Röhrig Géza: sáchrisz

sáchrisz

 

megtartom a törvényt

akár egy gyereket

hajnali ötkor

teherbe esek

rám ereszkedik

egy lángtollú angyal

érlel kérlel hogy máskülönben szívem

akár egy sárgaülepű megvénhedt dinnye

a gondoktól egyszercsak el is elrepedne

s ahogy így állok

lassan előkunkorog előkopárkodik

mint ágyúcsőbe szőtt hálóján a pók

néz egy kis falni- és kötöznivalót

a reggeli imát befutja a remény

 

igen ébredés után

mikor magamtól mástól

alig különbözöm

s csak tébolygok a félbarna

évszázados csöndben

várom hívom a lángtollú angyalt

hogy a szavamba öltözzem

 

sírmécsest gyújtok

s lánghússal égő száraz csontjaimra

áldozatot emelnek e kőbőlvert imák

a má jákár a má tovu az ásré a jistábách

és a benntúli hang e halk lármabontó

mint békabelet a vágtató lópatkó

azért magával visz egy kicsit belőlem

 

ébredés után

mikor a balatoni horgász már kifelé evez

ám a kelő nap kéke még nem vált vörössé

a falakon serkenő fény berestáját

hétágú korbáccsá fonja majd a hajnal

négyszemközt ez örök e mai virradattal

feldallamlik-dagálylik gyomromból a hiány

a lét szalmaözvegy ősi szövege

a nyelv röpülő imaszőnyege

 

s ahogy átszel a csönd a szó egyenlítőjén

sorra csapnak föl ama régi-új bűnök

egy vak élet céltáblája ilyenkor a hangom

az utolsó emberré megyek lassan össze

 

mígnem az elsővé koronázódom

velem imád a könyvespolc is Téged

a hamutartó az ágy alatt

apám szeme egy cakkosszélű fotón

még épp eléri a vezérgunarat

 

ó boldog a bűn

melyet Te bocsájtasz meg

boldog a szenny

melyet Te oldasz le majd

szarvamnál fogva

emelj föl a jobbra

hisz eltömült e kagyló

mert megkövült e hang

 

résrepesztő! sebhegesztő!

ragadj meg engem

önts át e szép földön

hajts át e szép egen

s én saját fülembe zúgom tetteid

üdvöm két csavartöblű kagylója

kiköt egy színes bach-koralltelepen

mint itatóspapírosra a medúza

szócsontok se maradnak ekkora csend után

 

ó elég volt már e meglátjuk-életből

e denevérgyümölcsű betegecske fákból

mint kenyérbe szúrt gyertya

éji forrás mellett

úgy váriak én mátkám

úgy várlak te vándor

 

ó de kell e homokozó e sívó sivatagban!

kulcslyuk a jelenbe számomra a sáchrisz

magasba tör a máskor

zsebbe gyökérzett kéz

 

 

ébredés után ébredést álmodva

egy üres asztalfő olajfalombja

az előre elfeledt múlt rettenete

a gőg a dac hangyahordta hegye

a felismerés

hogy hinni mily egyszerű dolog

semmi csinadratta

csak megakadunk mint noé szeme

a hét pár gonoszon

mikor a bárkát bezárta

 

ó ha tudnám hogy kell

nem érezni Téged

azonnal elmenekülnék Előled

 

ó ha tudnám hogy kell

nem érteni Téged

azonnal elmenekülnék Előled

ó ha tudnám hogy kell

nem vágyódni Utánad

úgy eliszkolnék csak árnyékomat lássad

ó ha tudnám hogy kell

nem lázadni Ellened

én azonnyomban hátat fordítanék Neked

ám amíg tudásom óceánra havaz

a szabadság csak akkor nem kényszer ha az

 

s ahogy rengek előre-hátra

egy toll a lábam elé hull

kalapot intek a vendég után

mint a gólyáknak a parasztok régen

az esti viszontlátásra

kiáltom serényen

mert szemem pucér orsójára

Ő reményt gombolyít

s az én dioptriámnál

kevés démonibb

mert az igazság nem vigasz

az igazság az Isten hozománya

Ő szórt szét engem e hajnali szobába

csigaházkörmeimből újabb ujjakat

Őfelé küld elveszettségem

ébredés után

hogy lássék e lusta ébredésen

imaszíjat kötök

testem hatalmas tiszta hús lepelbe vonom

a csillagokról gyújt rá szívem egy zsoltárra

s míg dagad e vékony derű vitorlája

az életlen halál megkéri a magáét

 

egy toll a lábam elé hull

ideje van már az időnek

egy mohás harang tompán megkondul

reggeli hét óra lett orvul

mint az ikrásodó méz

egyre sárgábbak a fények

most félni hagyja magát

de csak azoknak kik élnek

kik nem restek dicsérni Őt hangos cimbalommal

kikben eltengeredik a kifejt juhok békéje

s úgy csivogják el önmaguk felett

e szörnyű de áldásos ítéletet

mint a sirályok az elsüllyedt atlantisz tornyára

báruch seámár véhájá háolám

báruch hu hozsánna hozsánna