Scheiber Hugó kiállítása

Aki a nyáron ellátogatott a Műgyűjtők Galériájába, elgondolkodhatott művek és művészek sorsán. Az egykor nyomorgó „éhenkórász” Scheiber Hugó képeit ma másfél millióra árazzák. A művész, aki a 10-es, 20-as években Herwalth Walden galériájában állított ki, magányban, elfeledve, a proletárdiktatúra által kiselejtezve halt meg. A holokauszt tüze felégette otthonát, barátait, a régiek közül alig maradt valaki, talán csak egyedül a hűséges Kádár Béla, ő is félvakon, kegyelemkenyéren, a „haladó” rendszer által polgárinak, reakciósnak bélyegzetten.

Az elegáns galériában sétálgatva áthat a 30-as évek formavilága, életszemlélete. Közeledő viharfelhők árnyéka vibrál. Olyan embercsoport életérzése ez, mely minden körülmények között vállalta önmagát. Nem polgáribb, nem szocialistább, nem népibb, nem magyarabb és nem zsidóbb az átlagnál. Szeret élni, mint minden korok ifjúsága, szereti a nőket, a zenét, az éjszaka homályában jobban lát, mint nappal. Félresöpri az akadémizmust, melynek szűk mezsgyéje a legbiztosabb terelőút a dilettantizmus számára.

Kádár Béla, Schönberger Armand, Kassák, a nyolcak, Bortnyik, Kmetty, Uitz, Mattis-Teuch és mások a társasága. A magyar avantgárddal együtt bontakozott ki. Meg nem alkuvó tehetsége robosztusként gázol át az értetlenség dzsungelén. Kegyetlenül őszinte önarcképein afféle zsíros arcú, vastag orrú, nagypolgári figurát ismerhetünk meg, a húsos ajkai között lógó elmaradhatatlan szivarral, aki inkább hasonlít a fejlődő kapitalizmus újgazdagjaira, mint művészre. Pedig a csomagolópapírra kent olcsó festék, tagadhatatlan szegénységről árulkodik. Korai korszakában a külvárosok, a gyárudvar foglalkoztatja. Annyi más kortársához hasonlóan érzékeny a szociális kérdésekre, hiszen maga is lakatosinasnak tanult. Hamarosan találkozik a különféle izmusokkal és rádöbben, hogy változtatnia kell. A könnyed franciás életszemléletet kedveli. A képein megjelenő fekete fejű, vigyorgó jazz muzsikusok összetéveszthetetlen Scheiber-figurák. (Jazz zenekar hét fekete zenésszel.) A húszas évek jobboldali konzervativizmusa ösztönösen vonzódik az akadémizmushoz, és „bolseviknak” titulál mindent, ami progresszív, formabontó.

„Magyarország a legnagyobb festészeti giccsek országa gazdag olyan tehetségekben, mint Péri, Moholyi Nagy, Kádár Béla, Bortnyik Sándor, Bernáth Aurél.” – írja Herwalth Walden 1924-ben a Scheiber Hugónak rendezett”kiállítás katalógusában. A MA köréhez csatlakozó művészekkel – Derkovits-csal, Egryvel, Kádárral, Kassákkal és másokkal olyan irányba fordul, melyet sem az akkori műkritikusok, sem pedig a vásárlóképes közönség nem kedvel. A hevenyészve odavetett kubista formák a minden aprólékosságot mellőző kifejezésmód, a „festőietlen” témák (Modigliani reklám) nem győzik meg a közönséget, még akkor sem, ha időnként klasszikus erényeket fitogtat. (Önarckép lila alapon.) Expresszionizmussal és futurizmussal vegyített kubizmusa Berlinben teljesedik ki. Sok kiállítást rendezett. 1924-ben a londoni Germinal Circle-ben, 1925-ben Moholyi Nagy Lászlóval a Sturmnál, 1927-ben a New York-i Little Review Galery-ben és a Brooklyn Museumban állított ki. Mindenhonnan hazatér nyomorogni a fasizálódó Magyarországra. Művészetében zsidóságát nem a kevés számú rabbiképével, melyek közül egyet a jelen kiállítás is bemutat, hanem egyéni sorsvállalásával dokumentálja.

A háború kitörésekor egy mappába gyűjtött alkotásai nem nyerik meg Ámos Imre tetszését. A gettó, az üldöztetés megviseli egészségét. Amikor 1949-ben az újonnan alakult Képzőművész Szövetség megtagadja tőle a tagságot, végképp összeomlik. Magányosan, visszavonulva hunyt el, 1950 nyarán.

(magén)