Scheiber Sándor emlékezetes búcsúztatója a repülőtéren

Komoly megrendüléssel olvastam a Szombat májusi számát: az ÁEH-dokumentumokat feltáró cikk nyo­mán régi emlékek tolultak fel bennem. Mivel az ott említett „cionista métely terjesztője”, néhai Richtmann Mózes professzor (az igaz emléke áldott legyen) köztu­dottan kedvenc mesterem volt, már akkor sem mentesültem az efféle rágalmazások és feljelentések nem éppen kellemes következményeitől. Magam is hétköznaponként elmondtam ugyan a hagyományos (az i. sz. 4. század közepén beiktatott) imát: „a rágalmazóknak ne legyen reményük, s minden gonosz­ság egy pillanat alatt szűnjék meg”, ám akkor legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy a följelentőket esetleg hitsorsosaim, sőt éppenséggel a közösség vezetői vagy rabbi­társaim között kell keresnem…

A sokkszerű kijózanodás első lökését 1960-ban a szegedi igaz léleknek, vagy – ahogyan ellenfelei nevezték – a „cionista rabbidnak, Schindler Józsefnek a rabbiképző katedrájáról va­ló eltávolítása adta. (Ő azután maga hívott Szegedre nyaranta tanulni és szabadsága idején segítségül, majd végakaratában utódjául jelölt meg.) Schindler helyének betöltője a rabbiképzőben Salgó László főrabbi lett. Ezt követte 1961-ben Grünwald Fülöp történész-múzeumigazgató és Richtmann pro­fesszor nyugdíjba kényszerítése. Katedrájukat Végházi István és Fisch Henrik rabbik vették át. (Mesterem ezután a lakásán tanított tovább.)

Ezúttal csupán egyetlen – a most közzétett dokumentumokkal szorosan összefüggő, ám azokból már kimaradt – esetet szeret­nék megörökíteni okulásul az utókor számára: Scheiber Sándor különös feltartóztatását 1963 őszén a Ferihegyi repülőtéren.

Szomorú tény, hogy az Országos Rabbiképző Intézet világhí­rű tudós professzora 1947 – angliai tanulmányútja – óta nem kaphatott ebben az országban útlevelet. (Természetesen nem ő volt az egyetlen megkülönböztetett állampolgár.) Még akkor sem gondolhatott kiutazásra, amikor 1959-ben megkapta a Cincinnatiban működő Hebrew Union College díszdoktorátu­sát. (Elküldte ugyan a kitüntetésről szóló levél másolatát az ÁEH-nak, ám azok válaszra sem méltatták.) Nem is kért útleve­let, hiszen a feleségét is többször visszautasították, s annak idején szinte priusznak számított, ha valakinek volt már elutasított útlevélkérelme. (Scheiber Sándor egyébként nem törődött külö­nösen a politikai „helyezkedéssel”. Jellemző rá, hogy – mint me­sélte – Sztálin halála napján, amikor az „éberség” kiváltképp fel­fokozódott, egy tanulmányát adta fel postán Izraelbe…)

1963 tavaszán Scheiber professzor mégis kapott útlevelet. A történet meglehetősen különös: egy ismeretlen hívta fel az IBUSZ-tól, majd felkereste őt a lakásán. Rövidesen kiderült: külföldön tárgyaltak Budapest felvételéről az európai fővárosok turistaútvonalába. Ám valamelyik nyugati tárgyalópartner köz­beszólt: milyen demokratikus főváros az, ahonnan Scheiber Sándor nem utazhat el, hogy az Egyesült Államokban átvegye az őt megillető díszoklevelet? Egy hét múlva hívatták Scheibert az Egyházügyi Hivataltól, s ott már azt kérdezték tőle: „Akarja-e a feleségét is magával vinni?”

Ebben az időben Scheiber professzor már második nagyobb művén dolgozott: a magyarországi kötéstáblákban található kö­zépkori héber kódexmaradványokon. A téma feldolgozásához egy véletlen adta az első lökést: az Országos Széchényi Könyv­tárban járva Scheiber egy papírkosárban talált néhány vékony csíkot, amelyeket kidobásra szántak: a kötéstáblák felújítása­kor a bordák béléséből kerültek azok elő: ő elkérte ezeket, és munkához látott. A héber szöveget a töredékből is rekonstruál­ni tudta, ám akkor még nem volt ultraibolya átvilágítás, amel­lyel azt is ki lehetett volna deríteni, nincs-e alattuk korábban írt és eltörölt írás, mint az ókori palimpszesztusokon. Ezért azután néhányat magával vitt az Egyesült Államokba.

Hazatérve Scheiber professzor tovább folytatta munkáját. Közben – nyitottságát jellemzi – előadásokat tartott, zsidó és nem zsidó körben egyaránt. Előadásain, ahol beszámolt kutatásairól és így a kódexcsíkok egyesült államokbeli ultraibolya átvilágításáról, jelen voltak a hitközség egyes vezetői és né­hány kollégája is. A nyár folyamán újabb meghívást kapott egy New York mellett ősszel rendezendő konferenciára. És ekkor következett be a nem várt esemény.

Családja és tanítványai kíséretében érkezett Scheiber Sán­dor a Ferihegyi repülőtérre. Miután elbúcsúztunk egymástól, mesterünk elvált tőlünk, mi pedig fölmentünk az erkélyre, ahonnan annak idején még látni lehetett a repülőgépet és a fel­szálló utasokat. Rövidesen meg is jelentek mindannyian, ám Scheiber professzor nem volt közöttük. Nem értettük a dolgot, Scheiberné már férje gyakran kiújuló epegörcsére gondolt. Las­san mind leszivárogtunk az aulába, talán órákat vártunk, amíg holtsápadtan előkerült a mester: elvették tőle előadását és az átvilágításra váró újabb csikókat.

Az asszony azonnal felhívta az Egyházügyi Hivatalt, akik – ne csodálkozzunk – azonnal megjelentek és elmondták a vádpon­tokat: nem volt engedélye a kódextöredékek „kivitelére”, s az előadását is elfelejtette TÜK-ösíteni. (A szerencsés fiatalabbak számára kénytelen vagyok magyarázattal élni: a titkos ügyiratke­zelés – TÜK – arra szolgált, hogy politikailag „ellenőrizetlen” ké­zirat ne hagyja el az országot.) Másnap Scheibert elengedték, előadását visszaadták, elutazhatott, ám a „csíkokat” lefoglalták. Felesége megkérte, ha mégis koncepciós pert konstruálnak, ak­kor ő maradjon kint, a család majd megpróbálja követni őt.

Minderre nem került sor, s ez ismét egy szerencsés véletlen­nek (vagy a sors rendelésének?) köszönhető: az „illetékesek” éppen a Széchényi Könyvtárba mentek szakértőt keresni, s ott történetesen Scheiber tanítványát, a későbbi könyvtártanszék- vezetőt. Dán Róbertet kérdezték meg, mintha „a kódexdarabo­kat egy külföldi állampolgár egy dupla fenekű bőröndben akar­ta volna kicsempészni” az országból. Dán Róbert pedig, amikor meglátta az ismerős csíkokat, ösztönösen így kiáltott fel:

– Hiszen ezek a Scheiber „vackai”, amelyeket a szemétből mentett meg, különben a zúzdába küldték volna őket…

Később, amikor Scheiber Sándor professzor hazatért, a kó­dextöredékeket visszaadták ugyan, de Veres elvtársék alaposan „kioktatták” őt. A csíkok alapján 1969-ben látott napvilágot Héber kódexmaradványok magyarországi kötéstáblákban – A kö­zépkori magyar zsidóság könyvkultúrája című alapvető munkája.