Végzetes szabadság – A felvilágosodás eszméi Földes Mária “A séta” című regényében.
Sanders Iván
Végzetes szabadságA felvilágosodás eszméi Földes Mária A séta című regényében
Az európai felvilágosodás eszméjéről bizton állíthatjuk, hogy az egyre szekularizáltabb irodalom felemelkedéséhez vezetett, a zsidóság pedig a világi irodalmon keresztül eljutott az európai nyelvek használatához. A zsidó történelmi tapasztalat újraértékelése, az asszimiláció problémája, a hagyomány és a modernség közötti összecsapás, a vallásos partikularitás és az egyetemes hitvallás összebékítésének kísérlete – nagyrészt ezek azok a témák, amelyek a tizenkilencedik század folyamán és a huszadik század elején olyannyira foglalkoztatják mind Nyugat-, mind Közép-Európa zsidó irodalmát. Azokban az országokban, amelyekben az emancipáció, az integráció és a kultúraátvétel kézen fogva járt az „elismert” helybeli nacionalista csoportok lelkes támogatásával, a kései 1930-as és a 40-es évek jogfosztása és a totális fizikai megsemmisítés kilátása nem csak a politikai liberalizmus kudarcát, hanem azon felvilágosodott eszmék tagadását is jelenti, amelyre nemzedékek zsidósága az identitását, a puszta létét alapozta.
Földes Mária emlékirat regénye, A séta (Bukarest, Kriterion Kiadó, 1974) egy erdélyi zsidó író gazdag, gyakran ellentmondásos, tragikusan egyéni, spirituális örökségét tükrözi. Önéletrajzi regényének egyik legmegrendítőbb aspektusa, hogy a holocaustban, életének e középpontban álló tapasztalatában elszenvedett összes jogfosztottsága és üldöztetése, a pótolhatatlan fizikai rombolás ellenére a szerző szülőföldjéhez, szülővárosához való ragaszkodása tántoríthatatlan maradt. Erről így szól: „Sétálgatok, keresztül-kasul járom a várost és felfedezem benne ifjúságomat oly sok más, ismeretlen város után, ahová életem különböző szakaszaiban sorsom elvetett. Kolozsvárott végül otthonra lelek.”
Tagadhatatlan, hogy Földes Mária életében a holocaust megtapasztalása áll a középpontban; a haláltáborok kísértő emlékezete befolyásolja ébrenlétének minden pillanatát, ez támadja meg orvul álmában és ez jellemzi döntéseit és ítéleteit. Ennek ellenére mégsem lenne helyes, ha A sétá-t pusztán az újabb holocaust-regények közé sorolnánk. Az az idegösszeomlás sorozat, amelyen a háború után egy évtizeddel Földes Mária átesett, és amely miatt újra meg újra kórházba kellett vonulnia, nem írható kizárólag a háborús évek lelki sérüléseinek számlájára. Az író szerint csupán orvosai állítgatták, hogy „minden betegsége miatt a haláltáborok vádolhatók”. Földes problémái még ennél is mélyebben gyökereznek. E problémák oka elsősorban az, hogy az írónő képtelen beilleszkedni egy olyan világba, amelyben elfogadják a kegyetlenséget, és amelyben nem csak, hogy tolerálják, hanem ráadásul még bátorítják is az igazságtalanságot, a kétszínűséget és a cinizmust. Az az asszony, akinek gyötrelmeiről és viharos emlékeiről A sétá-ban olvasunk, mégsem az a kórosan érzékeny, nyugtalan és hisztérikus teremtés, akinek talán a hozzá közelállók szemében tűnhet. Marica – aki nyilvánvalóan a szerző irodalmi megszemélyesítője – voltaképpen az emberek éles szemű megfigyelője, aki szenvtelen tárgyilagossággal és iróniával beszél saját helyzetéről. Bizonyosra veszi, hogy őt magát mindig is egy tragikus életérzés, a halál lehetőségének állandó jelenléte motiválta. Ezt könyve legelső mondataiban meghökkentő egyszerűséggel le is szögezi: „A haláltól többnyire rettegtem, idő múltával vágyakoztam utána és mindig, mindig tudatában voltam.” Arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy ezek az érzések nem csak életének egy bizonyos szakaszában, a haláltáborokban töltötték el, amikor a halál valóban állandóan a közelében kaszált, hanem már kora gyermeksége óta benne élt az a hit, hogy alkalmatlan az életre. E mélységes meggyőződése abból a felismerésből ered, hogy a konvenció és a parancsolgatás valódi világa nem csak megfojtja az eredetiséget és érzéketlenné teszi az érzéssel felruházottakat, hanem a racionális lények életét is lehetetlenné teszi. Földes Mária hősnője ugyanis a felvilágosodott intellektuális tradíció örökösének tekinti magát. Mint annyi más író, akiknek a huszadik század történelmének lidérces realitása a témája, ő is megkérdőjelezi a normalitás fogalmának mivoltát. Mint annyi európai írónál, az őrültek háza az ő művében is a fordított realitás gúnyos szimbóluma lesz – a valódi tébolyodottak, állítja Földes, nem a falakon belül, hanem kívüle élnek. Az idegosztályon egyik betegtársa így szól Maricához: „A világon a legveszedelmesebb dolog a gondolkodás; te is emiatt kerültél ide.” Az is jellemző, hogy Földes Mária regénye első részének mottójául az erdélyi költő, Horváth Imre „A sárga ház” című versének e sorát választotta: „Kint, kint keresd a tébolyultakat”. Egy őrült világban az értelmes férfiak és nők számára nincs esély – A séta ezen alapvetően felvilágosult eszméje kiegészül azzal a romantikus véleménnyel, miszerint egy nyárspolgárok által irányított világban minden képzelőerővel megáldott ember gyanúsnak számít. „Kora ifjúságomtól kezdve családi hagyományokat követtem”, meséli el hősnőnk. „Szabad utat engedtem túlságosan is aktív képzelőerőmnek, amelyet a családom azzal vett tudomásul, hogy kijelentették: Marica hetet-havat összehazudozik”. Műve vége felé még tovább bonyolítja ezt a fogalmat, amikor megismétli romantikus véleményét: „Az írók és az őrültek között jóformán alig van némi különbség”, majd hozzáteszi, hogy csak az írók „hajlandók elismerni, hogy őrültek”.
Vizsgáljuk meg A séta narrátorát társadalmi perspektívából is. Az 1925-ben született hősnő a liberális, asszimilált magyar zsidóság reprezentatív produktuma, tipikus „harmadik generációs” zsidó, patriarchális, talmudista nagypapával, iskolázatlan, vallásos nagymamával, nagydarab, sikeres kereskedő papával és jóval törékenyebb, városban nevelkedett mamával. A hősnő maga, mint annyi más harmadik generációs zsidó, kicsi kora óta tele van művészi ambícióval és érzékenységgel, és végső fokon elfogadja és magáénak érzi az urbánus entellektüel értékeit és életstílusát Az is teljesen természetes, ahogyan a baloldali politikához vonzódik és az is, hogy barátait ebből a körből választja ki. Az 1930-as és az 1940-es években a Magyarországon és Erdélyben született felvilágosodott, entellektüel zsidóság majdnem teljes egészében a baloldali politika szinonimája volt. Földes Mária számos kortársával együtt örömmel üdvözölte Romániában a II. világháború előtti politikai és társadalmi átalakulásokat és éveken át hűséges maradt a művészet szocialista parancsszavához. A „burzsoá” múltat élesen megkritizálta, zsidó származását pedig jóformán tudomásul sem vette. Amikor az 1960-as évek vége felé sor került könyve megírására, természetesen ezeket a gondolatait már sokkal árnyaltabban tudta kifejezni. Ám a judaizmushoz való általános magatartása és kiváltképp a saját zsidó identitása nagyrészt az asszimilált, közép-európai zsidóság elnyomását, bizonytalanságát és illúzióit tükrözi. Amikor pedig magától értetődően átértékeli a múltat, felismeri, hogy az „internacionális” kommunista asszimiláció annak logikus kiterjesztése és nem választható el a liberális, burzsoá asszimilációtól. Természetesen mindkettő a felvilágosodott eszmékben gyökerezik.
Gyermekkorát sok más memoáríróhoz hasonlóan Földes is romantikus színben tünteti fel, mintegy a mítoszok világába emeli. Egy olyan könyvben, amely túlnyomórészt a háborús idők szívet tépő tapasztalataival foglalkozik, ez több mint érthető. A lágerek nyomasztó élményein felülemelkedve így pillant vissza az író: „Visszamenekülök gyermekkoromba, az emlékek, az álmodozások és a titkos vágyak birodalmába, oda, ahol az én saját külön tündérországom, az igazi otthonom van.” És valóban, regényében a nagyszülők, a szülők, de még a legtávolabbi rokonok is mitikus alakokként tűnnek fel – rendkívüli hatalommal, különleges tulajdonságokkal és titokzatossággal ruházza fel őket Földes zsidó hátterét is mítoszba foglalja. Apai nagyszülei családjáról például így ír: „Zelig nagypapa és a fiai a bibliai héberekre emlékeztetnek – olyan magasak, erősek és olyan hosszú életűek voltak, amilyenek ma már nem is léteznek. Vagy tán mégis? Zelig folyvást felhívta a figyelmünket, hogy családja Spanyolországból származó, szefárd zsidó.” Ám mint már említettük, az efféle romantikus megjegyzést az író sietve agyoncsapja egy jóval józanabb, gúnyosabb hanggal, mert amikor a spanyol zsidó mivoltával dicsekvő Zelig nagyapót idézi, a narrátor csendesen hozzáfűzi, hogy „egy fenét, az öreg Galíciából jött”.
Hősnőnk azért bizonyos értelemben mégis csak büszke zsidó őseire, noha azt is elmondja, hogy ha mindezt tíz-tizenöt évvel korábban írta volna meg, bizonyára jóval óvatosabban elhallgatta volna – ekkor kiderül, hogy eleinte zárdában tanult, és mint egészen fiatal lány, komolyan foglalkozott a katolizálás gondolatával. Ezután pedig hamiskásan megjegyzi, hogy egy alkalommal nagyböjt idején, amikor az összes többi lány hazament a családjához és csak ő maradt ott egyedül a zárdában a böjtölő apácákkal, megszimatolta a konyhában sercegő sült kacsa csábító illatát. Ekkor, noha előzőleg elszánta magát a bűnbánatra és a böjtölésre, nem bírt ellenállni és alaposan megdézsmálta a finom csemegét. „Ez aztán egycsapásra megváltoztatta azt a szándékomat, hogy megtagadjam apáim hitét és mindörökre zsidó maradtam. A sült kacsa csodálatos illata mentett meg attól, hogy a hittagadás bűnébe essek.” Nem meglepő tehát, hogy a regény Maricáját katolikus iskolába küldték. A világ e táján semmi szokatlan nem volt abban, hogy jó zsidó családok gyermekeit kiváló egyházi iskolákba járatták. Az ambiciózus, státusz-öntudattal rendelkező, középosztálybeli zsidók számára a taníttatás minősége jóval fontosabb volt, mint az iskola felekezeti mivolta. Mindazonáltal a szerző úgy tátja fel a maga zsidó világáról alkotott nézetét – amely nézetét nyilvánvalóan erősen befolyásolták a tizenkilencedik századi liberalizmus tradicionális tanai -, hogy a zsidóság társadalomban való jelenlétének elismerése mintegy teljesen természetes és helyénvaló. Nem is csoda: az az eszme, hogy egy civilizált társadalomban a különböző vallási csoportok egyidejűleg jelen vannak, egy felvilágosodott, toleráns államnak köszönhető, amelyben a liberális gondolkodás létrejöhet Noha Erdélyben a realitás ennél mindig jóval bonyolultabb volt, Földes Mária mégis úgy szeretné láttatni szülei virágát, mint olyan világot, amelyben mindenki tudja, hol a helye és ahol mindenkinek megvan a maga helye. Könyvében például nagy szeretettel visszaemlékezik egy öreg kocsis beszámolójára, aki elmeséli az író szüleinek falusi lakodalmát: „Töméntelen vendég volt, akik mindenfelől érkeztek: Vásárhelyről, Budapestről és Bukarestből, a határon túlról és a szomszédságból… használt holmi kereskedők, gyárosok, Cocojar, a román pópa, a katolikus pap, a rabbi… mind ott tolongtak.”
Ezt a liberális, majdhogynem ökumenikus szellemet egy későbbi részben is felismerhetjük, amikor a szerző a közismert nagyváradi Ullman-palotáról ír. Ekkor már javában dúl a háború és a tarkabarka nagyváradi lakosok összegyűlnek a híres palotában, mint a dúsgazdag, különc Ullman-család vendégei. A családban egyébként számos zenerajongó akadt.
A gyerekek az emeleten laktak ahonnan a tangó és az akkor épp divatos foxtrott hangjai szűrődtek ki. A harmadik emeleten az egyik elegáns Ullman-lány, a klasszikus zene rajongója köré gyűltek az emberek A híres zongorista, G. H., aki akkor még nagyon fiatal és rettentően szerelmes volt, valami preklasszikus darabot játszott A második emeleten vad politikai vitát folytattak Közelről és távolról összeverődött üzletemberek arról beszélgettek, hogy voltaképpen mi is történik, és mit tartogat számukra a jövő. Egész álló nap a BBC híreit hallgatták, amelyet hangos cigányzenével próbáltak leplezni. Az utcán elhaladó emberek azt hihették, hogy azok az urak odabenn egy kicsit mulatoznak. A palota félemeletén lévő lakásban a család baloldali tagjai jöttek össze, ez volt a kommunista szalon. Itt, miközben pénzt gyűjtöttek a Vöröskereszt számára, fehérboros fröccsöt iszogattak és tiltott mozgalmi dalokat dúdoltak, köztük az Internacionálét is.
Eközben pedig mélyen a palota alagsorában egy kizárólag az Ullman-család számára épített ortodox kápolnában – az udvarban egyébként egy kevésbé szigorít, nagyobb zsinagóga is állt – kafíános haszidok ősrégi, szívszaggató dalokat zengtek, amelyekben Isten áldását kérték jótevőjükre, az Ullmanokra és összes vendégükre: a nacionalistákra, a kerékgyártókra, az anglofílekre, a kommunistákra, a foxtrott rajongókra, a Vivaldiért lelkesülőkre, a hívőkre és a hitetlenekre.
A regény ehhez hasonló részletei társadalmilag és irodalmilag is emlékeztetnek egy kissé Márai Sándor Egy polgár vallomásai című művére, azzal a különbséggel, hogy Márai Kassa városáról ír. Márai Sándor és Földes Mária mindketten a liberális asszimiláció gyermekei – Márai családja németből lett magyarrá. A zsidó asszimiláció sajátossága miatt azonban a tárgy – Földes Mária viszonylagos nyíltsága ellenére is – jóval érzékenyebben érinti A séta szerzőjét, mint Márait az Egy polgár vallomásai-ban.
Vizsgáljunk meg néhány módszert, amellyel Földes Mária elmossa, avagy háttérbe szorítja a témát – a módszereket, amelyekbe Földes ösztönösen belekapaszkodik akkor, amikor olyan témákat érint, amelyeket ő maga mindinkább az anakronisztikus asszimiláció gondolkodásában megrögzött dolognak tart. Marica remekül beszámol mindenről, mielőtt megemlíti a tényt, miszerint zsidó családból származik, amelyet ekkor negatív, noha dacos kihívással identifikál. Egyik nagybátyjáról, aki mindenáron hősi halált akart halni az I. világháborúban (sebesülten kisurrant a tábori kórházból és csatlakozott a harcmezőn küzdő bajtársaihoz), így ír: „Nem akarta, hogy az emberek azt mondják, hogy a zsidók gyávák”. Egy későbbi bekezdésben visszaemlékezik arra az irodalmi játékra, amelyet a nála jóval okosabb osztálytársaival játszott. Amikor összejöttek, úgy mutatkoztak be egymásnak, mint Thomas Mann Varázshegyének szereplői. „Settembrini vagyok”, mutatkozott be az egyik lány. „Én pedig Smilovits vagyok”, közölte gyanútlan hősnőnk. Ez az anekdota nem csak azért jellemző, mert Mann regényének arra a szereplőjére utal, aki a tizennyolcadik század racionalista eszméinek megtestesítője, hanem azért is, mivel kiderül, hogy hősnőnk közvetlen zsidó önazonosítása csak ilyen mulatságos és ironikus kontextusban engedhető meg. Amikor meglehetősen abszurd módon – hiszen már a legelső lapok olvastán kiderül számunkra, hogy írása egy hányatott életű zsidó asszony története – feltárja családjának zsidó eredetét, azon nyomban hangot ad az asszimilált zsidó visszaható vágya beteljesülésének és rámutat egyéb kvalitásaik viszonylagos fontosságára. Például amikor egyik nagymamájáról, Tafler Hermináról ír, akit a Nagyalföldön éldegélő tót asszonyságnak jellemez, akkor úgy gondolom, az író csakugyan azt hiszi, hogy ezzel jóval többet mondott el róla, mintha elidőzött volna a nagymama zsidóságánál. Földes Mária a maga legtöbb értékét épp úgy, mint családjáét, afféle szekularizált, egyetemes keretbe illesztgeti. Önmagára szívesen gondol úgy, mint emancipált nőre, apja vallásos hitét pedig a panteizmus egyik formájának tartja. A kommunista elveket olyan világosnak látja, mint a nap, és noha bevallja, hogy a gyakorlati politika soha egy fikarcnyit sem érdekelte, mégis azt mondja, hogy ezek az eszmék „felhőtlenül ragyogtak a lelkemben”.
Földes Mária hősnője ugyanakkor kulturálisan és spirituálisán teljes szívéből magyar. Szövegében minden idézetet és hivatkozást Adyból és József Attilából merít, akiknek radikális politikai hitvallásában hősnőnk minden bizonnyal osztozik. A teljes magyar irodalmat keblére öleli, kiváltképp az erdélyi örökséget és egy ízben még Nyírő Józseffel is előhozakodik, aki pedig neki és népének esküdt ellensége lett.
Földes Mária regénye az olyan holocausttal foglalkozó egyéb közép-európai irodalmi művekre emlékeztet, amelyekben nem a fizikai atrocitások állnak a középpontban, hanem az a szellemi és lelki gyötrelem, amelyet a jogfosztottság, a kiközösítés és a kiutasítás okozott. Mivel Földes Mária hősnője író, egészen természetes, hogy folyvást arra a kulturális tradícióra hivatkozik, amelyért a zsidók egy évszázada az asszimilációval síkra szálltak. Marica számára csakugyan az a felismerés lett elviselhetetlen és végül az vezetett idegösszeomlásához, hogy ez a felvilágosodás által inspirált hagyomány képtelen volt megálljt parancsolni az ő világát és közösségét elnyelő tébolynak. Elkerülhetetlen, ahogyan Marica a lágerekben is magyar identitásába kapaszkodik, mert rájön, hogy mily kevés köze van a nála sokkal vallásosabb, jiddisül beszélő lengyel zsidó társaihoz. (Itt megjegyezzük, hogy a Krakkó melletti, Plasow nevű koncentrációs tábor, ahová Maricát elhurcolták, Thomas Kenelly Schindler listája című könyvének, valamint az abból készült Spielberg-filmnek a nyomán jóval ismertebbé vált.) A kirekesztés fájdalma, amely azzal a képtelenséggel párosul, hogy ezt bármi pótolja, örökké tartó témája a magyar holocaust irodalomnak, amire a legnevezetesebb példa Kertész Imre Sorstalanság című műve. Földes könyvében, amelyet a 60-as évek végétől a 70-es évek elejéig írt, ugyanezt a múltba való, a hagyományok utáni vágyódást fedezhetjük fel, amelyben azon bánkódik, hogy ezekből mily keveset lehet visszaidézni – többnyire csak villanásokat, töredékeket, rosszul felidézhető frázisokat, szokásokat, rituálékat. Az egyik lábjegyzetében Földes Mária megmagyarázza a reggeli imához való imaszíj használatát és az ő szóhasználatában a jiddis t’fillin legen úgy hangzik, mint valami távoli, titokzatos és misztikus varázsige. A könyv folyamán valahol a héber halotti ima első néhány szavát is idézi – tévesen. Azt azonban nyíltan (és sajnálkozva) bevallja, hogy soha életében nem tanult héberül olvasni. Könyve vége felé hősnője gyászosan felkiált: „Ó, Istenem, ez a gyökértelen zsidó nevelés! Mennyire sajnálom, hogy semmiféle zsidó hátterem sincsen!” Ezt úgy is fogadhatjuk, mint annak az asszimilációs kultúrának, amelynek a hősnő is egyik produktuma, kései elítélését.
Az olyan emberek számára, mint Földes Mária, a judaizmushoz való visszatérés egyik lehetséges ösvénye a cionizmus. Ám a könyvében Izraelre tett néhány utalás roppant homályos és bizonytalan. Ezek az utalások talán azt a feszültséget tükrözik, amely könyve megjelenésekor politikai realitás volt abban az országban, ahol Földes élt. Marica például elmeséli, hogy a háború után az egyik hajdan gazdag rokona faképnél hagyta a férjét és elment Izraelbe, ahol csupán a cselédségig vitte. Története egy másik pontján egy fényképet kommentál, amelyet valami nyugati képeslapban látott, valószínűleg a hatnapos háború után. A képe egy „állig felfegyverzett izraeli katonát ábrázol”, aki épp felteszi a t’fillint valahol a Golán-fennsíkon, amelyet Földes afféle freudi tévesztéssel Gólem-fennsíknak ír le.
Földes Mária, hogy démonaitól megszabaduljon és talán abban a reményben, hogy magához ölelje atyái világát, 1974-ben elhagyta Romániát és Izraelben telepedett le. A múlttól azonban nem bírt megszabadulni; megadta magát démonainak és két év múlva Tel-Avivban öngyilkos lett. Ötvenegy éves volt.
Amikor az ember ilyen tragikusan kurtára szabott élettel szembesül, óhatatlan, hogy ne keresse a kulcsát, az okokat, a végső okot. Az efféle kutatás azonban soha nem vezet sikerre és a titok titok marad. De Földes Mária esetében itt maradt számunkra a könyve, ez az élő irodalmi dokumentum és önvallomás. Könyvéből megismerhetjük azt az asszonyt, akinek emlékezetét kísértetek gyötörték, megismerhetjük kivételes érzékenységét, megismerhetjük racionális mivoltát. Megismerhetjük, mint a felvilágosodott entellektüel hagyomány örökösét, aki mint oly sokan az ő helyzetében, rájött, hogy századunkban az ésszerűtlenség diadala formálta ki mindennél drágább gondolati és cselekedeti szabadságát, amelyet nemzedékek tápláltak végzetes szabadsággá. Ezt a megrázkódtatást soha nem tudta igazán kiheverni.
Kiss Marianne fordítása
Angol nyelvű előadás, elhangzott a Kolozsvári Bolyai Egyetem judaisztikai intézetének 1996 októberében rendezett konferenciáján.
Címkék:1998-03