában éppen az eltagadás van napirenden. A túlélők ge­nerációja még itt van közöttünk, az ő gyerekeik még őrzik a história családi változatát, de a következő nemzedék már alig-alig hiszi. És rögtön ott vagyunk a megismétlődés veszélyénél. Spielberg saját bevallása szerint ez el­len készítette a Schindler listáját: tan­anyagnak az amerikai fiatalok számára, akik igen tájékozottak a piaci mechanizmus kérdéseiben, de Hitler nevét a Grimm-mesékhez párosítanák. Műsorfüzet gyanánt a rendező még egy didaktikus tesztkönyvecskét is össze­állított hozzá, amolyan felvilágosító célzattal. A szándék támogatásra talált Európában is, több ország kötelező tananyagnak iktatta be a filmet. A legfontosabb kérdése: miért pont ez a mozi lett – vagy legalábbis lesz – az etalon, az igazság és az emlékezés hor­dozója? Kétségtelen, hogy Spielberg nemcsak kiváló filmrendező, hanem zseniális üzletember is. Már jó tíz éve megtalálta a témát, az ausztrál Thomas Keneally regényét, de csak a holocaust ötvenéves évfordulójára csinált belőle filmet. Az is tény, hogy alighanem az ezt megelőző, meglehetősen blőd Jurassic Park elképzelhetetlen sikere közvetlen előjátéka a Schindler listája karrierjének: Spielberg nemcsak kivárta a megfelelő pillanatot, de elő is készítette a terepet a világsiker felé. Mégis ezt kell mondani, hogy a gigan­tikus üzleti vállalkozásból az egész világ bőven profitál. Tíz éve még nem volt reális veszély a fasizmus újbóli feltámadása – most pedig az. Ha a film akkor elkészül, amikor Sidney Sheinberg producer először megmutatta az anyagot Spielbergnek, valószínűleg csak egy lenne a témával foglalkozó sok száz moziból, ha az igényesebbek közül is. Ma viszont ijesztően aktuális, és talán az utolsó pillanatot ragadja meg az igazság kikiabálására. Emlékezni és tiltakozni tanít.

A film alapjául szolgáló regény, Schindler bárkája címmel, egyszer már megjelent Magyarországon is, és gyor­san el is fogyott a könyvesboltokból. A Schindler-zsidók csodálatos története egy véletlen folytán jutott Thomas Keneally ausztrál író és újságíró fülébe, egy egykori résztvevő elbeszélése nyomán, Keneally megkereste a még életben maradt többieket, és a tőlük összegyűjtött adatok alapján 1982-ben megírta szenzációt keltő regényét Oskar Schindlerről, a náci párt tagjáról, aki életművészként és üzletemberként kezdett, és odáig jutott el, hogy egész vagyona feláldozásával 1100 zsidót mentett meg a haláltáborokból. Hi­hetetlen történet, egy kicsit még giccsgyanús is, pedig az utolsó szóig igaz. Spielbergnek pedig azért sikerült őszin­te filmet csinálnia belőle (a for­gatókönyvet Steven Zaillian írta, a címszerepet az ír Liam Neeson, két part­nere Ben Kingsley és Ralph Fiennes, az operatőr Janusz Kaminski), mert nem egy csodát mutatott be, csak egyetlen ember humánumát az általános em­bertelenség közepette. Olyan kegyetlen valóságábrázolással, hogy senkinek se maradjon kétsége afelől, mi is történt-történhet. 1994-ben egy művész nincs abban a helyzetben, hogy szemérmesen palástolja az erőszak tényeit. Spielberg tehát mindenekelőtt tárgyilagos, ha ez fájdalmas is a közönségnek. Nem könnyű a moziszékben ülve végignézni, ahogyan a vérgőztől lerészegedett nácik tombolva gyilkolnak a plaszowi get­tóban, vagy amikor a tömeggyilkos táborparancsnok reggeli előtt a kastélya teraszáról távcsöves puskájával ember­vadászatot tart. Mintha nem is játékfil­met látnánk, hanem szemtanúként, de némaságra ítélve, magunk is ott járnánk a borzalomban, az eredeti helyszíneken. Spielberg nem kímél, beterel minket is a gázkamrába, itt operatőre vállra kapja a kamerát, és „egyenesben” közvetíti több száz kopaszra nyírt, meztelen em­ber halálvárását. Ezt a jelenetet talán eddig senki nem merte megrendezni – most megszűnt a tabu. És mindannyi­unk megdöbbent tekintetével talál­kozunk a film egyik legerősebb pilla­natában, amikor egy zsidó ékszerész döbbenten néz föl az elé borított halomnyi arany fogról.

Profizmus ide – üzleti fogás oda, a Schindler listája után többé nem lehet eufemizmust használni a holocaust művészi megfogalmazásaiban. Mint ahogyan előtte sem lehetett volna. Ha a világ nem ért a szóból, a kép közvetlen erejével kell meggyőzni. Amíg lehet.