Sárga csillaggal

1944. március 19-én egy vasárnap délután gépek zúgása hallatszott a levegőből, majd nemsokára fasiszta páncélos csapatok jelentek meg halálfejes jelvényekkel sapkájukon. Ezen a napon a német SS fegyveres katonák tízezrei szállták meg hazán­kat.

A fasiszta egységek Debrecenben is gyorsan megjelentek, és ezen a vasárnapon már nemcsak a főutcán, hanem a mellékutcákon is fekete egyenruhába bújtatott fasiszták sza­vától volt hangos a környék.

A megszállók gyorsan otthon érez­ték magukat. A város területén úgy mozogtak, mintha régi bennszülöt­tek lennének. Megtelt velük az ital­bolt, gyorsan ismerkedtek a lányok­kal és rövid idő alatt jelentkeztek náluk a besúgók, feljelentgetők, akik előre elkészített névsorokkal adták ki a baloldali haladó személyeket és vagyonosabb zsidó vallásúakat.

Még talán van néhány éjszakánk, hogy nem jönnek értünk és nem visznek el. De tudtam, hogy következnek a félelmetes napok, amiről a külföldi illegális rádió adásaiból már korábban értesültem. Ekkor már tudtam a gettókról, a gázkam­rákról és krematóriumokról.

A magyar kormány egymás után adta ki hivatalos rendeletéit, utasí­tásait, ami a zsidó vallású polgáro­kat másodrendű személyekké degra­dálta. Az egyik ilyen utasítás közöl­te, hogy a zsidóknak 1944. április 5-től megkülönböztető sárga csillagot kell viselniük. Egy 20 cm méretű hatágú sárga csillagot kell felvarrni minden zsidónak kabátja bal oldali részére. A nőknek, gyermekeknek ugyancsak viselni kell a megszégye­nítő jelzést.

Debrecenben születtem. Úgy érez­tem, tisztességgel, becsülettel visel­kedtem embertársaimmal szemben. A Bethlen utcai Textilgyárban hosszú esztendőkön keresztül órabé­res munkásként dolgoztam. Mégis szégyenfolttal kell jelölni ruhámat.

Hat órára mentem dolgozni a Tex­tilgyárba. Lassan készülődtem, húz­tam az időt. Mint egy műtétre ké­szülő beteg, olyan nehezen vettem magamra a megbélyegzett zakómat.

Előbb megalázottan éreztem magam és néztem a széken levő kabátomra, amire előző este varrtam fel a sárga csillagot. Mintha nehéz súlyokkal lett volna megrakva zakóm, olyan keservesen vettem magamra. Arc­pirulva néztem végig magamon és restelkedve indultam munkába szü­leimtől elköszönve. Mennem kellett. Nagy útra készülődtem. Megbélyeg­zetten kell végig mennem szülővárosom utcáin. Ezen a környéken cse­peredtem fel. Itt kezdtem először járni tanulni és az első szavak, amik fülembe kerültek, magyarul hangzottak. Idegenné tettek, megbé­lyegzetté. Szégyelltem magam, szé­gyelltem az utcára menni.

Szemlesütve mentem ki kora reg­gel a kapun az áprilisi napsütésbe. Bal oldalon a kabátomon virított a sárga csillag. Körülnéztem, kerülni igyekeztem első találkozásom az em­berekkel. Könyökömet kissé felhúz­tam, úgy próbáltam elhelyezni, hogy takarja a csillagot, azonban ez a művelet nem sikerült tökéletesen, mert szélei kilátszottak a sötétebb tónusú zakómból.

Elég sokan jártak már az utcán. A város lakói ismerték a rendeletet a kifüggesztett plakátokból.

Ezen a környéken engem sokan ismertek és most kíváncsian mustrálgattak. Igyekeztem kerülni az emberek tekintetét, pedig restellni valójuk inkább a rendelet kiadóinak lehetett és azoknak, akik kíváncsis­kodva, együttérzés nélkül lesték raj­tam a sárga foltot.

Dániában a király felvarrta ka­bátjára a sárga csillagot. Ezzel adta kifejezésre szolidaritását az üldözöt­tek iránt. Ezzel az együttérzéssel itt kevés emberben találkoztam Leg­jobb eset az volt, aki közömbö­sen ment el mellettem. Volt gúnyo­san figyelő és megjegyzést tevő, de akadt szidalmazó is.

Voltak kivételek. Egy ízben két turulsapkás egyetemi ifjú jött velem szemben. Sapkájukhoz nyúlva tisz­telegtek előttem. Tekintetükből ki­vehető volt az őszinte sajnálkozásuk.

A munkásmozgalomból ismert elvtársak voltak azok, akik meg merték állni velem beszélgetni. Pogácsás Antal, Csíki Béla elvtársaim, akik tüntetőleg karonfogva jöttek velem egy ideig, ők nem féltek a felelősségre vonástól, hiába szabad­koztam, mivel nem akartam nekik kellemetlenségeket okozni.

Ilyenek kevesen voltak, de ezek a kevesek mellém szegődve sem tud­ták megakadályozni, hogy néhány hét múlva a gettó, a téglagyár és Auschwitz következzen.

Schwarcz Sándor, Debrecen