A magyar-zsidó irodalom

Írta: Sárdi Dóra - Rovat: Archívum

Sárdi Dóra

A magyar-zsidó irodalom

definícióját már rengetegen próbáltak megfogalmazni, de még nem született minden korra és történelmi helyzetre érvényes meghatározás. Elképzelhető – bármily paradoxul is hangzik, hogy a definíciókra egyébként általánosan jel­lemző örök törvényű szabályrendszer kialakítása és alkalmazása ebben a té­mában nem lehetséges, hiszen maga a tárgy, amire a meghatározás vonatkoz­na, sem állandó. Tehát a mindenkori definíció egyes kitételeit (a szerző zsi­dó származása, a nyelv kérdése, a mű zsidó tematikája) egyénenként és ko­ronként más-más hangsúlyokkal kell ér­vényesíteni.

A magyar zsidóság elmúlt két évszá­zadbeli köztes helyzetéről már sok elemző dolgozat született, amelyek egy­felől bizonyították a zsidóság magyar­sághoz kötődésének magas fokát, más­felől azonban felhívták a figyelmet a zsi­dó öntudat állandó, erős jelenlétére1.

E tanulmány a XX. sz. első két évtize­de magyar-zsidó irodalmi kísérleteinek legfontosabb aspektusait igyekszik számba venni, két szinte teljes feledés­be merült zsidó származású magyar író munkásságának bemutatásán keresztül. Műveik felélesztésével és elemzésével elképzelhető, hogy a hosszabb ideje egy helyben toporgó magyar-zsidó irodalomkutatás új lendületet kaphat, és a hozzá­juk hasonló, körülbelül még kéttucatnyi szerző azonos szempontok szerinti elemzésével irodalmunk egy újszerű és érdekes dimenzióval gazdagodhat.

Ujvári Péter2 és Kiss Arnold3 ha­sonló (vidéki, vallásos zsidó) családból származott. Kiss Arnold rabbinak ta­nult. Rabbivizsgáját követően Zsolnán majd Veszprémben, végül pedig Budán teljesített szolgálatot. A neológ hitköz­séghez tartozott, beszédeit magyarul tartotta, a zsidó hagyományokhoz mindvégig hű, de az asszimilációs fo­lyamatot nagymértékben támogató em­ber volt. Irodalmi művei – novellák, versek, elbeszélő költemények és egy hosszabb lélegzetű, önéletrajzi és fikci­ós elemekből felépülő regény, vissza­emlékezés – a vidéki zsidóknak a szá­zad új jelenségeire adott válaszaival foglalkozik.

Ujvárinak 16 éves korában világiro­dalmi érdeklődése miatt távoznia kel­lett a jesivából, a szigorú, vallásos isko­lából. Ekkor hátat fordított a zsidó élet­formának, nevét is magyarosította: Pinchas Judah Grosszmannról Ujvári Pé­terre. A névváltoztatás jól jellemzi az író azon szándékát, hogy teljesen szakítani akart gyerekkorával és az ahhoz szoro­san kapcsolódó zsidó vallással, ugyan­akkor az Ujvári nevet Érsekújvár, gye­rekkorának városa ihlette. Tehát miköz­ben véglegesen elfordult mindentől, ami addigi életének meghatározója volt, meg is teremtette a folytonossá­got. S bár a húsz éves ifjú nem végleges döntést hozott, annyi bizonyos, hogy a zsidósághoz való későbbi visszafordulá­sát már nem az ortodox hit, és életfor­ma irányította, hanem sokkal inkább a „modern” zsidó öntudaton alapuló ér­zés. Zsidóságával egyedül írásaiban ta­lálkozunk, amelyekben viszont Kisshez hasonló kérdéseket tesz fel, és hasonló megoldási javaslatokat próbál adni.

A „hogyan lehet megtartani a zsidó­ság alapvető törvényeit és a mindenna­pi életre vonatkozó szabályait, úgy, hogy közben a modem ember követel­ményének is megfelelően éljen vala­ki?” hangzású, az utókor szemszögéből feltehető kérdésre mindkét író válasza áttételes, nem arról beszélnek, hogy mi az üdvözítő megoldás, hanem a bizto­san rossz választásokat vázolják: ezek szerint a hagyományokról való teljes megfeledkezés, szélsőségesebb eset­ben pedig a kikeresztelkedés csak vég­zetes következményekkel járhat. A ne­gatív utak bemutatása által rajzolódhat ki az olvasó előtt egy vagy akár több pozitív javaslat.

A művek tartalmi kérdései több szempont szerint is elemezhetőek:

1. Álom vagy valóság

kettőssége merül fel az írásokban megjelenített vidéki, kisvárosi zsidó élet idealizált ábrázolása kapcsán. A zsidó szokásokat betartok felemelke­dése, és erkölcsi fölénye, a hitet elha­gyók tragikus sorsa, és megbűnhődése állandóan jelenlévő motívumok. A zsi­dó élet tárgyainak és szokásainak pon­tos és beható ismertetése, sokszor in­kább ismeretterjesztő céllal, mintsem a cselekmény szerves részeként jelenik meg. A műveket olvasva nem szabad ezekről a kettősségekről megfeledkez­ni, hiszen egyrészt a folklór és tárgytör­ténet számára ezek a leírások pótolha­tatlan források, másrészt viszont sok­kal inkább a művek keletkezési ideje előtti állapotot tükrözik: egy elmúlt, de visszavárt, a korabeli jelennél minden­képpen jobbnak tartott kort jellemez­nek. Hasonló jegyeket találunk a mű­vek zsidó és nem zsidó szereplői közöt­ti kapcsolatban is. Vannak példák a zsi­dók és magyarok szinte már a paroxizmusig fokozott kitűnő viszonyára, és ennek ellentétére is, tehát a több ezer éves antiszemita tradíció folytatóira.

2. A zsidó író és nyelve

kapcsolatának vizsgálata nagyon fon­tos, hiszen a zsidóság történelme során rengeteg nyelvet használt, amelyet a tör­ténelmi helyzet megváltozásával „eldo­bott”, új felé fordult. Így lehet beszélni – csak a legfontosabbakat említve – judeo-arámiról, judeo-arabról, ladinóról (judeo-spanyol) és jiddisről. A modem korban is megtalálhatóak a legkülön­bözőbb zsidó nyelvek, így a judeo-angol, judeo-orosz stb. és ebbe a vonulat­ba sorolható a judeo-magyar is. E felsorolt nyelvekben az a közös, hogy az elsa­játított nemzeti nyelvekbe a zsidók hé­ber szavakat kevertek, bizonyos leíró grammatikai szabályokat, ill. a szintaxist átalakították különböző sajátosságok szerint, néhány nyelv leírásánál a héber karakterrendszert használták (pl. jiddis).

A judeo-magyar nyelvet Kiss és Ujvári írásainak nyelvi elemzésével lehet a legjobban körvonalazni. Közös jel­lemzője az alkotásoknak, hogy magyar nyelven íródtak, ugyanakkor a szöve­gekben gyakran találkozunk jiddis sza­vakkal, mondatokkal illetve a rabbinikus gondolkodás hatásaival.

Az idegen nyelvi betétek magyar szö­vegben való megjelenésük alapján há­rom csoportba sorolhatók:

1. A magyar szövegen belül jiddis szavak használata

2. A magyar szövegen belül jiddis mondatok használata

3. A magyar szövegből kilépő, telje­sen jiddis nyelvű párbeszédek, leírások

Mindegyik esetben feltehető a kér­dés: van-e valami közös azokban a helyzetekben, amelyekben az írók a jiddis nyelvhez fordulnak?

A válasz nem egyértelmű, ám általá­ban az írók szereplőik gondolatainak idézésére, illetve a köztük lévő párbe­szédek leírására használják a jiddis be­téteket. Hőseik gondolatát vagy élőbeszédét stilizálják, egyénített beszédstí­lusukra irányítva a figyelmet, nem bíz­nak abban, hogy a szavak, mondatok magyar nyelven leírt változata tartal­mazná azt a kommunikációs többletet, amelyet az anyanyelvű olvasók számá­ra idegen nyelvi betét önmagában hor­doz. nem minden esetben, de az előfordulások többségére igaz az állí­tás, hogy az erős érzelmi hatás alatt ál­ló szereplők jiddisül szólalnak meg. Az alább hozott idézetek egy része erre is jó példa lesz.

Az első eset (1), amikor jiddis szava­kat kevernek a magyar szövegbe:

„(…) hogy a rabbi drósejaiban csakis a községi ellenzékre célozgathat s az ellenzéki „véseteket” tréfenek köteles paszkenolni az előkelő tüvekól.”4 5 (ki­emelések tőlem S.D.)

A négy jiddis szó fordítása: dróse: egyházi beszéd, vallási hitszónoklat, tréfe: olyan étel, amelyet a vallási tör­vények értelmében nem szabad fo­gyasztani, paszkenol: a rabbi ítélete vallási, közösségi kérdésekben, tüve­kól: hitközségi elöljáró.

Általános jelenségként fontos megje­gyezni, hogy a jiddis szavak a magyar nyelvtan egyeztetési szabályai szerinti ragokat kapják, tehát szerves részeivé válnak a magyar mondatnak. A mon­datrészi szerepük akkor is biztonsággal megállapítható, ha nem ismert a sza­vak jelentése. E szavaknak nincsen iga­zi magyar megfelelőjük, tehát, ha a ma­gyar változat szerepelne a szövegben, olyan körmondatokra lenne szükség, amelyek megtörnék a szöveget, és az olvasót kizökkentenék az olvasásából. A jiddis szavak viszont pontosan feje­zik ki az író mondanivalóját. Ha valaki nem is érti teljesen a szavakat, a szö­vegből áradó hangulat alapján ráérezhet jelentésükre. A jiddis szavak helyettesíthetetlenségéről magukban a szö­vegekben is szó esik.

Kiss Arnold A két világ című novellá­jában a már teljesen asszimilálódott Steinz papa mondja fiának: „Muszáj ne­ked mindennap, annál a falusi melamednél vizitelni?”6

Ebben a mondatban jól látható, mi­képp keveredik az asszimilált lipótváro­si zsidó nyelve az Atyák tradicionális nyelvével. Bármennyire is távol áll már Steinz a zsidóságtól, a falusi tanító kife­jezést mégis kerüli, hiszen a melamed egyszeriben jelent tanítót, zsinagógái mindenest, a zsidó tudományokban jártas embert.7 Egyszóval a hagyomá­nyok szerint élő zsidót. Ha a tanító kife­jezést használná, elvesztené a mögöt­tes jelentésárnyalatokat.

A második eset (2), amikor teljes mondat ékelődik a magyar szövegbe:

„És mennyit fizetnek maguk a pap­juknak?

– Nyolcszáz koronát évenként.

– Akkor önök még egy föltételt kife­lejtettek – mondogatta az ősz rektor – Mesüge müz er auch sein!”8

Ebben a rövid párbeszédben nyelv­váltásnak lehetünk a tanúi: – színtiszta magyar mondatok után az utolsó mon­dat, a dialógus csattanója jiddisül hang­zik el. Magyarul így szólna: Hát akkor annak nagy bolondnak (félkegyelmű­nek) is kell lennie! A mesüge szó jelen­tése azonban a jiddis nyelvben sokkal összetettebb, mint a magyarban. A szó jelentéstartományához a bolondságon, félkegyelműségen kívül hozzátartozik a feltétlen jóhiszeműség, és a balekság minden mozzanata is. (A mesüge a hé­ber saga’a Gazdagítja a szó jelentését az is, hogy nemcsak a szó jiddis, ha­nem az egész mondat, amelyben el­hangzik. Ezáltal a szó nincsen kiszakít­va eredeti környezetéből, a többletje­lentést, a hozzátapadt hangulatot egy­értelműbben hordozza. Ha e jelentés­sel értelmezzük a párbeszédet, jóval csattanósabb a rektor véleménye an­nál, mintha magyarul állna a mondat. Az első esettől eltérően itt inkább nyel­vi finomságról van szó mintsem más­képpen megoldhatatlan szöveghely­zetről. A kifejezés és az egész mondat helyettesíthető lenne, és végeredmény­ben a párbeszéd lényegén nem változ­tatna a magyar verzió használata. Az író mégis szükségét érzi, hogy a főnév egé­szen pontos kiválasztása érdekében megtörje a magyar szöveget, hogy így a helyzet (az alacsony fizetés) lehetetlen­ségére nyomatékosabban mutasson rá.

A harmadik eset (3), amikor teljes jiddis szövegrészeket találunk a novel­lákban. Míg az első kettőre mindkét vizsgált író alkotásaiban találunk pél­dát, addig a harmadik csak Kiss Arnold szövegeiben lelhető fel. Hála gyakran előfordul, hogy egy-egy hosszabb pár­beszédet teljes egészében jiddisül idéz. A legszembetűnőbb példa erre a Dagobert című novellában található.9 Az író szándéka minden bizonnyal, hogy hitelesítse a szituációt, ugyanak­kor ez az eljárás kétélű fegyvernek bi­zonyul, hiszen a hosszú sorokon ke­resztüli jiddis fecsegés elidegeníti a jid­dist nem értő olvasót, akinek át kell la­poznia ezeket az oldalakat anélkül, hogy egy szót is megértene.

Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy az írók tesznek-e valamit annak érdekében, hogy a jiddisben nem jára­tos olvasókat eligazítsák?

A két író eljárása különböző. Kiss Arnold csak nagyon ritkán ad magyaráza­tot vagy fordítást a jiddis szövegekhez, betétekhez. Ezek fordítások hiánya még feltűnőbb, ha számba vesszük, hogy ahol bármilyen más nyelvet hasz­nál, legalább közli, hogy a következő szöveg, mondat milyen nyelven van: („stílszerűen németbe fordult az elmél­kedés”,10 „Steinetzné mondta egy uzsonna alkalmával a felszolgáló inas­nak hamisítatlan olasz kiejtéssel: Govanni, prego e gópel.”11 (kiemelés tőlem – S.D.). Ez utóbbi mondatban az idegen nyelvre való reflektáláson túl még egy érdekesség van. A gópel jiddi­sül jelenti a villát, tehát S.-nének ha idegen nyelven próbál beszélni, akarat­lanul, ösztönösen, jiddis kifejezések jutnak eszébe. A novella szerint, hiába fordít valaki hátat a hagyományoknak, az „apanyelvét” elfelejteni nem tudja.)

Kiss Arnold bizonyos helyzetekben fordítja a jiddis nyelvű szövegeket, de ezekben az esetekben semmilyen logi­kát nem találunk. Előfordul, hogy ma­guk a szereplők magyarázzák meg a szavakat: erre példa a 14. jegyzetben hozott idézet.

Általában azonban a magyarázatok meglétéről vagy éppen hiányáról csak annyit gondolhatunk, hogy csak azokat a kifejezéseket látja el jegyzetekkel, fordítással, amelyek nem tartoztak a korabeli „jiddis-zsidó nyelvhasználat” körébe.12 Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy valószínűsít­hetően Kiss Arnold kizárólag és csak zsidók számára írt. A korabeli általános zsidó szóhasználatba a fenti szavak és kifejezések beletartoztak, a különböző jelentésárnyalatok kifejezésére a min­dennapi életben alkalmazták őket.

Kissel ellentétben Ujvári Péter mindig pontosan ügyel a jiddis részek ért­hetővé tételére. Azokat a szavakat ugyan, amelyek a zsidó szokásokra, ri­tuális előírásokra vonatkoznak, ő sem fordítja, de minden más, bonyolultabb jiddis kifejezést, mondatot a lap alján jegyzetekkel lát el. A fordításon kívül többször rövid magyarázatot is fűz a jid­dis szövegrészekhez. Ujvári Péter eseté­ben feltételezhető, hogy nemcsak zsidó közönségnek szánta regényeit. A jiddis elemeket használja, hiszen ezekkel pró­bálja a „couleur locale”-t megteremteni és hitelesíteni az általa elbeszélt törté­neteket, de ugyanakkor be is akarja mu­tatni a zsidók életét azoknak, akik azt nem, vagy csak kevéssé ismerik.

A művek nyelvezete döntően ma­gyar, így ezeket a szövegrészeket is megvizsgálnánk. Találhatóak-e benne olyan sajátos elemek, amelyek valami­fajta egységes képpé állíthatóak össze, bizonyítva a két író alkotásainak közös eredetét, hátterét.

Az olyan, nyelvjárásokból átemelt szavak, kifejezések, mint: „nem a”; „fe­küdniük”; „búvócska”; „gyüjjön”; „kigyelmed”; „vónék”; „mék”; „barátság­búl”; „kend”; stb. a szereplők földrajzi kötöttségeire is utalnak.13 A fent idézett szavakat, kifejezéseket a zsidó sze­replők használják a művekben. Több­ször előfordul az is, hogy egy mondaton belül követik egymást a jiddis és ma­gyar tájszólásbeli szavak. Ez a tény is megerősíti azt a feltételezést, hogy az írók a leghitelesebb ábrázolásra töre­kedtek, amelynek fontos összetevője a beszéd stilizációja. Hogy a korabeli nyelvhasználat valóságának megfelel-e ez a megjelenítés, nagyon nehéz vála­szolni, mivel semmifajta hangzó doku­mentum nem áll a rendelkezésünkre. Ha azonban számba vesszük, hogy a XIX. század első felében Magyarország­ra letelepedő zsidók többségének már a XX. század elejére magyar volt az anyanyelve, akkor valószínűsíthető, hogy egy adott térségben letelepedett zsidók, az ott használatos nyelvváltoza­tot sajátították el, így is azonosulva az őket körülvevő közösséggel. Ilyen gyors ütemű és nagy tömegeket érintő nyelvi akkulturáció máshol nem történt ebben a korszakban Európa e térségében.

Itt fontos kitérni a nem zsidó sze­replők nyelvhasználatára is. Jel­lemzően Ujvári műveiben találkozunk a helyi parasztság beszédével. Az uj ke­resztény című regénynek paraszti nyel­vezete értékes forrásanyaga lehetne a nyelvjárás-kutatásnak. A Földanyánk lo­vagja; egyik főszereplője, a zsidó Baum Jónás, a magyar parasztok beszédét hallgatva a következőket mondja:

„Hallottad mit beszéltek? Ezeket meg lehet érteni. Ezek másként beszélnek, mint a Budayk és a Bodayk. Istenem milyen boldog vagyok, hogy egyszer már olyan magyar szót is hallottam, amely nem úgy hangzott, mikor idegen nyelven beszélnek.”14

Az idézett szövegben a regény „mon­danivalójához” igazított kijelentéssel találkozunk, de az nem vitatható, hogy az asszimilálódni kívánó zsidó, a több­ség (ez esetben a parasztság) nyelvhasználatát tekintette elsajátítandónak.

A jiddis és tájszólási elemeken kívül van a szövegnek egy harmadik nyelvi összetevője is, az elbeszélő mondatok, amelyeknek szintén megvan a maguk különlegessége a mai olvasó számára, túldíszítettségük, idegen (elsősorban latin) hangzásuk, furcsa jelzős szerke­zetük miatt. Néhány példa:

„a disznó egy korrekt állat”15

„a temető nem egzisztál”16

„ezt pertraktálták vacsora közben is”17

„akceptábilis ember”18

„allűrökkel rendelkező hitközség”19

„apai dorgatórium”20

„terjedelmes embonpoint-jének né­mi megcsökkenése”21

„halványlilakék gőzeke”22

Az eddigi elemzés a szöveg elemeit, a szavakat, a mondatokat érintette. Iz­galmas kérdés, hogy a szöveg egészét vizsgálva, találhatóak-e sajátos, kifejezetten csak ezekben az írásokban előforduló megoldások?

A válaszra elsősorban Ujvári Péter re­gényei alapján lehet válaszolni. A jesivában elsajátított gondolkodásmód erősen rányomta bélyegét Ujvári későb­bi munkásságára. Ezekben a tanházak­ban elsősorban a Talmud könyveinek értelmezése áll a középpontban. Ezek megértéséhez természetesen egy, a szokványostól eltérő gondolatmenetre van szükség, amelyre jellemző a hierar­chikusan felépített logikai menet; a kér­désre kérdéssel válaszolás; az érvek és ellenérvek párhuzamos felsorakoztatá­sa; a tanmesével, közmondással reagá­lás; bibliai idézetek használata. Ujvári műveiben az imént felsoroltak majd­nem mindegyikével találkozunk:

„Kinek kell a sakter? Nekünk? Mert nekünk muszáj vágatni. De ha muszáj vágatni minek fizetjük a gabellát?

Hátha nem fizetném a gabellát, a henteshez küldetne vágatni a hitköz­ség? Egy idea se. A metsző úgy vágna nekem, mintha fizetnék. Mert miért? Mert mit csináljak én metsző nélkül? Hogy élhetek én metsző nélkül? És ha nem élhetek metsző nélkül, miért fizes­sek érte? A levegő nélkül sem élhetek és talán a levegőért fizetnem kell? Ami kell, az kell. És mi következik ebből: ebből az következik, hogy nekem tulaj­donképpen nem is kellene fizetnem ér­te. Hát kinek kell fizetni?”23

Az idézet pontosan mutatja be, mi­képpen épülhet be egy magyar nyelvű szövegbe a zsidó szóbeli hagyomány, a Talmud logikai menete. Egy átlagos olvasó számára idegenül hathatnak az ilyen monológok, kicsavartnak, erőltetettnek érzi azokat, míg egy, a Talmudban járatos ember számára talán fel sem tűnik különlegességük.

Kissnél a fenti kategóriák közül csak a példázatok és a bibliai idézetek gya­korisága figyelhető meg, ami rabbiságára vezethető vissza, hiszen a szószéken beszélők előszeretettel szövik beszé­dükbe az elmúlt korok történeteit:

„Ő bizonyára olyan lesz a tóra kutatá­sában, Isten tanának fürkészésében, mint az a híres bölcs aki, amidőn elme­rülve a talmud tanulmányozásában, lo­bogó láng, a lelkesedés tüze hevité át egész bensejét, és ha ilyenkoron egy madár szállott el a feje fölött, szájából fölcsapódó forró lehelet elperzselte a mitsem sejtő fecskemadár szárnyait.”24

„Mikszáth a szájával írt – minden so­ra magán hordja az élőszóbeli elbeszé­lés közvetlenségét.” – írja Szerb Antal a korszak nagy magyar elbeszélőjéről.25 Ám ugyanilyen találó e megjegyzés a két vizsgált alkotóra vonatkoztatva is. S ahogy Mikszáth sikeresen ragaszkodott a látható, hallható magyar valóság áb­rázolásához, úgy tarthatjuk hitelesnek és specifikusnak az Ujvári és Kiss mű­veiben bemutatott zsidó világot is.

Az eddigiekben felvázolt még megol­datlan tartalmi és filológiai problémák magyarázhatják, hogy a két vizsgált szerző miért nem került még sohasem a kutatók figyelmének előterébe. E kér­dések ismertetése után azonban érde­mes kijelölni az alkotások helyét a ma­gyar irodalmon belül, hiszen

A magyar irodalomtörténet

általános keretét véve kiindulópontul, a két író és műveik elhelyezése lenne vizsgálódásom valódi célja, s talán egy szélesebb körbeni megismertetés alapja. Annak ellenére, hogy munkásságuk ab ovo a magyar irodalomtörténet része – hi­szen magyar nyelven íródtak és Magyaror­szágon élő emberekről szólnak – mellőzöttségük mégis érthető, hiszen ol­vasóik többnyire zsidók voltak, és az írók­nak is e közönség elérése volt a fő céljuk. Ennek ellenére a művekben egészen pontosan kimutathatóak a korabeli magyar irodalom hatásai, illetve a korban g uralkodó irányzatok tudatos vagy tudatlan követése is. A két író közül elsősorban Ujvárit tartom teljes mértékben kora jellemző írójának, akinek művei nagyon sokban hasonlítanak a századfordulón és a század első két évtizedében keletkezett más irodalmi alkotásokhoz. Kiss is beso­rolható eme irányzatba, de az ő művei túl direkten törnek céljai elérése felé, és en­nek a kicsit talán erőszakos írásmódnak művei esztétikuma esik áldozatul. Ha egy elképzelt könyvespolcon kellene elhe­lyezni műveit, akkor azokat az „egyebek” körébe utalnám, míg Ujvári alkotásait a szoros ábécérendbe sorolnám, közvetle­nül Tömörkény művei után.

Tömörkény és Ujvári is Szegeden kezdte írói pályafutását. Mindketten előbb újságírók voltak, majd később önálló köteteket adtak ki, de életük vé­géig dolgoztak különböző újságoknál is. Mindketten foglalkoztak tudományos anyaggyűjtéssel, és anyagrendszerezés­sel. Tömörkény több tudományos folyó­iratban jelentette meg változatos, általá­ban néprajzi témájú cikkeit.26 Ujvári, mint az ismeretes, a Zsidó Lexikon szer­kesztője volt, ő maga is több cikkének szerzője. Tehát a hasonlóság e terüle­ten is kimutatható, hiszen mindketten egy eltűnőben lévő, a korukbeli több­ség számára ismeretlen életmód, világ­látás „adatait” próbálták a nagyközönség számára összegyűjteni. Irodalmi munkásságukra is ez jellemző.

Tömörkény és Ujvári is egy választott témát dolgoz ki egész életében, ettől szinte egy írásuk sem tér el, munkássá­guk minden darabja egy irányba mutat: bemutatni és megismertetni Tömör­kény esetében a szegedi tanyasi világot, Ujvárinál pedig a vidéki zsidóság életét.

Tömörkény István művei,27 mint azt a jegyzetbeli felsorolásból is láthatjuk.

Ujváriéinál sokkal több kiadásban lát­tak napvilágot.28 Tömörkény minden kötete a szegedi tanyák világával foglal­kozik, ez alól csak néhány kivétel, de ezen kivételekben is a művek főhőse a tanyasi világból a városba érkező le­gény toposzát dolgozza ki.

A művek mindegyike nagyon gazdag az adott világ bemutatását szolgáló ada­tokban. „Kötetei kortörténeti okiratok, (…) a tanyasi levegőnek utánozhatatlan feltámasztásai”.29 Mintha legfőbb törek­vése az lenne az írónak, hogy egészen pontosan, szinte dokumentumszerűen tárja olvasói elé ezt az eltűnőben lévő világot. Tömörkény ezen törekvését Mó­ricz így fogalmazza meg:

„…elkapta minden szavát, fordulatát, mozdulatát, testi és lelki pillanatait, a köhintése, a szemrebbenése módját, a tarisznyájának eredetiségét az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt.”30

Azt a világot, amely a városiasodás felgyorsulása következtében, már alig megragadható, de melynek gazdagsága – meglátása alapján – nem múlhat el nyomtalanul. A küszöbön lévő változás­ról Tömörkény több helyen is szól írá­saiban: „Változik a világ és változunk benne mi magunk is”, „Másként van már, mint régente”.31 Az elmúló világ felett Tömörkény talán kevesebb bána­tot érez, mint Ujvári. Tömörkény a világ természetes folyamatairól szól, a fejlődés elkerülhetetlenségéről, míg ve­le szemben Ujvári írásaiban a nosztalgi­án kívül, a történetek végkicsengésé­ben arra is találunk utalást, néhol köz­vetlen megjegyzéseket is, hogy a válto­zásokat meg kell állítani, hogy az irányt meg kell változtatni, hogy a változó dol­gok nem egyszerűen egy más világot hoznak majd, hanem tragédiával jár­hatnak. Ennek lehetséges magyarázata­iról már szóltunk az előbbiekben.

Visszatérve a két író szemléletének hasonlóságaira most a legfontosabb egyezést vesszük számba, a nyelvit. Ujvári és Kiss nyelvhasználatát már ele­meztük, és végkövetkeztetésként arra a megállapításra jutottunk, hogy sze­replőiknek hiteles bemutatásakor a már említett életmódból fakadó jellemzőkön túl, leginkább a nyelvi sajátságokra fek­tetik a hangsúlyt. A nyelvi fordulatokra, a különböző nyelvekből átemelt szavak­ra, kifejezésekre hozott példák szándé­kom szerint mind ezt a célt szolgálták.

Ha a Tömörkény szakirodalmat vizs­gáljuk, azt látjuk, hogy nagy többségük az író művészetében legfontosabbnak éppen nyelvhasználatát, stílusát tartja. „(…) legmaradandóbb ajándéka a ma­gyar irodalom számára: Tömörkény stí­lusa”.32 Tömörkény leírásaiban ponto­san ügyel, hogy mindig a megfelelő táj­szót használja, szólásokkal és szófordu­latokkal színesíti, és egyben hitelesíti szereplőinek és történeteinek leírását. Szinte minden művéből lehetne példát hozni, álljon itt most csak egy mutatóba:

„(…) Csónakját a vízbe betolja a ha­lász. Pipára gyújt, a keczét kiveti, az ev- edzőt a cziklonyba behúzza s állva egy­felől fogja a kecze kötelit, másfelől az evedző nyelét, lassan ziklant arra lefe­lé, víz alá (…).”33

Ha visszagondolunk az előző fejezet jiddis szavakkal teli példáira, azonnal látjuk a hasonlatosságot: ez a pár mon­dat sem érthető egy átlagolvasó számá­ra. Míg Ujvári műveiben a jiddis szavak okoztak megértési nehézséget, addig itt a tájszavakat nehéz beazonosítani. A két eddig vizsgált íróhoz hasonlóan Tömör­kény sem látja el mindig jegyzetekkel írásait. Tömörkény műveinek nyelveze­tét vizsgálva, egyértelmű, hogy nemcsak a szavak szintjén találunk népnyelvi ele­meket, hanem mondatszerkesztésében is. A népi beszéd sokszor lomha lassú­ságát, körülményességét is pontosság­gal követi. Stílusa teljesen azonosul a népnyelv belső szerkezetével:

„Nem lehet mondani, hogy jó idő vol­na, mivel hogy – nincsen jó idő.”34 Vagy: „Kukoriczát, dinnyét, szalmát őriz kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje.”35

A tanyasi emberek gondolatmenetét is hűen tükrözik dialógusai:

„Azt mondja a Mihály:

– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra.

Az asszony mondja:

– Majd föl mék én.

Azt mondja Mihály:

– Az eke után se tudok már járni.

Azt mondja az asszony:

– Majd járok én.

Azt mondja Mihály:

– Hát aztán köllök én így is?

Azt mondja az asszony:

– Te vagy énneköm így is mindennöm.”36

Ennyi idézett mondatból is világosan látható, hogy Tömörkény írásaiban a valóság leírása leginkább a művekben használt nyelv és a bemutatott világ legkisebb részletekig való ismerete ál­tal válik pontossá és igazzá:

„A valóság teljes megragadásának, megörökítésének a szenvedélye ábrá­zoló stílusát megduzzasztja, bő ned­vekkel járja át. A realizmus, az ábrázo­lás páthoszának nevezhetnénk ezt a stílust (…). A maga tömör numerozitásával, sokszor szinte kimeríthetően szabályos mondatritmusával a valóság­nak minden kis elemét megragadni, összezsúfolni igyekszik.”37

Ebből a rövid, Tömörkény művésze­tét ismertető összefoglalásból annyi bi­zonyosan kiderült, hogy Tömörkény írá­sai sokban hasonlatosak Ujvári és Kiss műveihez. Mindhármuk munkássága a századelő leíró jellegű, naturalista mű­vészetéhez tartozik, amelyben az érzékletes megjelenítés folklórral telített stílusa volt a vonzó, tehát műveik egy, a korabeli világot jobban megismerni vágyó olvasó számára jelentenek elsősorban élvezetet.

A dolgozat írójának célja e párhu­zammal, hogy megpróbálja bebizonyí­tani: a két elemzett zsidó szerzőnek he­lye van a magyar irodalomtörténetben. Tömörkényt a mai napig olvassuk, és műveit forgatva örömmel emlékszünk egy elmúlt világra:

„Tömörkény életműve (…) őrzi a ma­gyar parasztélet századfordulói emléke­inek archívumát.”38

Ha az esztétikai szempontok

nagyítója alá tennénk két szerzőnket, Kiss Arnold műveiben sok „hibát” talál­nánk. Novellái rengeteg esetben túlírottak, egy bizonyos cél fele törnek, és efe­lé haladva sokszor megfeledkeznek olva­sójukról. Hosszú, sokszor túldíszített mondatai nagyon megnehezítik az olva­sást. Történetei inkább példázatok, mint­sem valódi cselekményes művek, de pél­dázatnak ugyanakkor nem elég tanulsá­gosak, a levonható következtetésekből nehezen áll össze a tanítás. Kiss Arnold rabbi volt. írásai világi történetek, ame­lyekből azonban a szószéken álló tudós fájdalmas kiáltása tisztán hallik ki: „Zsi­dók, ne hagyjátok el Apáitok hitét és szo­kásait!” Nem tudni, hogy elérték-e célju­kat a művek, de annyi bizonyos, hogy a mai olvasó számára már sokkal inkább kortörténeti adatgyűjtemények, mintsem szépirodalmi alkotások.

Ujvári regényeivel egy kicsit más a helyzet. Őt sokkal inkább nevezném tu­datos írónak, olyannak, aki nem pusz­tán tanítani kívánja olvasóit, hanem rabbinikus és világi műveltsége felhasz­nálásával önálló, irodalmi igényű műve­ket kívánt alkotni. írásaiban a cselek­mény különböző szálai nem maradnak elvarratlanul, az apró részletek végül is kerek egésszé állnak össze egy. Törté­netei izgalmasak, figurái nem mind egy kaptafára készültek. A művek befejezé­sei azonban nála is egyneműek: min­den zsidó, aki elhagyta hitét, elkárhozik. Ugyanaz a félelem járja át őt is, mint Kiss-t: a zsidóság el fog tűnni, fel fogja adni mindazt, ami immáron több mint öt évezred óta sajátja. Ez a szoron­gás, az első fejezetben leírt történelmi folyamatok ismeretében nem alaptalan, pontosan tudjuk, hogy a zsidóság né­hány évtized alatt milyen változásokon ment keresztül. A hagyományok követé­sét fontosnak tartó ember, függetlenül attól, hogy hívő-e, rabbi-e, vagy csak egyszerűen zsidónak tarja magát, értet­lenül áll a többséggel szemben, akiket a modernség száguldása magával raga­dott, akik mindentől, ami addig megha­tározó volt számukra. El tudnak-e sza­kadni. Attól is tart, hogy a tagadás nem marad büntetlenül. Az íróember tehát nem tehet egyebet, mint felhívja a fi­gyelmet a veszélyekre, és talán egy ki­csit feketébben rajzol. Bízik abban, hogy a rosszra fordult sorsok megírásá­val célt érhet el. A leghitelesebb ábrázo­lásra törekszik, hogy meséi valóságos­nak tűnjenek, ne pedig (rém)álmoknak.

E tanulmány talán közelebb vitt ah­hoz, hogy végre érdemben lehessen foglalkozni a magyar-zsidó irodalom­mal, annak puszta létének megkérdője­lezése nélkül. Érdemes megjegyezni, hogy magyarországi zsidó írók létezé­séről egy angol nyelvű novella-antológia is tanúskodik, amelynek a dolgozat szempontjai szerinti elemzése után ki­rajzolódhatna a magyar-zsidó irodalom Holocaust előtti vonulata.39 A gyűjte­mény (melynek magyar nyelvű megfe­lelője máig nem látott napvilágot), ere­deti nyelvre való „visszafordítása” lehet­ne az ebben az irányban tett első lépés.

*

Szerkesztőségünk a fenti tanulmány­ban felvetett kérdések mentén tovább­ra is vizsgálni szeretné a magyar-zsidó irodalom egy eddig feltáratlan vonula­tát. A vészkorszak előtt, főként a zsidó sajtóban közzétett prózai írások tükré­ben arra a kérdésre keressük a választ: létezett-e népi zsidó irodalom? E tárgy­ban szerkesztőségünk a közeljövőben szimpóziumot rendez és tematikus mellékletet kíván megjelentetni.

Kiss Arnold munkái

Novellás kötetei:

Kiss Arnold: Ifjak és Öregek. Magyar Zsidó Könyvtár VII. kötete. Sorozat szerkesztő: Patai József, Budapest, Márkus, [1906.]

Kiss Arnold: Álom és Valóság. Budapest, Springer ésWolfner, 1913.

Kiss Arnold: A háború legendái. Budapest, Universum Irodalmi Társaság, 1916.

Kiss Arnold: A Fekete Horovitz és más elbe­szélések. Budapest, Múlt és jövő. Korvin Test­vérek. [1923.]

Kiss Arnold: Lear király és más elbeszélések. Budapest, Remény könyvek, Korvin Testvérek [1923. után.]

Kötetben megjelent fordításai:

Rosenfeld Morris: Gettódalok.(fordította Kiss Arnold) Budapest, Deutch, 1908.

Salamon Ibn Gabirol, (fordította Kiss Arnold) Budapest, Glóbus, 1922.

Sámuel Hanagid ibn Nagréla. (fordította Kiss Arnold) Budapest, Bíró, [1928.]

Ujvári Péter munkái

Kötetben megjelent regényei:

Ujvári Péter: Legendák és krónikák. Szeged, Endrényi. 1905.

Ujvári Péter: Az új keresztény. Budapest, a szerző kiadása, 1908.

Ujvári Péter: Földanyánk lovagjai. Budapest, Springer és Wolfner, 1914.

Ujvári Péter: Astarte temploma. Budapest, Kultúra, 1918.

Ujvári Péter: A bosszúálló isten. Budapest, Kultúra, 1920.

Ujvári Péter: A túlsó parton. Budapest, Zsidó Szemle, 1920.

Ujvári Péter: A cédrusfa daliája. Budapest, Rajna Rosenfeld Pál, 1921.

Ujvári Péter: A mécs mellett. Budapest, Sprin­ger, 1931.

Felhasznált irodalom

Bahtyin, Mihail: A szó esztétikája. Budapest, Gondolat, 1976.

Bérezi Géza: Nyelvjárás és stílus. Budapest, Gondolat, 1961.

Berkes Imre: Bülbül hadnagy. Néhány drága nap Galíciából. Budapest, Atheneum, 1917. Büchler Sándor: „A magyar irodalom terjesz­kedése a zsidó között”, in: IMIT. Évkönyv 1905, 259-265.

Csefkó Gyula: „Tanulmányok a szaggatott stí­lusról”, in: Nyelvőr 40, 1911, 377-379.

Deáky Zita – Csorna Zsigmond – Vörös Éva (szerk.): …és hol a vidék zsidósága…Történeti és néprajzi tanulmányok a falusi, mezővárosi zsidók és nem zsidók együttéléséről. Budapest, Centrál Európa Alapítványi Könyvek 2, 1994. Dormándi László és Juhász Vilmos (szerk.): Új Lexikon. V. kötet.. Budapest, Dante-Pantheon, 1936.

Dubnov, Simon: A zsidóság története. Buda­pest, Gondolat, 1991.

Eisler Mátyás: „A zsidó irodalom határkérdé­sei”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1926, 142-152. Friedmann Dénes: „Kiss Arnold”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1939, 6-8.

Gervai Sándor: „Kiss Arnold a költő és író”, in: Múlt és jövő, 1941, 13-14.

Goldziher Ignác: „Abuvalid”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1896, 1.

Grózinger M. József: A jiddis nyelv pszicholó­giája. Libanon füzetek 3. Budapest, 1936. Guttmann Mihály, Hevesi Simon, Lőwinger Sámuel (szerk): Emlékkönyv Dr Kiss Arnold budai vezető főrabbi hetvenedik születésnap­jára. Budapest, Lőwinger Sámuel, 1939.

Hana Wirth-Nesher: „Between Mother Tongue and native language: Multilingualism in – Henry Roth’s Call it Slee.”, Prooftexts 10, 1990, 299-312.

Handler, Andew: Ararát. Collection of Hungarian-Jewish Short Stories. New Jersey, 1977.

Hetényi Zsuzsa: „A zsidó irodalom fogalma”, in: Remény, 1998. augusztus-szeptember, 39-42.

Hetényi Zsuzsa: „Az orosz-zsidó irodalom váz­latos története (1860-1930)”, in: Tiszatáj, 1998. 9, 42-51.

Horváth János: Aranytól Adyig. Budapest, Pallas, 1921.

Kádár Judit: „Az antiszemita magyar regény”, in: Kritika, 1998. július, 26-30.

Karády Viktor: „Még egyszer a „Zsidó Ma­gyarországáról”, in: Kritika, 1997. november, 9-12.

Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, pol­gárosodás. Budapest, Cserépfalvi, 1994. Kecskeméti Ármin: A zsidó irodalom történe­te I-II. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994.

Kende Péter: „Zsidó Magyarország”, in: Kriti­ka, 1997. február, 6-10.

Keszi Imre: „A zsidóság irodalmi szerepe a XX. században”, in: Libanon, 1937. szeptem­ber október, 109.

„Két új könyv”, in Múlt és Jövő, 1923, 283-284.

Kókay Gyula és V. Windisch Éva (szerk.): A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1848-1905-ig. Személyi rész II. kötet. Akadé­miai-Argumentum, Bp. 1997.

Kovács András: „Asszimiláció és identitáskere­sés”, in: Kritika, 1998. november, 7-8.

Kozocsa Sándor (sajtó alá rendezte): Magyar Könyvészet. 1911-1920. Budapest, 1939. Komjáthy Miklósné (szerk.): Magyar Könyvé­szet. A Magyarországon írott könyvek szakosított jegyzéke. Közreadja az OSZK. Budapest, 1984.

Magyar Szó. 1899. október 14-től december 31-ig megjelent számai.

Molnár Ernő: „Új könyvek”, in: Múlt és jövő, 1906. január, 39.

Nagy Révai Lexikon XII. kötet. Budapest, Ré­vai Testvérek Irodalmi Intézet, 1915.

Ortutay Gyula: Tömörkény István. Szeged, 1934.

Patai Edit: „Földanyánk lovagjai”, in: Múlt és jövő, 1914, 397.

Patai József: „Búcsú Ujvári Pétertől”, in: Zsidó Szemle, 1931. január 23. 5.

Péter László: Tömörkény világa. Budapest, Lord, 1997.

Péter Ujvári: By Candellight. (fordította: Handler, Andrew). Ruthford-Madison-Teaneck, Fairleigh Dickinson University Press, 1997.

Petrik Géza (szerk.): Magyar Könyvészet

1901-1910. Budapest, Magyar Könyvkeres­kedők Egyesülete, 1917.

Pfeiffer-Papp Izsák: „A Fekete Horovitz és más elbeszélések”, in: Múlt és jövő, 1923, 326. Pintér Jenő: A magyar irodalom története VIII. A magyar irodalom a XX. század első felé­ben II. Budapest, Franklin, 1941.

Podhardszky György: „Az etnográfus Tömör­kény, I-III”, in: Magyarország, 1917. július 22, 10-11, 1917. augusztus 9, 7-8, 1917. augusz­tus 19, 10-11.

Raáb Andor: „Zsidó irodalom-magyar iroda­lom”, in: Zsidó Szemle, 1919 dec., 26-56. Romaine, Suzanne: „Code-switching and Communicative Competence”, in: Bilingualism, Chapter 4, New York, Basil Blackwell, 1989, 110-163.

Scheiber Sándor: „Ujvári Péter ébresztése kül­földön”, in: Nagyvilág, 1978, 139.

Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Bu­dapest, Makkabi, 1996.

Shlomo Spitzer: A középkori zsidó történe­lemből: Askenázi zsidóság a keresztes háború előtt. Értesítő 14. szám. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1996.

Schön Dezső: Tízmillió zsidó nyelve. Kolozs­vár, 1942.

Singer és Wolfner cég kiadványjegyzéke 1928. szeptember 1-től.

Szabó S. Vilmos: „Emlékezés Ujvári Péterről”, in: Múlt és Jövő, 1933, 108.

Szabolcsi Lajos: „Kiss Arnold új könyve”, in: Egyenlőség, 1915. november 21, 15.

Szerb Antal: A magyar irodalom története. Budapest, Révai, 1943.

Szinyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. kötet. Budapest, 1914.

Szombat. 1910. február 19. száma.

Takács Menyhért: „Könyvesház rovat”, in: Bu­dapest Hírlap, 1909. (118. szám.) május 20, 30. Tisbi Illés: „A mécs mellett”, in: Múlt és jövő, 1931, 412.

Kovács Sándor Iván és Péter László (szerk.): Tömörkény emlékkönyv. Szeged, 1996. Tömörkény István: Célszerű szegény ember. Szeged, 1922.

Tömörkény István: Ne engedjük a madarat… s más holmik. Budapest, Franklin, 1911. Tömörkény István: Népek az ország használa­tában. Budapest, Gáltos, 1917.

Tömörkény István: Vizenjárók és kétkezi mun­kások. Szeged, Engel, 1902.

Török Petra (szerk.): A határ és határolt. Töp­rengések a magyar-zsidó irodalom létformái­ról. Budapest, Yahalom, 1997.

Ujvári László: „A Jesívától a francia irodalo­mig”, in: Múlt és jövő, 1931, 184-185.

Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, Zsidó Lexikon, 1929.

„Ujvári regénye”, in: Népszava, 1909. június 13,4-5.

Várkonyi Nándor: A modern magyar iroda­lom. Budapest, 163-350.

Bacher Vilmos: „A zsidó irodalom fogalmá­ról” in: Magyar Zsidó Almanach, 1911, 193-194.

Vas Ottó: „Kettős nyelvi értelem”, in: A hűség nyelve, Bratislava, Madách, 1985, 78-80. Weisner Jakab 25 éves jubileumára kiadott emlékkönyv. Kéziratban a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában.

Hana Wirth-Nesher (ed): What is Jewish literature. Philadalphia, Jewish

Jegyzetek

  1. Karády Viktor: „Még egyszer a „Zsidó Magyarország”-ról”, in: Kritika, 1997. november, 9-12. Kovács András: „Asszimiláció és identitáskere­sés”, in: Kritika, 1998. november, 7-8.

Karády. 1994.

  1. Ujvári Péter 1869-ben született Tolcsván, Zemplén vármegyében. Apja, Grosszmann Wolf, az Érsekújvári ortodox hitközség rabbi­ja, fiát jesivákba járatta. Előbb a nagysurányi, később a váci és a miskolci tanhelyek növen­déke volt. 1889-ben került Szegedre, ahol a Szegedi Híradó munkatársa lett. Ebben az év­ben alapította meg a Magyar Szó című hetila­pot (szépirodalmi, művészeti és társadalmi (hetiszemle), amelynek a Széchenyi Könyvtár állományában 12 száma található, 1899. ok­tóber 14-től december 31-ig.

Nem lehet tudni, hogy hány szám jelent meg összesen, de az biztos, hogy tiszavirág életű lapról volt szó. Az 1899. október 15.-i szám bekö­szöntőcikkében, a „Szerkesztői üzenetben”, Ujvári a következőket írja: „Nekünk, műveltség­ben visszamaradt magyaroknak jobb lenne semmit sem olvasni, mint olvasni mindent, válo­gatás nélkül. (…). A Magyar Szó magyar szellem­ben a magyar irodalom igéit kívánja közölni.”. Ez a törekvés a megjelent számokban nem lát­szik megvalósulni. Az írások többségükben ér­dektelenek, a rovatok nem állnak össze, esetle­gesnek tűnik a szerkesztés. A színvonal nem tel­jesíti az ígérteket. Ujvári 1906-ban költözött Bu­dapestre feleségével és gyerekeivel. A Pesti Hír­lapnak, majd később a Magyar Hírlapnak és a Budapestnek lett állandó szerzője. Cikkeiben a kor szociális problémáival foglalkozik. Szépiro­dalmi írásai csak ritkán jelentek meg ebben az időben. 1909-ben újabb lapot alapított Szom­bat címmel. Ennek a lapnak összesen egy száma lelhető fel. (1910. február 19., I. évfolyam 7. szám). A Tanácsköztársaság bukása után Ujvári Kolozsvárra ment, később Érsekújvárra, utána Pozsonyba, végül pedig Kassára. Kolozsvár kivé­telével mindenhol megpróbálkozott zsidó poli­tikai és irodalmi lapok alapításával, Kolozsváron pedig az Új Kelet munkatársa volt 1923-ig. Sor­rendben a következő lapokat hozta létre és szerkesztette: Szombat (1924, Érsekújvár), Judea (Pozsony, 1925), Új Judea (Kassa, 1925-26). 1926-ban tért vissza Budapestre, ahol az Orszá­gos Egyetértés munkatársa volt 1927-ig. Nagyjá­ból ebben az évben zárult le újságírói pályafu­tása. 1927-től a Magyar Zsidó Lexikon szerkesztésével foglalkozott, amit 1929-ben jelentetett meg. Ekkor már halálos beteg volt. 1931. január 16-án halt meg a Budapesti Zsidó Kórházban.

  1. Kiss Arnold 1869-ben született Ungváron, 1940-ben halt meg Budapesten. Apja, Klein Mór rabbi volt Nagybecskereken. Kiss itt kezdte meg tanulmányait, melyeket Budapes­ten folytatott. A gimnázium elvégzése után a Bölcsészkaron és a Rabbiképző Intézetben ta­nult. 1893-ban avatták a Bölcsészettudomá­nyok doktorává, egy évvel később pedig rab­bivá. Előbb Zsolnán, utóbb Veszprémben volt rabbi, majd 1901-től a budai közösségnél tel­jesített szolgálatot haláláig.

Papi pályája mellett irodalommal is foglalko­zott. Mint műfordító a középkori és újkori hé­ber és jiddis költők alkotásait ismertette meg a magyar közönséggel. Legismertebbek Sala­mon Ibn Gabirol (Kiss.1922.), Samuel Hannagid Ibn Nagdela (Kiss. [1928], és Morris Rosenfeld [1908] fordításai, illetve az ezekhez készí­tett irodalomtörténeti tanulmányai. Az utób­bi, a Gettó dalok címen megjelent a legje­lentősebb, ezt a Petőfi Irodalmi Társaság ren­des ülésén is bemutatta nagy érdeklődés mel­lett. Több adatot is találtam arra, hogy Kiss miképp próbált bekapcsolódni a Petőfi Tár­saság munkájába.

  1. Kiss Arnold. 1923. 5.

  2. Tanulságos, hogy a ,,’98-as magyar helyesí­rás ellenőrző program” a fenti XX. századi magyar novella egyetlen mondatában négy szót is ismeretlennek jelöl.

  3. Kiss Arnold. 1906. 53.

  4. A novellában maga Steinz úr magyarázza el a melamed szó jelentését: „Akinek az apja drasenol (talmudikus előadást tart); leinol (a tórát felolvassa), sajfert fú (a kifejezésekre jól emlé­kezett Steinzné ő nagysága, csak hangosan nem merte volna azokat elmondani); sőt szörnyűség, csibéknek és ludaknak a nyakát vágja el esetleg. Egy falusi sacmac.” Kiss. 1906. 52.

  5. Kiss Arnold. 1923. 38.

  6. Kiss Arnold. 1923. 122-123.

  7. Kiss Arnold. [1923.] 36.

  8. Kiss Arnold. [1906.] 44.

  9. Fordítását sohasem a lap alján közli, ha­nem vagy zárójelben, vagy külön mondatban.

  10. Az idézett szavakat vegyesen válogattam Kiss és Ujvári munkáiból.

  11. Ujvári. 1914. 100.

  12. Ujvári. 1914.

  13. Uő. uo.

  14. Ujvári. 1931.

  15. Ujvári. 1908.

  16. Kiss. [1923.] 27-36.

  17. Kiss. [1906.] 33-73.

  18. Uő. uo.

  19. Ujvári. 1920.

  20. Ujvári Péter. 1914. 57.

  21. Kiss Arnold. 1906. 9.

  22. Szerb Antal. 1943. 415.

  23. A teljesség igénye nélkül utalok itt néhány folyóiratra, és a bennük megjelent fontosabb cikkekre:

Ethnographia; XXIII. 372: „A Prónai-féle nép­rajzi képek”

A Magyar Nemzeti Múzeum értesítője; V. 253 és 309: „A tanyai világból” VIII 41: „Néprajzi apróságok Szegeden”

Archeológiái Értesítő; XXII. 372: „Leletek a szegedi határban”

Múzeumi és Könyvtári Értesítő; VII. 63: „A független kanta hordószerszáma”

  1. Részletes bibliográfiához Id. Kókay és V. Windisch (szerk.) 1997. 496-508.

  2. Itt most elsősorban a hagyaték gondozásá­ra gondolok. Ujvárinak a háború óta nem jelent meg egy kötete sem magyarul, Magyarországon.

  3. Pintér Jenő Vili. kötet. 1941. 1017.

  4. Idézi: Péter László. 1997. 111.

  5. Idézi: Péter László. 1997.

  6. Ortutay Gyula. 1934. 107.

  7. Tömörkény István. 1902. 43.

  8. Tömörkény István. 1922. 124.

  9. Tömörkény István. 1911. 53.

  10. Tömörkény István. 1917. 237-238.

  11. Ortutay. 1934. 98.

  12. Podhradszky György: „Tömörkény”, in: Magyarország, 1917. július 22. 10-11, augusz­tus 9. 7-8, augusztus 19. 10-11.

39 Handler, Andrew. 1977,

támogatás
Pop up banner1

Címkék:2001-04

[popup][/popup]