Román-magyar iszony – Kisajátított tér

A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben

Forrás: Erdély ma

2007. november 17. / Fejtő Ferenc Ágoston Vilmos Kisajátított tér (A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben, EÖKiK, Budapest) tanulmánya egészen eredeti és mondhatnám korszakalkotó munka eredménye.

	Wass Albert

A román-magyar viszonyt – amelyről tudjuk, hogy örvendetesen megjavult az utolsó években, hiszen immár mindketten tagjai az Egyesült Európának, amely kizárja a szomszéd államok lakosságának és politikájának a konfliktusait – úgy vizsgálja, hogy külön-külön kutatja a viszony mélyebb okait és jelenségeit. Egymással szembeállítja az érveket, amelyekkel a két nép igazolni próbálja, menteni a gyűlöletet, amelyet úgy az egyik, mint a másik a nemzeti történelme során elszenvedett sérelmekkel indokol.

Egyetértek Ágostonnal, amikor úgy véli, hogy elérkezett végre az idő, amikor elfogulatlanul elemezhetjük az érveket, amelyek a nemzeti emlékezet és sérelmi propaganda hatása alatt váltak népszerűvé, és rendkívüli módon megnehezítették azokat az itt és ott is jelentkező törekvéseket, amelyeknek célja a humanista ráció alapján az ellentétek egyeztetése és nem azok kiéleződése.

Romániában csak 1990 után jelenhettek meg azok az írások, amelyekben a román nemzeti mitológia két évszázados beidegződött képeit elemezhették a történészek és publicisták. Ágoston e szerzők közül Lucian Boia, Sorin Mitu és H. R. Patapievici írásaira hivatkozik. Magyarországon viszont éppen az 1990-es évek óta terjednek új formában az egykori nemzeti tényeket kiegészítő képzelet ideogrammái és kényszerképzetei. Jellemző, hogy ezeknek többnyire a két világháború között és alatt volt igazi tömeghatásuk, majd az 1990-es évek óta a politikai szembenállás menedékeként fogalmazzák meg egyes magyarországi és határon túli magyar politikai körök az előző évtizedek nemzetellenes diktatúrájával, a baloldallal és a zsidóknak tulajdonított liberalizmussal szemben. Ami a bécsi döntést illeti (1940. agusztus 30.), a magyar levéltári adatokból idézi a szerző, hogy azt Magyarországra rákényszerítették, s abból elsősorban vesztesége származott. Viszont Romániát a teljes összeomlástól mentette meg.

Jelen tanulmány abban is különbözik az egymásnak ellentmondó csoportok nemzeti konfrontációjáról szóló legtöbb eddigi munkától, hogy nem az egymással szemben álló felek között keresi azt, hogy kié az igazság. „Mintha az igazságot egyedül birtokolni lehetne”, „ám de az igazság igen elvont, és bonyolult fogalom”. A jog ugyanis szerinte nem az „igazságra” épül, hanem általában az alkura, a kompromisszumra, amelyet a társadalmi erők, vagy a hatalmak kialakítanak egy bizonyos időben. Szerinte az igazság alapjában véve egy megegyezésen alapuló fikció: a felek „időről – időre megegyeznek bizonyos alaptények elfogadásában”. De mi történik, ha a felek nem egyeztetnek, nem óhajtanak egyeztetni? „Akkor nincs igazság” – feleli Ágoston. „Akkor gyűlölet van, rombolás, terrorizmus, háború.” Ezért a szerző hangsúlyozza, hogy az ellentmondó nézetekben nem az érdekli, hogy kinek van igaza, hanem, hogy mi a közös. A konfliktus elkerülésének módja nem az, ha elméletileg kimutatjuk, hogy miben térnek el egymástól a különböző „ideológiai igazságok”.

A konfliktusokban mindig az érvelés szimmetriája az, ami mindkét oldalról elvezet a kirobbanáshoz. Más utat már egyik sem tud elképzelni, mint a saját igazának győzelmét a másik fölött. És ezt a tételét a erdélyi román és magyar irodalmi példákkal bizonyítja. A román irodalmi alkotások bemutatása mellett, behatóan elemzi Wass Albert írói munkásságát is. Ez tanulmányának egyik legeredetibb része, amelyben bebizonyítja, hogy nem egy ártatlanul szenvedő, szenvedélyes kommunista-ellenes, nagy magyar íróról van szó, akit méltatlanul hallgattak el több mint negyven éven át a magyar kommunisták és az „igazságtalanul antiszemitázó zsidók”, hanem rámutat az író újabb kultuszának a társadalmi gyökereire is.

Erdély kérdése kapcsán alapvetően két nemzetállam vetélkedésének területéről van szó, és ennek megértéséhez elengedhetetlen az akkori korban leginkább üldözött kisebbséghez, a zsidósághoz való viszonyulás elemzése. Ez a kérdés persze azért is bonyolult, mert a román és a magyar kölcsönös, egymást kizáró szemlélet ellenére, abban a korban a legnagyobb tragédiát, a teljes megsemmisítésre törő ideológia gyakorlatát nem a magyar, és nem a román, hanem tömeges méretben a zsidóság szenvedte el Észak- Erdélyben, Magyarországon és Romániában. Ennek ellenére a magyar és román nemzeti önfelmentők a másik nemzet őszintébb zsidó-ellenességével indokolták az ellenfél démonizálását és a saját ártatlanságukat.

Egyszóval, Ágoston Vilmos egy olyan mélyreható kutatásra vállalkozott, amely véleményem szerint egyedülálló és remélhetőleg komolyan hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzeti képzelet sokszor mitikus kinövései ne kerülhessenek ellentétbe az emberség (humánum) kérdéseivel. Nagy bátorságra volt szükség, hogy ezt a folyamatot magyar részről indítja el, abban a reményben, hogy a román történelem írói nem vonják majd kétségbe a tényekre hivatkozó megállapításokat.