Ábrahám fiai (regényrészlet)

Salamon Pál

Ábrahám fiai (regényrészlet)

Az ágyon heverő férfi az álom és ébrenlét határán, résnyire nyitott szemén keresztül is­merkedett a nemrég kezdő­dött nappal. Egyszer csak megszólalt az időre beállított rádió. A bemondó hangja más adók bemondóinak hang­jával keveredett: „Hebronban a terro­risták agyonlőttek…” „A hölgyek a ne­héz napokra a legkényelmesebb intim­betétet…” „A katonák gumilövedékkel megsebesítették…” „Algériában átvág­ták a torkát a falu összes… a gyereke­két is…” „A legnagyobb bank a legala­csonyabb kamatra ad kölcsönt és fogé­kony a személyes igényekre…” „Az Egyesült Államokban egy kilenc és egy tizenkét éves gyermek az udvarra csal­ta iskolatársait, és félautomata fegyver­rel lekaszabolták…” „A tengerparton és a Jordán völgyében az évszakhoz képest szokatlanul meleg…”

Az ágyon heverő férfi erőteljes moz­dulattal rugaszkodott el fekhelyéről, hogy elnémítsa a rádiót. Visszahever­ve, immár tágra nyitott szeme a faliórá­ra tévedt. Abban a pillanatban nem le­hetett tudni, hogy szemének ez a je­lentéktelen mozdulata valóban jelen­téktelen-e, miként azt sem, hogy jó, avagy balsorsára lesz-e?

A férfi figyelmét előbb futólag, majd egyre ellenállhatatlanabbul vonzotta a falióra legkarcsúbb, a másodpercek múlását jelző mutatója. Kapcsolata a másodpercmutatóval közömbösen kezdődött, de hamarosan ellenséges­sé vált. A mutató megállíthatatlan körmozgása a közöny és a kíméletlenség tárgyiasult alakját öltötte. Minden rán­dulása egy őrá célzott lövés, amely életének egy-egy másodpercét végzi ki. A gondolat, hogy leverje a falról és széttapossa az órát, színpadias és azonnal elvetendő ötletként merült fel csupán.

Dél körül szállt ki a Jeruzsálemből Haifáig közlekedő taxiból. Egyenesen a kikötőbe sietett, hogy megtudja, me­lyik hajó indul a Csendes-óceáni szi­getvilág irányába. Hallott ugyanis egy szigetcsoport-államról, amelynek fővá­rosába egyszer egy héten érkezik repü­lőgép, s ahol csak az elnöki palotában – egy nagyobbacska faházban – talál­ható televízió.

Késő délután egy ügyes hazugság se­gítségével került a kapitány elé.

• Mit akar dolgozni a hajón?

• Bármit.

• A „bármi” nem foglalkozás.

• Úgy értem, sok mindenre alkalmas és hajlandó is vagyok.

• Például?

• Például… szakácsnak, bízvást mondhatom, kitűnő vagyok.

• Szakácsok vannak.

• Sebaj! Pincérnek legalább olyan jó vagyok. Vagy hajóinasnak. Bármilyen nehéz munka szóba jöhet, mert ötven­hatvan kilót vidáman a magasba eme­lek. Talán többet is.

Elszánt igyekezete közben nem vette észre, hogy a hajó kapitánya már saját szórakoztatására folytatja a társalgást.

• Esetleg a hajónaplót vezethetném.

A kapitány elmosolyodott.

• A hajónaplót?

• Bízvást mondhatom, úgy vezetném a hajónaplót, ahogyan senki más.

• Elárulná végre, mi az igazi foglalko­zása?

Minthogy a válasz késve késett, a ka­pitány sietett a segítségére:

• Talán íróról van szó? – kérdezte pajkosan.

• Ó, nem! Szó sincs róla! Pontosab­ban a hagyományos értelemben sem­mi esetre sem. Esetleg krónikásnak ne­vezhetném magam. A régi idők króni­kásai értelmében, akik csupán akkor fogtak tollat, ha valami feljegyzésre kü­lönösen kívánkozó eseménnyel talál­koztak.

• Na és két feljegyzésre kívánkozó esemény között?

• Elektromos árukat szállítottam te­herautóval, szomorú és vidám hölgyek pártfogója és vigasza voltam, Észak-Ka­rolinában dohányt arattam, egy egyete­mi tanszéken kutatói állást töltöttem be, írtam néhány könyvet, meg üzletek kirakatainak tisztításával és hasonló dolgokkal múlattam az időt.

• Ez valóban érdekes. Csakhogy a szakács, pincér és hajóinas állásokat ezen a hajón már betöltötték. A többi állást is. A hajónaplóban pedig nem a legénység és a tisztek érzelmeit jegyzik fel.

Már a parancsnoki irodából kifelé jö­vet állította meg a kapitány hangja:

• Sajnálom, hogy nem alkalmazha­tom, mert ha el is tekintenék a szaktu­dását bizonyító papíroktól, az sem len­ne elég, mivel alkalmazásához a tenge­rész-szakszervezet jóváhagyása is szükséges, amelyet nem egykönnyű megszerezni. Azonban szívesen felje­gyezném az elérhetőségét, mert min­dig adódhat valami lehetőség.

Néhány másodpercig nézegette az íróasztala előtt álldogáló férfitól kapott cédulát.

• Zakariás… – olvasta végül fennhan­gon. – Könnyen megjegyezhető és ne­hezen felejthető név – mondta.

Ezzel búcsúztak. Zakariás fél lábbal már a folyosón állt, amikor a kapitány másodszor is utána szólt:

• Utasként persze felkerülhetne a ha­jóra, de az bizony nem olcsó mulatság.

*

Eszerint pénzre van szüksége, hogy eljusson azokra a szige­tekre, ahol nyugodtan írhatná meg feljegyzésre méltónak tartott krónikáit – vagy ha alaposabb megfontolás után mégsem bizonyulná­nak feljegyzésre méltónak, akkor nyu­godtan elmélkedhetne, és talán olyan barátokra is lelne, akik ugyancsak ér­demesnek tartják a Nap, a Hold és a csillagok járásáról, az érzelmek meg­fejthetetlen talányáról, az állatok és növények szokásairól meg egyebekről gondolkodni.

A Haifától Jeruzsálembe vezető úton azon töprengett, kitől és hogyan szerezhetne pénzt az egyre sürgő­sebbnek érzett utazáshoz. Már csak­nem elérték Jeruzsálemet, amikor eszébe jutott az arab. Úgy egy évvel azelőtt, a jeruzsálemi óváros Oroszlán kapuja mellett, a Júdeai Királyság ide­jéből származó, több mint kétezer éves pénzérmét vásárolt tőle. Az érme megvásárlása több órába tellett, mi­velhogy a hosszas alkudozás közben hitvitába keveredtek. Vajon kit is tisz­telnek istenként a zsidók és az ara­bok? Mózest és Mohamedet, vagyis embereket, vagy a láthatatlan Istent? Abban végül megegyezett a vélemé­nyük, hogy ez fontos, sőt sorsdöntő kérdés, mert ha nem a prófétákat, ha­nem az Egyetlen Láthatatlant tisztelik istenként, akkor a zsidóknak és az araboknak is egy az Istenük. Ebben meg is állapodtak. Akkor mégis miért gyűlölik és pusztítják egymást? Ennek megvitatására már nem maradt ide­jük, mert közben beesteledett.

A kétezer évnél régebbi pénz akár a héber Jesu, a későbbi Jézus kezében is megfordulhatott volna, ha nem bi­zonyul hamisítványnak. Zakariás a Ha­ifából Jeruzsálembe vezető úton hatá­rozta el, hogy visszaszerzi a hamisít­ványért fizetett pénzt. Nem mintha az összeg elegendő lenne halaszthatat­lan utazása költségeire; sokkal in­kább azért, mert az a babonás érzése támadt, hogy ha sikerül visszaszerez­nie a pénzét, akkor az útiköltség hi­ányzó, nagyobbik részét is szinte már a zsebében tudhatja. Napokig halo­gatta az Ibrahimmal való találkozást. Nehogy a halogatás határozatlanság­nak, sőt gyávaságnak tűnjék, azzal in­dokolta, hogy ezt a fontos találkozást alaposan elő kell készítenie. Néhány nap alatt számos ötlete támadt, ám egyiket a másik után vetette el. Végül pénteken, a muzulmán pihenőnapon a pillanat ihletére bízva magát indult el délnek. A Beer Sheba felé vezető út jobb oldalán, az országúttól három­négy kőhajításnyira talált rá a beduin sátortáborra. A köves pusztaságban álló sátrak körül autók, közöttük egy Mercedes parkolt. A színes szőnye­gekkel fedett sátrakból televízióantennák nyújtóztak a magasba. Mielőtt letért az országútról, elnézte a sátrak körül sürgölődő asszonyokat, futkározó gyerekeket, a távolban legelésző birkanyájat, a lomhán kérődző tevé­ket és a békésen sétálgató öszvére­ket. Az egyik sátor mögött lobogó tűz mellett talált rá arra, akit keresett. Ib­rahim egy vénséges vén beduin tár­saságában kávét főzött.

• Szálem alejkum – köszönt a tűz kö­rül üldögélőkre Zakariás.

A beduinok hasonlóképpen üdvözöl­ték a jövevényt.

Ibrahim feltápászkodott a tűz mellől. Miközben néhány lépést tett a jöve­vény felé, felismerés élénkítette meg ábrázatát. Zakariás ezt jó jelnek vélte, mert feltehetően a régen megkötött üz­letnél fontosabb dolog őrizte meg őt az arab emlékezetében.

• A ti szombatotokon jöttem hozzád – mondta.

• Régen nem találkoztunk – felelte Ibrahim, mintha közeli ismerősök vol­nának.

Alig telepedtek a tűz mellé, amikor egy kisfiú kávéspohárral szaladt a jöve­vényhez.

Miközben a kávét szürcsölték, Ibra­him vendége arcát kémlelte: Vajon jót vagy rosszat jelent ez a látogatás? Za­kariás hosszú és fölösleges részleteket érintő válaszokat adott Ibrahim kérdé­seire: Hála Istennek, olyan egészséges, hogy ha jó fogása volna a Tábor-hegy­nek, képes lenne felemelni. Autó­busszal érkezett, mert a kocsiját javít­ják, azután pedig el akarja adni. Ezt mondta, miközben letörölte homloká­ról a verítéket. A mozdulat láttán Ibra­him átfutó mosollyal jegyezte meg:

• Nehezen tűröd a hőséget.

• Hogy én nehezen tűröm a hőséget? Ibrahim, te biztosan azokról beszélsz, akik nem itt születtek. Mert aki itt szü­letett, az nem szenved a hőségtől.

• Te talán itt születtél? – A kérdezett földre tette üres kávéspoharát, fejét a delelőjéhez közeledő Nap felé fordí­totta.

• Nem itt láttam meg a napvilágot, de azt nem felejtettem el, hogy Jeru­zsálem a júdeai sivatag szélén épült, és száraz, meleg az éghajlata.

• Mikor jártál itt?

• Kétezer évvel ezelőtt. Júda törzsé­ből származom – felelte Zakariás.

A vénséges vén arab, aki mindeddig szótlanul bámulta üres pohara fene­két, ekkor a jövevényre emelte tekinte­tét.

Zakariás Ibrahim füléhez hajolt:

• Mindenkinek azt mondom, hogy a pénzérme, amit tőled vásároltam, több mint kétezer éves.

Ibrahim vendége szemébe nézett. Orruk csaknem összeért.

• Azt is mondom, hogy a pénz Jézus kezében is megfordult.

Ibrahim vendégére kacsintva szólalt meg:

• Megkérdezik, hogy te ezt honnan tudod?

• Eddig még senki nem kérdezte. Mert, gondolom, senki sem hiszi el. De jól hangzik. És a pénz nagyon réginek látszik, így valóban megeshetett.

Ibrahim nevetett és a vénség felé fordulva, héberről arabra fordította, amit hallott.

A vénember mosolya felfedte foghí­jas ínyét. Zakariás megkérdezte Ibrahimot, emlékszik-e még, miről beszéltek tavaly Jeruzsálemben, az Oroszlán ka­pu mellett?

Ibrahim bólintott, hogy emlékszik, sőt, nagyon is emlékszik. Azóta sokat gondolkozott azokon a dolgokon. Za­kariás ismét közel hajolt Ibrahim fülé­hez. Bizalmasra halkított hangon adta tudtára:

• Vevőket fogok hozni. Főként ame­rikai és japán turistákat, mert akik egy Istent tisztelnek, azoknak össze kell tartaniuk.

Miután a második kávét is megitták, Zakariás felállt a tűz mellől és intett Ib­rahimnak, hogy kövesse. A tábortól kissé eltávolodva, a bozótokkal és fű­csomókkal gyéren tarkított pusztaság­ban álltak meg.

• Bár nagyon sajnálom, de el kell ad­nom ezt a szamarat, mert hirtelen pénzre lett szükségem – mondta Zaka­riás, és jobb kezével végigsimított a le­vegő-szamár hátán.

Ibrahim gondterhelten nézett rá.

• Ne engem nézz, hanem ezt a sza­marat, mert ilyet még nem láttál. Ez a szamár akár tizenöt fokos emelkedőn is felvisz három mázsát.

Ibrahim ábrázata hosszas töprengés után felderült.

• Jól tartottad ezt a szamarat, mert valóban erősnek látszik.

• Nem hajszoltam. És amióta tudom, hogy neked akarom eladni, különösen kíméltem.

Hadd nézzem a bokáját – mondta Ibrahim, és csaknem földig hajolt, hogy szemügyre vegye a szamár boká­it. Hosszas nézelődés után elismerően bólogatott, sőt meg is paskolta az állat tomporát.

• Na és mennyit kérsz érte?

Zakariás a hamis érméért fizetett összeg kétszeresét mondta. A hosszú alkudozás közben sűrűn hivatkozott a szamár kivételes adottságaira, szokat­lan engedelmességére, erős lábaira, hibátlan fogazatára. Végül az eredeti ár felében, pontosan a kétezer évesnek mondott érméért fizetett összegben ál­lapodtak meg. Az alkudozásban elfá­radva, egyszersmind fel is pezsdülve csaptak egymás tenyerébe. Búcsúzás­kor Zakariás megkérdezte Ibrahimot:

• Volna kedved egy nagy utazáshoz?

Ibrahim gyanakodva fürkészte.

• Milyen utazásról lenne szó?

• Még magam is gondolkodom a dol­gon. Annyit mindenesetre mondhatok, hogy különleges utazást tervezek. Olyant, amilyenben még egyikünknek sem volt része.

Ibrahim még mindig gyanakodva né­zett abba az irányba, ahol az imént megvásárolt szamár állt. Az a szamár, amelyik nem eszik se szénát, se zabot, és nem is nyihog. Végül megkérdezte:

• Miért gondoltál rám ezzel a külön­leges utazással, hiszen alig ismerjük egymást.

• Éppen azért, hogy jobban összeis­merkedjünk.

• És miért akarnál velem jobban összeismerkedni?

• Mert mindketten Ábrahámtól szár­mazunk.

• Minden arab Ábrahámtól szárma­zik.

• Ez igaz, de én éppen veled szeret­nék útra kelni, mert te megláttad azt a szamarat, amelyet csak kivételes sze­mek láthatnak meg.

*

Megfontolt megfontolatlansággal kelt útra Zakariás, mert sejtette, hogy alapos megfontolás után nem in­dulna el. Hiszen a józan ész nem ta­nácsolhatná, hogy pénz és rá váró barátok nélkül vágjon neki egy csu­pán újságcikkekből ismert déltengeri szigetországnak. Még akkor sem, ha az újságok mindig igazat írnának. Döntésében megerősítette egy gaz­dag és ravasz öregembertől hajdan kapott oktatás: „Sajnálom, fiatalem­ber, hogy félreértett. Azt, hogy maga kétségtelenül bolond, én nem bírá­latnak, hanem elismerésnek szán­tam. Hát nem látja, mit tesz velünk a komputerekben testet öltött józan­ság?” Az idő olyannyira igazolta a gazdag öregurat, hogy Zakariás szá­mára – életében már nem először – egy bolondos ötlet tűnt a legjóza­nabbnak. Ami nem sikerült a haifai, majd sikerül a liverpooli kikötőben. Onnan több hajó indul az óceánokra. Mellkasát kidüllesztve addig sétál majd a rakodóparton, míg egy hajóskapitány megkérdezi, nincs-e kedve elszegődni a hajójára. De ha kiderül, hogy effajta alkalmaztatás már száz éve nincs divatban, akkor adódik majd valami más, ami céljához jut­tatja.

Végül mégsem a brit szigetekre, hanem egy New Yorkba induló repü­lőgépre váltott jegyet, mert tele­fonkönyvecskéje jóval több New York-i, mint angliai ismerősének cí­mét tartalmazta. New Yorkba érkezve azonnal munka után kellett néznie, hiszen csak néhány napi tartózkodásra maradt pénze. A szabad ég alatt töltött éjszaka gondolata a kép­zeletében létező déltengeri szigeten vonzotta, de New York piszkos asz­faltján nem volt kedve aludni. Manhattan kereskedelmi negyedei azon­ban nem szűkölködnek Izraelből odaszármazottak boltjaiban. A hosszú repülőút után Zakariásnak kézmosásra még nem volt ideje, munkahelyet viszont már talált egy elektromos készülékeket árusító üz­letben. Az izraeli tulajdonos – talán az Óhaza iránt feltámadt nosztalgiá­tól vezetve – ideiglenes szállást is fe­lajánlott. Zakariás, egy korábbi futó tartózkodását leszámítva, először né­zett körül alaposabban New York­ban. Az ember csodálatraméltó alko­tása ez a város – az ember ellen. Ezt a megállapítását azzal a gondolattal enyhítette, hogy a városépítők bizo­nyára nem előre megfontolt, gonosz szándékkal kezdték egymásra rakni Bábel tornyának köveit az észak­-amerikai földrészen.

(Előkészületben az Ulpius-ház Ki­adónál)