Sándor Károly, a meghatott “akadémiai” névadó az MTK elsőségéről
Sír a telefon
Forrás: Népszabadság
2008. május 28. / Hegyi Iván Úgy, hogy Sándor Károly, kevesebben ismerik. Úgy, hogy Csikar, mindenki. A róla elnevezett futballakadémia diákjai nyerték el hétfőn a bajnoki címet. Az MTK elsősége kapcsán a kék-fehér klub élő legendáját kértük interjúra.
– Ott volt Sopronban, az “aranyérmes” meccsen?
– Legalább hat-hét éve csak a Hungária körútra, a – hál’ istennek – Nándiról elnevezett stadionba járok. De egész hétfőn többet gyalogoltam, mintha elmentem volna Sopronba. Le-föl sétáltam; nem tudtam, mit kezdjek magammal.
– És most?
– Ugyanaz a helyzet, csak más okból. Örömömben nem tudok mihez fogni, mert engem a családomon kívül semmi más nem érdekel, mint az MTK.
– Akkor is, ha nincs igazi futball?
– Akkor is. Én a klubtól mindig csak kaptam, és hétfőn megint ez történt. Boldog vagyok, függetlenül attól, hogy szombaton, a görögök 3-2-es legyőzése után az jutott az eszembe: jobb lenne tán, ha csupán barátságos mérkőzéseket játszana a válogatott, és nem szerepelne semmiféle selejtezőn. Úgy sokáig tartana a jókedv…
– Mindegy, ki futballozik az MTK-ban, csak nyerjen a csapat?
– Ez igaz is meg nem is. Mert valójában mindegy, ám e gyerekek többségének én akasztottam a nyakába a korosztályos aranyérmeket. Hozzám nőttek, noha azt már nem vállaltam el, hogy beszédet mondjak nekik a keddi díjkiosztón. Megváltozott a világ, az én dumám itt nem kell. Most traktáljam a srácokat azzal: az ő korukban örültem, ha jóllaktam?
– Előfordult, hogy szidta őket a “Hidegkuti” lelátóján?
– Még véletlenül sem. Egyrészt szeretem mindannyiukat, és becsülöm a szerénységüket; másrészt emlékszem rá jól, hogy első MTK-s meccsemen elgurult a labda a talpam alatt.
– Mikor volt az?
– Kilencszáznegyvenhétben. Akkor vált a mórahalmi csórók egyike kékvérűvé.
– Mondok egy másik évszámot: 1958. Azért említem, mert – mint annyiszor – kerek ötven évvel ezelőtt is az MTK volt a bajnok, az akadémiai-sporttelepi névadó Sándor, Hidegkuti jobbszárnnyal. Melyik a nagyobb boldogság?
– A mostani.
– Miért?
– Mert ez már ráadás. Novemberben nyolcvan leszek; ugyan kit kérdeznek ebben a korban?
(A beszélgetés itt úgy ért véget, hogy a nagyszerű Csikar elsírta magát. Okkal mondott nemet a díjkiosztós felkérésre: úgysem tudott volna megszólalni…)
