Román munkaszolgálatban

Írta: Robotos Imre - Rovat: Archívum, Történelem

Székelyek és zsidók

A második világháború előestéjén, Turnu-Severinben, egy hajó fedélzetén, folytak a tárgyalások a magyar-román határkiigazításról – eredménytelenül. Botosaniban értesültünk az egyezkedés kudar­cáról, mint magyar, illetve zsidó munkaszolgálatosok. Összecsap­tak bennünket, nagyváradi zsidókat a székely-magyarokkal: egykutya. Együtt ástuk a lövészárkokat, tankcsapdákat, futóárkokat Boto­sam környékén, közel a Prut part­jához. Készült a német-román agresszió.

Ástunk és beszélgettünk. Hát a háborúról. Nyugaton akkor még győzött a teuton haderő. Játszva, könnyedén, élvetegen. Már az övék volt Nyugat, Észak, Dél és Közép – csak a végeláthatatlan Kelet hiány­zott az összképhez: Kelet, az igazi német élettér. Ezért voltunk itt. Ezt a hadműveletet kellett elősegí­tenünk. Éppen mi? Csíkszeredái székelyek és nagyváradi zsidók? Így? Együtt?

Együtt voltunk egy vályog­viskóban székelyek és zsidók. Nyolctagú csoportunkban egyedül voltam gyámoltalan izraelita. Kétes Mózeshitemmel már csak azért sem törődtek, mert hittek ők is Mózes­ben, az Újtestamentum is szólott a prófétáról. Mózesről nem volt közöt­tünk vita, származásunkról még kevésbé. S nem azért, mert a fasisztoid román vezetők egy akol­ba tereltek bennünket. A székelyek nem tartották különb szerzetnek magukat, mint a zsidókat. Ellen­kezőleg. Megkülönböztetett előny­ben részesítettek. Emberségből vagy szánalomból? Mindegy.

Bücsi Mihály, a nagy álmodó, megkérdezte, miből gondolom, hogy a keleti hódításba belétörik a németek bicskája? Eddig minden sikerült nekiek. Fegyverekkel nem lehet lacaficázni. Elhallgattatják a legigazabb szavakat, még az imád­ságot is.

  • Aki fegyvert fog, fegyvertől hull el – hirdeti a Biblia. Nem? A példa­beszéd a történelmi emlékezeten nyugszik. Hinni lehet benne.

Cselfogásom hatott. Egyik-másik keresztet vetett.

  • Maga hisz a Bibliában? – kérdezte Nagy Ferkó.
  • Nem vagyok hívő – válaszol­tam. – Azt mégis tudom, hogy a Biblia nemcsak imádságos könyv, történelem is. – Itt volt az ideje, hogy kedvenc vesszőparipámra pattan­jak és az izgalmas, bár olykor paj­zán biblikus történetekről mesélgessek, ami eredményesebbnek bi­zonyult, mint politikai fejtegetésem. Székely barátaim most mégis megérezték, hogy a Bibliánál is fon­tosabbak a jelenkor fejleményei. Bár az sem hanyagolható el.
  • Maga, Imre, zsidó ember, ugye? – kérdezte Szakáll Gergely.
  • Már megbocsásson, nem sérteni akarom.
  • Sohasem titkoltam – mondtam mosolyogva. – Nevemből is megítélhették. (Rubinstein Imrének hívtak akkoron.)
  • Nem azért kérdem – válaszolt Gergely. – Arra jöttem rá, hogy mi kisebbségiek (így mondta!) egy sor­son vagyunk. Akár székelyek, akár zsidók. Nincs közöttünk különbség.
  • Semmi? – kérdeztem gunyorosan. – Semmi?
  • Az égvilágon…
  • Értem én a Biblián kívül a történelmet is – szólt Bücsi Mihály.

Ne gondoljon annyira tudatlannak. Az Ószövetség és az Újszövetség egy gyökérből fakad. A székely szombatosok, ott Bözödön, az Ószövetségre esküsznek, a zsidó tanítást követik, de azért nem kevésbé székelyek, mint mi, akik Jézus tanításán nőttünk fel… Egyek vagyunk. Nem mindenki gondol­kodik így. Jókai Mór, akitől sok szép mesét olvastam, zsidó leányt vett el feleségül. Támadták érte az értetlenek. A saját fogadott leánya és veje, a nagy festő, Feszty Árpád bolon­dok házába akarták dugni. Ki merem mondani – ők voltak bolon­dok. Jókai Mór szíve és esze szerint cselekedett… Mi itt mindannyian testvérek vagyunk, székelyek és zsidók. Nem? – Bücsi Mihály ki ka­parászta zsebkendőjét és megtöröl­te elhomályosodott szemét. Aztán hozzám lépett és megölelt. Többet erről nem beszélt.

Mindannyian hallgattak. A testvéri ölelés után én is hallgattam egy kicsinyt, aztán újra szóltam, elvárták tőlem. Nem fogytak ki a kérdésekből. Azt hitték, mindent tudok. Úgy kellett lennie.

Szóltam. De meg kellett csalnom őket, magam is ott fetrengtem a szemfényvesztések csapdájában. Nem volt könnyű megtéveszteni székely barátaimat, végül is engedtek, úgy tettek, mintha hin­nének nekem. Emberségből tették. Nem szívesen hoztak volna zavarba, pedig kétségekkel vias­kodtak. Kegyesebbek voltak, mint én őhozzájuk. Szédelgéseim és csúsztatásaim nem személyes álnokságomból fakadtak, ábrándok között hánykolódtam. Rögeszméim esendőbbek voltak az ő álmo­dozásaiknál.

Rákérdeztek például a háborúra. Soron volt. Nem kitérés. Elmon­danám, hogyan történhetett, hogy az általam dicsfénybe vont Vörös Hadsereg, alig bírt el a törpe finn nemzettel, pedig hát nagyon le akarta őket teperni ormótlan nagy haderejével.

Válaszolnom kellett. Tudásom nem volt, de kezem ügyében voltak a rátarti, zagyva szovjet kulcsszavak. Gátlás nélkül fel­használtam – ellenük.

– Taktikai fogás volt a huzavona a szovjet hadvezetés részéről, – mondtam. – Egyszeregy…

  • Maga, Imre, elhiszi?

– Mit?

  • Hogy csupáncsak taktika volt?

Csend következett. Lélekzet-visszafojtva várták, hogyan bújok ki a csávából.

  • Hihetetlennek hangzik, érzem én is. Eléggé hihetetlen…

Finomabban fogalmaztak.

  • Érthetetlen – enyhítették sza­vaimat. – Mintha égi csoda volna…

Szemérmetlenül a tisztessé­gükbe kapaszkodtam.

Csodák talán nincsenek? – tátogtam. Akkor még szó nem esett arról, hogy korábban a szovjet vészbíróság lefejezte a Vörös Had­sereg vezérkarát, a katonai lángeszek egész csapatát. Rászedték a közvéleményt. Ezt nem vallhatták be. Magam is a rászedettek között voltam. Honnan tudhattam volna, hogy a huzavona, a kudarc a katonai szakértelem hiánya miatt következett be? Az újdonsült szovjet vezérkari tisztek tapasztalanok voltak… Góliát gyengébb volt, mint a parittyás Dávid…

  • Csodának tekinti? – kérdezte Nagy Ferkó. – Mi volt a csoda? A törpe finn hadsereg tartós el­lenállása vagy a szovjet gigász te­hetetlensége?

Mellébeszéltem: a Bibliát zuhintottam rájuk.

A zsidók száraz lábbal átkeltek a Vörös Tengeren. Hihetetlen, mégis átkeltek. Jézus Krisztus feltámadott. Lehetséges? Csoda! Hétköznapjainkat érthetetlen csodák irányítják. Nem vették észre?

  • Nézze, Imre, most nem a Bib­liáról van szó. A finn csodáról. Hi­hetetlen, de lehet­séges. Én kétel­kedem. Nincsenek ismereteim. A jó­zan eszem kétel­kedik. Szabad? Nem?

A ködösítő szovjet pápák esetlen magyaráz­kodása ellenére, ördög bújt belém.

A nyugati ba­bona szerint: a Szovjetunió, a- mely ellen most a vizesárkokat ás­suk – agyagóriás. A finn erők lassú felmorzsolásával igazolni akarták a nyugati tévhitet. Erőtlennek álcáz­ták magukat, hogy meglepetéssze­rűen, sikeresen léphessenek fel az elámított ellen­séggel szemben.

Világos?

Mosolyogtak. (Megmosolyog­tak?)

– Az nem csoda, hogy Turnu-Severin után, most Bécsben egyezkednek a diplomaták Magyarország és Románia sorsáról? A mi sorsunkról? Határainkról?

Megnyerő, megtévesztő érv volt, mint a finn hitrege. Behódoltak.

Megszállottak voltak, mint jóma­gam. Álmokban, ábrándokban, képzelgésekben hittek. Jobban, mint a tapintható, jelenvaló valóság­ban. Önbecsapás volt lelkendezésem a szovjet valóságban – rettenetei ellenére. Az Európát elözönlő fasizmussal szemben – a szovjet erejében kénytelenek vol­tunk reménykedni. Kétségeimet feladtam. A német tömeggyil­kosságokban, a zsidóégetőkben nem hihettem. Inkább egy lehetséges káprázatban. Az ésszerűség helyett vágyképeinkben.

Álomlátók voltak valamennyien. Az augusztusi hajnalokon ébresztő után, amint a székely legények kiléptek vékonyka takarójuk alól, nyomban mesélni kezdtek. (A falusi ember könnyebben ébred, kevesebb szomorúsággal, mint a városi.) Nagy Ferkó, huszonhat éves, öt holdas gazda, miközben öltözködött, megkérdezte: – Tud­játok-e miről álmodtam? – Választ sem várva kész volt elbeszélése. Jelképekben álmodott. Állatképei, álomszemélyiségei utalások voltak vagy intelmek, figyelmeztetések, gonosz vagy kedvező jelek eljövendő eseményekről. Olykor egész nap semmit sem szólt. Megviselte az aggódás, s talán, a félelem. Úgy dolgozott, olyan meg­feszített szorgalommal, mintha sa­ját háza táját erősítené. Megkapó báj volt történeteiben; egy is­meretlen világ üzenetét hozták. – Az álom – mondta – nem csalja meg az embert, egyetlen igaz hírmondó a hamisságokkal teli világban.

Augusztus első napjaiban tudtuk meg – újra megnyúlik szolgálatunk. Napiparancsban hozták tudomásunkra. Csakhogy Nagy Ferkó ál­mai nem igazolták a napiparancsot. Előtte való éjszaka otthon járt, eső után, napsütésben kapálta a török­búzát, s a fekete földre hullottak könnyei. Mit jelenthetett ehhez képest a szánalmas napiparancs? – Haza megyünk, otthon leszünk hamarosan – mondta. – Álmodtam – pompás fogsora villogott örömteli kacagásában.

Bücsi Mihály Noéval álmodott. Kieresztett bárkájából egy galambot és zöld ágacskával csőrében tért vissza. Apad az özönvíz…

Főbe vert a tapasztalás. Jobban hittek álmaiknak, mint a keserves tényeknek, amelyek megfosztották őket szabadságuktól.

Élveztem társaságukat, mégsem voltam nyugodt. Magyarázatot talál­tam arra, hogy miért van oly mér­hetetlen hatalma az irracionaliz­musnak – világszerte. Nemcsak itt, a botosani vályogházban. Egész Európa szenvedett, vérzett, pusztult, mert az emberek többsége jobban befogadta a vakmerő valótlanságokat, az ostoba, torz jelképeket, a képzelet rejtett vagy nyílt híradását – mint a megtapasztalt borzadályt. A tények két­séget támasztottak, részvétlenül hullottak a lelkek terméketlen tala­jára; az értelem összezúzódott a tudatlanság sziklaszirtjein.

Sarokba szorítottak a német­szovjet szerződés nyugtalanító ket­tősségével. Rémlátomásnak ne­vezték. Cáfolnom kellett volna, nem tehettem. (A kolozsvári Korunk-bán értelmeztem; nem kedvezően, nem is kedvezőtlenül. Szükségszerűnek ítéltem.) Csak harangozni hallottak róla, tudni kívánták volna az iszo­nyat értelmét. Nem a mitológiából indultak ki, nem ismerték az emberi-­állati szörny – a faun – históriáját.

  • Átejtés – hebegtem – zavarba ejtett engem is.
  • No, lám!
  • Ki ejtett át – kit? – kérdezte Nagy Ferkó. – Az oroszok a néme­teket vagy megfordítva – a németek űztek csúfot az oroszokból?

Szakáll Gergely megtoldotta.

  • A románok a németek marká­ban vannak. Tudjuk. Nekiek ássuk a lövészárkokat. Ha olyan szépreményű ez a barátság, mi szükség van a tankcsapdákra? Maga tudja? Megmondaná?
  • Ebben vélem az átejtést – húzódoztam. – Farkasszemet néznek, nem hisznek egymásnak. Azt hiszem az oroszok ismerik a német szándékokat…
  • S a németek? Tudatlanok vol­nának? Nem ismerik szövet­ségesük cselvetését? Hihető?

– Nincsennek egymás előtt titkaik – véltem. – Tartanak egymástól. Bi­zonyítja, hogy Lengyelországot felosztották. Fele ide, fele oda.

  • Tisztességes az országrablás, ha szövetségen alapul, ha osztoznak?
  • Becsület is van a világon – tol­dotta meg Bücsi Mihály. – Vagy a szövetségbe foglalt konc kívül esik a becsületen?

A politikában nem mindig lehet érvényesíteni a becsületet – magyarázkodtam. – Megakadá­lyozták, hogy a németek beljebb ha­ toljanak. Nem volt más válasz­tásuk…

  • Választás mindig van.
  • Reálpolitika csak egy van – mondtam.
  • Nem tudom, mi fán terem a reálpolitika… Az oroszok nem lát­nak idáig? Nincs sejtelmük, mi készül ellenük?
  • A történelem arra tanít – bi­zonytalankodtam -, hogy a zsar­nokságnak lehetnek győzelmei, de a győzelem is ellene fordulhat.
  • A történelem? Van hadserege? – gunyoroskodott Gergely.
  • A történelemnek emlékezete van. Nincs ennél hatásosabb fegy­ver – mondtam. – A Biblia is em­lékezet. Nem több. Mégis meg­hódította a világot… Az emlékezet az igazi erő. A politikusok, a had­vezérek, államfők – tökfilkók. A német Vezér félelmetes kontár, bugyuta cirkuszi mutatványos. Bűn­halmaz. Szodoma és Gomora.
  • S a másik oldalon?
  • A főtitkár?

– Ő.

  • Nem tévedhetetlen – véltem.
  • Róla nem mondja, hogy bűn­halmaz. Hisz benne? Mondja meg nyíltan! – szólított fel.
  • Muszáj… volt.

Egymásra néztek. Mint nap­sütésben a köd – szétoszlottam fényes elméjükben.

  • Nem tudja kibogozni a guban­cot, vagy nem is akarja? (A gordi­uszi csomóra gondoltak, csak ki­mondani nem tudhatták. Nem hal­lottak Nagy Sándorról, sem a kard­dal kettészelt csomóról.)
  • Több ez, mint gubanc – szédelegtem. – Ha kardom volna, talán én is kettészelném, mint valaha Nagy Sándor.
  • Mi lett a sorsa?
  • Ráment.
  • Nem történhetett másként. Jobb sorsra érdemes maga is. – Részvétet sejtettem szavaiban.

Később megtudhatták: igazuk volt. Nem szeltem ketté a csomót, rögeszméimen mégis átgázoltak a szövetségesek. Mindketten.

Hazaindultunk.

A székelyek és a zsidók.

Kiderült – egyfelé megyünk.

Robotos Imre­

támogatás
Pop up banner1

Címkék:1994-03-Kommentár

[popup][/popup]