A liberalizmus a zsidókért – és a zsidók ellen II. rész

Ruth R. Wisse

A liberalizmus a zsidókért és a zsidók ellen* II. rész

A zsidó liberalizmus úgynevezett aberrált teóriája nem veszi figye­lembe a zsidó politikai tapaszta­lat legfontosabb meghatározó té­nyezőjét, nevezetesen a mindenkori zsi­dóellenes politika hatékonyságát és virulenciáját: nem a „rasszizmust”, nem a „hátrányos megkülönböztetést” és az intolerancia más, hasonló megnyilvánulá­sait, hanem azt a politikai próbálkozást, amely a kedvezőtlen helyi és nemzetkö­zi állapotok okozójának bélyegét próbál­ja rásütni a zsidóságra. A zsidók politikai magatartásának áttekintésekor átsiklani az antiszemitizmus fölött annyi, mint az amerikai feketék magatartásának átte­kintésekor figyelmen kívül hagyni a rasszt. A társadalomtudósok mégis ma­gától értetődő módon, sőt talán kötelességszerűen ezt teszik. A zsidók valójá­ban a jelenlegi politikai helyzetük miatt szavaznak a szokásostól eltérően más etnikai és vallási csoportok dolgában, nem pedig a politikatörténetük, és nem is valamiféle vélelmezett, génjeikben hordozott vagy örökölt erkölcsi tartás miatt (legalábbis különös állítás ez egy olyan nép esetében, amely megtagadja a vallási-faji alapú felsőbbségre épülő el­méleteket). Mindez inkább a rájuk nehe­zedő sajátos politikai nyomással magya­rázható. Mindaz, ami az iskolázott, vi­szonylag jó módban élő és gyorsan asszimilálódó zsidóság esetében furcsá­nak tetszik – nevezetesen, hogy saját gazdasági és társadalmi érdekeik ellen szavaznak -, valójában nem más, mint hogy az idegen kultúrához hozzáidomult zsidók megpróbálnak kitörni abból a politikai csapdából, amely érzésük szerint korlátok közé szorítja őket.

Jóllehet az arab propagandával a kö­vetkező részben foglalkozom, a libera­lizmusra kifejtett hatása miatt itt is meg kell említenem. Az arab vád, miszerint Izrael állam megalakítása az arab népek ellen elkövetett bűn, sok rokon vonást mutat a zsidók ellen korábban felhozott keresztény váddal, mely szerint a zsidók megtagadták Isten fiát, továbbá a náci­kéval, akik azzal inkriminálták a zsidó­kat, hogy beszennyezik az árja fajt. Ezek a vádak a zsidó vallás, a zsidó nép és a zsidó állam eltörlése nélkül megválaszolhatatlanok. A zsidók azért nem felel­hetnek e vádakra, mert ezeket nem te­kintik bűnnek, és mivel nem felelhet­nek, nincs módjuk tisztázni magukat. Míg az 1948 és 1973 között Izrael ellen indított háborúk csak az izraeli zsidóság­ra irányultak, a hetvenes évek közepén kezdődött arab propaganda-hadjárat egyre erőteljesebben és egyre kifinomul­tabb eszközökkel elsősorban a demok­ratikus országokban élő zsidókat vette célba, korrupt összefonódással vádolva őket. Minél jobban sikerült az arabok­nak befeketíteniük Izraelt, annál több Iz­raelen kívül élő zsidó igyekezett ártatlan­sága bizonygatásával visszaszerezni sa­ját népszerűségét.

Az amerikai zsidóság paradox politikai magatartása valójában pontosabban ír­ható le egyfajta vágyként, amely arra irá­nyul, hogy a saját jóravalóságának erősítgetése révén elhatárolja magát egy támadás alatt álló néptől. A zsidókon kí­vül egyetlen más etnikai, faji vagy vallási kisebbség sem található Amerikában, amelyiknek ilyen sok tagja nyilvánosan elhárítaná magától a felelősséget saját népe és országa „gonoszságaiért”. A ró­mai katolikusoknál nem találunk olyan szervezetet, mint a nemrég újjáélesztett American Council of Judaism (Amerikai Judaisztikai Tanács), amelynek célja a zsidó állam lebontása; egyetlen más etni­kai csoportban sem akad olyan értelmi­ségi, aki, mint Noam Chomsky népe hazájának felszámolása mellett érvel. Se a görögök, se a feketék, se a lengyelek, se a protestánsok körében nem létezik olyasmi, mint Jerome Segal washingto­ni Jewish Peace (Zsidó Béke) lobbija, amely inkább korlátozni, mintsem bőví­teni próbálja az Egyesült Államok Izrael­nek nyújtott támogatását, nincsenek olyan csoportok a médiában – vegyük most példaként a fekete amerikaiakat, az ír vagy az arab származású amerikaia­kat -, amelyek hasonlíthatóak lennének azokhoz a zsidó csoportosulásokhoz, amelyek Izrael gyengeségeinek feltárásá­ra specializálódtak, noha kétségtelenül igaz, hogy a liberális amerikaiak gyakran viszonylag nem sokra tartják a maguk szülőhazáját, és annak jobbítása remé­nyében köztudottan bírálják is fogyaté­kosságait; Amerika nem volt megalapítá­sa első pillanatától kezdve megsemmisí­tésére törő országokkal körülvéve, ennél fogva nincs is szüksége rá, hogy minden egyes amerikai azonos mérték­ben támogassa. A zsidók állama ezzel el­lentétben csekély népességű, amelyet tengernyi erős ellenség vesz körül. Mégis a zsidók alkotják Amerika egyetlen olyan kisebbségét, amelynek tagjai számára nem magától értetődő népük országá­nak támogatása, s bizonyos tagjai épp az ellene irányuló politikai szándékot erősí­tik. A zászló, amely alatt ezt az aberrált politikai tevékenységet folytatják, a libe­ralizmus vagy a baloldal zászlaja.

Vegyük egy amerikai zsidó esetét, aki a szociológusok szerint a liberalizmus­hoz való kötődése folytán szokatlan ma­gatartást tanúsít. Tételezzük fel, hogy az illető tehetős üzletember, s egy olyan bank igazgatótanácsának tagja, amely­nek olajtársaságok, arab beruházók és az arab bojkott által érintett más üzlet­emberek az ügyfelei. 1975 előtt, amikor Izraelt széles körben a Közel-Kelet hősi­es és esélytelen országának tekintették, ennek a mi emberünknek nem volt oka bocsánatot kérni zsidó mivolta miatt. Iz­rael azonban egyszer csak más színben tűnt fel a sajtóban: harcias és meg nem alkuvó államként, amely azzal, hogy nem hajlandó „területet adni békéért”, nemzetközi nyugtalanságot szít; olyan államként, amely elnyomja szegény pa­lesztinokat, és brutálisan bánik asszo­nyaikkal és gyerekeikkel. Milyen kényel­metlenül érzi magát ezekkel a kérdések­kel nap mint nap szembesülve a mi sze­gény – minden más tekintetben gazdag – zsidónk? Valahányszor olyan kérdés merül fel, amelynek van valami köze Iz­raelhez, az arab bojkotthoz vagy egy-egy araboknak nyújtandó kölcsönhöz, ta­pasztalja, hogy rá akkor is gyanakodva néznek, mikor igazgatótanácsbeli kollé­gáira nem. Zsidó mivolta téma lesz, mi­vel az arabok a zsidók ellen folyatott há­borújukkal azzá teszik. Zsidósága vá­laszfalat húz közé és az asztalnál ülő kollégái közé, akiknek ősi hazáját és ottani nemzetiségét nem vádolják em­beriség elleni bűntettekkel. Hogyan fog reagálni ez az ember erre az igazságta­lan politikai elszigetelésre?

Egy magabiztos és határozott zsidó a tárgyalóteremben ugyanúgy fölveszi a harcot az arab propaganda ellen, mint ahogy védelmére kel minden olyan do­lognak, amiben hisz, sőt mivel a saját népét oltalmazza, még hevesebben. Minden lehetséges alkalommal kifejti az igazságtalan nyomással szemben folyta­tandó helyes bankpolitikára vonatkozó tételeit, és védelmébe veszi Izrael politi­káját a rágalmakkal és a katonai ag­resszióval kapcsolatos vádakkal szem­ben. A zsidók védelmében tanúsított ki­álláskor több tényezőt is nagyon gondosan kell mérlegelnie: banktisztviselői kö­telezettségeit, az általa szolgált intéz­mény pénzügyi politikáját, a saját célja­it, a saját üzleti érdekeit, kollégái politi­kai beállítottságát, a kollégáival fenntar­tott hivatalon kívüli kapcsolatait és nem utolsósorban a vérmérsékletét. Ahhoz azonban, hogy úgy cselekedjék, mint a legtöbb ember a maga fenyegetett cso­portja védelmében, legalább közkatoná­vá kellene válnia a népe ellen folytatott propagandaháborúval szemben.

De tételezzük fel, hogy az illető nem tartozik a határozott és magabiztos zsi­dók közé, hanem tehernek érzi zsidó mivoltát, nagyon keveset tud róla, a fele­sége nem zsidó, ő maga pedig a bank és az üzleti élet magasabb köreibe való fel­jutás során fokozatosan levedletté zsi­dóságát. Tegyük fel, hogy Izrael egyálta­lán nem is érdekli, se pro, se kontra. Vagy esetleg érdekli, de szeretné, ha nem kellene kényelmetlenül éreznie magát Izrael miatt. Nem lenne bűntény, ha így érezne. Az amerikai életmód egyik legnagyobb jótéteménye, hogy ön­kéntessé teszi azt a fajta identitásválla­lást, amely Európában kötelező volt. Amerikában az ember csak megkönnyebbülhet, és hálás lehet ezért, és egyetlen zsidónak sem kell zsidónak maradnia, ha nem akar.

A zsidó állam ellen folytatott arab offenzíva azonban gúzsba köti ezt a sza­badságot, és a zsidókat – akár akarják, akár nem – elválasztja amerikai honfitár­saiktól. A katonai támadásokkal ellentét­ben, amelyek nem érintették az ameri­kai zsidóság reputációját, és nem társí­tották őket ártatlan áldozatokhoz, a cio­nizmus elleni propaganda-hadjárat az illegitimitás erkölcsi bélyegét süti rájuk. Egy olasz Olaszországgal vagy egy ír Íror­szággal kapcsolatos állásfoglalását nem kérdőjelezik meg; Olaszország szuvere­nitását senki sem vonja kétségbe, és a britek még az 1RA robbantásai után sem nevezik „rasszistának” az ír nacionaliz­must, és más módon sem ösztökélik az ír származású amerikaiakat, hogy pocs­kondiázzák a hazájukat. Ahol nem léte­zik a kollektív bűnösség vádja, ott az adott csoport tagjainak nem kell bizony­gatniuk az ártatlanságukat. Azzal azon­ban, hogy a zsidóságot jelölik meg az egyetlen olyan népként, amelynek nincs joga saját hazára, az arabok azzal vádol­ják Izrael zsidó támogatóit, hogy a nem­zeti hovatartozás kinyilvánításával bűnt követnek el.

Sok kényes gyomrú zsidó igazgatósági tag azzal próbálja megoldani a problé­mát, hogy liberálisnak nyilvánítja magát. Engem hiába bámultok, mondja a kollé­gáinak. Én a világ legrendesebb embere vagyok: nyitott gondolkodású, toleráns, alkalmazkodó, előretekintő, megvan bennem mindaz, ami a liberális optimiz­mushoz társítható, még a saját anyagi érdekeim ellenében is támogatom az összes többi kisebbséget. Sőt: még csak nem is támogatom feltétlenül a zsidó ál­lamot, amely állítólag oly sok bajt okoz a Közel-Keleten. Igen: a menekülteket befogadó és az elfoglalt területeket visszaadó jó és nemes Izraelt támoga­tom. Ha azonban a palesztinokról van szó, nem állok ki jobban Izrael mellett, mint bármely más, gonosz elnyomó mel­lett. Ha nem sütitek rám rosszallásotok bélyegét, és nem szigeteltek el mester­ségesen, elfogulatlanságom bizonyítása érdekében még arra is hajlandó vagyok, hogy elhatároljam magam Izraeltől, hogy a többi zsidóétól eltérő álláspontra helyezkedjek. Az ilyen igazgatótanácsi tagok, illetve értelmiségiek esetében a li­beralizmus, illetve a baloldaliság a gyű­lölet kivédésére vagy elhárítására való eszközként szolgál. Amikor ellenségei megpróbálnak éket verni a zsidók és mindenki más közé, ő azzal próbálja de­monstrálni a többiekhez való kötődését, hogy a zsidóktól való függetlenségét hangoztatja.

Az olyan felekezettől független jóté­konysági szervezetek elburjánzása, mint a Jewish Fund for Justice, illetve a jóin­dulat és a liberalizmus más nyílt vallo­mástételei ugyanilyen zsidó kísérletek, amelyek célja az, hogy szembefordulja­nak a zsidók erkölcstelenségét hangoz­tató arab váddal. A zsidó jóindulat akár csodálatra méltó is lehet, de nem olyan­kor, amikor a zsidóság mint nép védel­mének rovására nyilvánul meg.

Nathan Glazer az amerikai zsidóság li­beralizmusára vonatkozó megállapításá­ban kifejti, hogy az általa leírt fonák helyzet megoldásának a kulcsa Izrael. Ahelyett azonban, hogy megmagyaráz­ná, hogy miként és miért tehertétel Izra­el a zsidóság számára (miközben Olaszország sosem az az olaszok számára, vagy Írország az íreknek), az első ano­máliát egy másikra vezeti vissza.

„Ha a zsidók elszakadnak a liberaliz­mustól, amelyhez e század kétharmad része óta kötődnek, akkor annak az oka Izrael, és az a mód, ahogy Izrael össze­tett ellenáramlatokat gerjeszt a liberális és a zsidó állásfoglalásokban. Izrael megalapításakor ezeket az ellenáramla­tokat ügyeimen kívül hagyták. Izrael olyan ország volt. amely menedéket adott a nácizmus túlélőinek; megalapí­tását támogatták a második világhábo­rú győztes hatalmai; demokratikus or­szág volt a világ olyan részében, ahol a demokrácia ritka volt, vagy nem is léte­zett; egy társadalmilag demokratikus nép volt a világnak egy olyan részén, ahol a gazdag és az erős elnyomta és ki­használta a szegényt. Miért ne támogat­ták volna a liberálisok Izraelt? Támogat­ták is. csak épp lesöpörték az asztalról a végzetes hibát, nevezetesen hogy megfosztották az arabokat Palesztiná­tól: egy olyan hibát, amely mostanra már óriási arányúvá duzzadt, és szinte lehetetlenné teszi, hogy Izrael támoga­tása és a liberális álláspontok, illetve egy sereg más kérdés között egyre szé­lesedő szakadék fölött hidat verjenek.”

Ez az elemzés sokkal több kérdést vet föl, mint ahányra válaszol. Miféle „össze­tett ellenáramlatokat” idézhetett elő Iz­rael a liberális pozíciókban, amelyeket nem idézett elő hasonló módon száz más nemzet? A húszas-harmincas évek óta az arabok tiltakozása a palesztinai zsidó jelenlét ellen egyre nagyobb mére­teket öltött, és megalapítása pillanatá­ban hét arab ország megtámadta Izraelt. Hogyan engedhették el ilyen előzmé­nyek után a liberálisok a fülük mellett az „arabok Palesztinától való megfosztásá­nak” kérdését? És ha ez a hiba egyszer láthatatlan volt, hogyan nőtt hirtelen olyan óriásira, mint Alice a gombától?

Ha Glazer az elemzésében szóba hoz­za a szóba hozhatatlant, nem volna semmiféle rejtély. A liberalizmus azért vált hagyománnyá az amerikai zsidók körében, mert ígéretében azt a fajta to­leranciát és testvériséget keresték, amely egyszer és mindenkorra véget vet az antiszemiták miatti keserveiknek. A zsidók többre értékelték a liberalizmust, mint a pénzt, mivel befogadtatásuk nél­kül a pénz nem sokkal több hasznot haj­tott volna nekik, mint Shylocknak. Egyé­nenként kerestek menedéket a liberaliz­musban az őket kollektívan mint zsidó­kat sújtó gyűlölet és üldöztetés ellen. Ezért aztán Izrael huszonöt éven át, amíg úgy tetszett, hogy véget vet az an­tiszemitizmusnak, népszerű volt a libe­rálisok között. A liberális körökben élve­zett népszerűsége abban a pillanatban hanyatlani kezdett, amint az arabok a hetvenes években újraélesztették és az arab-kommunista szövetség tengelyévé tették az ideológiai antijudaizmust, s tu­datták a világgal, hogy a legteljesebb mértékben jogosnak érzik Izrael megsemmisítését, olyannyira, hogy e törek­vésükhöz elvárják a nemzetközi közös­ség támogatását.

Az antiszemitizmus azáltal, hogy rá­kényszeríti a liberálisokat békés, nagylel­kű és optimista világszemléletük feladá­sára, kibillenti az egyensúlyukból és arra szorítja őket, hogy vegyék számításba azt a specifikus, agresszív és – már me­gint – nyíltan hirdetett szándékot, amely el akarja pusztítani a zsidóságot. Ez abba a megalázó helyzetbe kényszeríti a zsidó­kat, hogy ellenségeik céljának meghiúsí­tása érdekében módosítsák saját céljai­kat. Sok amerikai zsidó, aki jobban sze­ret a maga választotta módon élni – az arab elvárásoknak megfelelően -, nem hajlandó elismerni a népe ellen irányuló támadást, amelynek támogatását egyéb­ként elvárnák tőlük. Azok, akik annak idején az antiszemitizmus kérdésének megoldásaként boldogan fogadták keb­lükre Izraelt, most az antiszemitizmus, mint a lelki békéjüket fenyegető egyetlen dolog hatására a támadói közé állnak. Is­mét kinyilvánítják magukról, hogy liberá­lisok, s teszik ezt abban a reményben, hogy a liberalizmus politikai nézőpontjai uralkodóvá válnak, s teszik abban a re­ményben, hogy – e században immár másodszor – ezzel álcázhatják magukat, és nem látják őket saját népüket gyáván cserbenhagyó embereknek.

„A zsidók és az amerikai liberalizmus” című történelmi áttekintésében Glazer sehol, egyetlenegyszer sem szól a zsidó állam ellen folytatott arab háborúról, sem azokról a hetvenes évek elején indí­tott arab ideológiai hadjáratokról, ame­lyekkel azt akarták igazolni, hogy Izrael létrehozása „megfosztotta az arabokat Palesztinától”. Ez a kihagyás, nevezete­sen hogy tanulmányában nem említi az általa leírt változás legfontosabb té­nyezőjét, lehetővé teszi a szerzőnek, hogy a liberalizmust az arabok zsidók el­len folytatott háborújától függetlenül kezelje – sót kettős kihagyásról van szó, mi­vel a zsidó állam elleni támadás egyben a liberalizmus elleni támadás is. Nem Iz­rael, hanem az ellene folytatott háború keltett „összetett ellenáramlatokat” a li­berális állásfoglalásokban – ugyanúgy, ahogy Izrael létrehozása előtt a zsidók el­len folytatott háború komplikálta a libe­ralizmust. Az összetettség minden egyes esetben a zsidók elleni antiliberális há­ború folyománya, s nem a zsidók kétsé­get nem hagyó élni akarása volt.

Ha Glazer elemzése szociológiaként nem állja is meg a helyét, attól még az amerikai zsidó liberalizmus tökéletes példája. Főképp a „végzetes hiba” kité­tel figyelmeztet az elkövetkezendő dol­gokra. Mire következtethet az ember e szavakból egy tárgyilagos szociológiai elemzésben? Szociológusok kimutatták, hogy amikor fehérek a fekete borszínt hibának tekintik, a saját bőrszínük alap­ján hoznak Ítéletet, majd ezt a bizonyíté­kot használják fel a feketék rabszolga­ sorba hajtásának igazolására. Hasonló­képpen minősítik az arabok Izraelt „hi­bának”, ugyanúgy, ahogy a muszlim val­lásra át nem térő zsidókat hitetleneknek tekintették. A hiba a szemlélő szemé­ben van. Izrael léte semmiképp sem hi­ba a zsidóság szemében, amelynek több évezredes hagyománya vezetett az ország politikai visszaigényléséhez, és nem hiba a nemzetközi törvény szemé­ben sem, amely csupán ebben a század­ban több tucat új állam (köztük huszon­két arab állam) legitimitását ismerte el.

Ez a hiba azért végzetes, mert az ara­bok Izrael negatív sorsa eszközévé for­málták magukat. Mint Glazerrel az elvér­zete sejteti, Izrael hasonlóképpen „vég­zetessé” vált a liberálisokra nézve, mivel tagadja a testvéri és racionális világba vetett hitüket, amelyben tárgyalások út­ján minden probléma megoldható. Izra­el védelme az arabokkal szemben, ahogy korábban az antiszemitákkal szemben, politikai és ideológiai síkon ugyanolyan lankadatlan erőfeszítést igé­nyelne a liberálisoktól, mint amilyet Izra­el volt kénytelen folytatni az ország kato­na védelmében. Ezzel szemben sok li­berális a liberális jámborság jegyében feláldozza a zsidókat, és Izrael ügyét többé nem tartja támogatásra méltónak.

Nathan Glazernek az amerikai zsidó­ság Izrael iránti magatartásának változá­sáról szóló, összességében szemlélve ti­pikus beszámolója bizonyítja, hogy az arabok teljes sikert értek el abban a vo­natkozásban, hogy Izraelt okolják az el­lene folytatott vég nélküli háborúért. (Tipikus abban a tekintetben, hogy meg sem említi az arab ideológiai hadjára­tot.) Two Worlds of Judaism (A judaiz­mus két világa) című munkájában, amelyben az izraeli és az amerikai zsidó­ságot veti össze, Charles S. Liebman és Steven M. Cohen hasonlóképpen el­mulasztja az arab propaganda említését; sok dicsérni valót talál az amerikai zsi­dóság „zsidó hagyományok iránti hűsé­gében”, az izraeliek magatartásában pe­dig néhány olyan dolgot, amiért bocsá­natot kell kérni. Tudjuk, hogy miért foly­tatnak arab kormányok rágalomhadjáratot Izrael ellen: mert szeretnék erkölcsi­leg igazolni a bűntettet, amit előbb- utóbb, fegyverek erejével szándékoznak elkövetni. Ennél érdekesebb kérdés, hogy miként és miért éri el céljait az an­tiszemitizmus még mindig egy olyan vi­lágban, amelyről úgy tudjuk, hogy „győztes” liberális elvek kormányozzák.

Szentgyörgyi József fordítása

*Részlet a szerző „I am not for myself” („Ha én nem magamért…”) című könyvéből. Ruth R. Wisse jiddisista, a bostoni Harvard egyetem tanára.