Röfuá sölémá!

Nyílt levél egy „terápiára” szoruló járóbetegnek

Többször is figyelmesen elolvastam T. T. „magasröptűnek” szánt fejtegetéseit, amelyeknek, gyengélkedő állapotának megfelelően „egy járóbeteg panaszai” címet adta. Csak azt nem jelölte meg, hogy mi a betegsége, és melyik kórházban ápolták. Valószínű restelli. Nem csodálom, más sem dicsekedne ezzel. így valószínűleg lehetősége volt, mint fekvőbetegnek meditálni azon, hogy milyen címet válasszon.

Őszintén szólva ezt a nyílt levélnek titulált, összegyűjtött zagyvaságot, valószínűleg még ápolt korából hordta össze ugyanis én ennek minősítem -, és akkor még finom és udvarias vagyok, mert tudott dolog, hogy az ilyen esetekben hasonló ápoltakkal kíméletesen kell bánni. Ha ezt a förmedvényt a Szent Koronában vagy a Hunnia füzetekben olvasom, cseppet sem lepődöm meg. A cikk pszichopatikus, iróniával és rosszindulattal fűszerezett hangneme bennem, de biztosan állítom, minden más egészségesen gondolkodó zsidó emberben is mély felháborodást és megvetést vált ki írójával szemben, főleg akkor, ha az zsidónak titulálja magát, (jaj, bocsánat az elvétésért, lásd Freud Az elvétésekről c. munkáját) magyar zsidónak. Nem kívánok az eszméletlen futtatásának (bocsánat, ismét elvétés), „az eszmefuttatásának” minden mondatára külön kitérni, reflektálni. Nagyon bízom benne, hogy ezt sokan mások megteszik.

Gondolom, e zavaros írásban kiélt exhibicionista megnyilvánulásai másokat is irritálni fognak.

Meglepetéssel olvastam, hogy Ön neheztel a Hitközség ügyvezető igazgatójára, Zoltai Gusztávra, azért mert nyíltan ki meri mondani, teljes felelősséggel: „… Tudatosítani kell, hogy a zsidókérdés egyetlen megoldása a zsidó hazába, az ősök földjére való visszatérés lehet”. Képzelje el kedves T. T. úr, hogy ezt Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató úr előtt már többen is állították, mint pl. Herzl Tivadar, Max Nordau, és hadd ne soroljam mindazokat, akik síkra szálltak a zsidó lélekben és mindennapi imáinkban foglalt Cionba, az Isten által adományozott országba való visszatérés gondolatáért. Azóta hála a Mindenhatónak az egyre jobban kibontakozott cionista mozgalmaknak Herzl álma valóra vált, Izrael, a világ zsidóságának állama 43 éve létrejött és virágzik, akár tetszik, akár nem, tisztelt T. T. úr.

Egyre többen vannak, és bízom benne, még többen lesznek, akik a cionista eszmének, hitvallásnak, amely vallási életünk elszakíthatatlan része követői lesznek.

Különösen a rendszerváltást követően, hisz több mint 40 évi szilencium után létrejött a Magyarországi Cionista Szövetség és egy sor jól működő cionista szervezet, amelyek a zsidó fiatalok legjobbjait tömörítik.

Nem tudom, hogy Ön, T. T. úr, hol él? De tény, hogy ha itt élne e földön, a valóságtól nem elszakadva, tudná, hogy a második Szentély lerombolása óta a diaszpórában szétszóródott zsidóság válságokkal küzd, nem átmenetiekkel, hanem permanensekkel. Ez a válság összefüggött a zsidó nép hontalanságával, és ezért kényszerült olykor kényszerítették egyik országból a másikba vándorolni. Eközben mindent megtett annak érdekében, hogy beilleszkedjék egy-egy ország vérkeringésébe. Hogy nem sikerült, az elsősorban nem rajta múlott, ugyanis a befogadó ország egy idő után antijudaista, diszkriminációs törvényeket hozott. S nem egyszer kiűzték a zsidókat országaikból. Erre több példa van a magyar történelemből is, gondolom, hogy ezeket T.T. ismeri.

A zsidókérdés nem új keletű, és mindenkor elsősorban maga a zsidóság próbálkozott megoldásával. Kereste a kiutat, de ez soha nem járt eredménnyel. Helyes az a megállapítás, hogy gálutot nem lehet gáluttal gyógyítani. Mégis, a történelem során ehhez a megoldáshoz folyamodtunk, vagy inkább folyamodni kényszerültünk. Egyik gálutot cseréltük fel a másikra, abban a hitben és reményben, ha az egyik országban nem sikerül, akkor majd a másikban képesek vagyunk gyökeret ereszteni, és egy az előzőnél jobb életet megvalósítani.

Ez a kísérlet azonban sohasem járt eredménnyel, bárhová is menekültünk, bárhová is vándoroltunk, utói ért bennünket a „morbus galutichus” (a szétszóródottság betegsége). A keserves vándorlások szenvedései, véráldozatai árán kellett ráeszmélni arra, hogy gálutot nem lehet gáluttal gyógyítani. Voltak a történelem folyamán olyan kísérletek is, hogy a gáluton belül hozzanak létre önálló zsidó államot. Ez a kísérlet kudarcra volt ítélve. 1825-ben Mordechaj Immanuel Noach, az USA egyik államának területén kísérletezett egy zsidó állam létrehozásával. Kísérlete csődöt mondott, ugyanis az emancipációra vágyó európai zsidóság (a zsidókérdés más megoldásának reményében) tiltakozott a zsidó állam gondolata ellen, arra is hivatkozva, hogy ez veszélyezteti az egyenjogúsítás ügyét. Végül magának Noachnak kellett eljutnia arra a konklúzióra, hogy csak egyetlen helyen valósítható meg, építhető fel a zsidó állam, az ígéret földjén, Palesztinában.

Ugyancsak megbuktak azok a törekvések is, amelyek Ugandában, Madagaszkárban, vagy Birobidzsánban akartak egy zsidó államot létrehozni. A történelem igazolta, hogy a morbus galutichus egyetlen orvossága Erec Jiszraél.

Ugyancsak sikertelen volt a zsidóság egyes köreiben a zsidókérdés megoldásának másik útkeresése, az asszimiláció. Ez évben emlékezünk meg a spanyolországi zsidók kiűzésének 500. évfordulójáról. Klasszikus példája volt annak, hogy a zsidókérdés nem oldható meg asszimiláció útján sem. A XV. században a spanyol zsidóság fénykorát élte. Mintegy 1 millió spanyolországi zsidó vette fel a keresztény vallást, amelynek eredményeként Spanyolországban még a katolikus egyház püspökei is zsidó származásúak voltak. A zsidóság monopolhelyzetet teremtett a közélet szinte minden területén. Rövidesen meg is jött a reakció: a már említett, a zsidóságot történelme során végigkísérő válság itt is utói érte. Az 1492-ben bekövetkezett inkvizíció, amely a zsidókat irtotta, és kiűzte Spanyolországból. Kártyavárként omlott össze az eredményesnek tűnő asszimilációs kísérlet.

Nem szükséges a történelemben ilyen távolra nyúlni, hiszen ismert, hogy Európában a várva várt emancipáció hová vezetett. Igaz, ennek nyomán volt egy rövidebb időszak, az úgynevezett „aranykor”, de a zsidóságot ismét árnyékként követte a válság, amely 6 millió európai zsidó pusztulásához vezetett, köztük a magukat magyarnak valló 600 ezer holocaust-áldozattal. Sem az akkori magyar kormány, sem az akkori hatóságok nem szálltak síkra magyar állampolgáraik, a zsidóság megvédésére. Sőt, hathatós segítséget nyújtottak a Magyarországot akkor megszálló Németországnak a zsidótalanítás, az Endlösung megvalósításához. Tehát kedves T. T. úr: összefoglalva megállapíthatjuk, hogy sem a morbus galutichus, sem az asszimiláció nem oldhatja meg a zsidókérdést.

Csatlakozva a Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató által kimondott igazsághoz, én is azt állítom, hogy a cionizmus, az ősi hazába, az Isten által ígért földre való visszatérés a zsidókérdés egyetlen megoldása.

A negyvenhárom éve létrejött Izrael Állam megalakulása óta, az igen sok külső támadás ellenére, mindenkor hősiesen meg tudta védeni önmagát, függetlenségét. A világ egyik legjobb és legjobban felszerelt hadseregével rendelkezik. Fejlett iparral és mezőgazdasággal, kiváló, élenjáró technikával, tudománnyal és a világ legdemokratikusabb társadalmával. Ezeket a tényeket is próbálja kicsinyelni, sőt kétségbe vonni T. T. úr förmedvényében. Igaz, és azt sem hallgathatjuk el, hogy Izraelnek igen keményen meg kell küzdenie gazdasági kérdésekkel, különösen az oroszországi és etióp zsidók exodusa következtében. Nem kevésbé okoz problémát az Intifáda, valamint a környező arab országokból eredő fenyegetettséggel való szembenézés. Mindezek ellenére Izrael a világ zsidóságának állama, támasza és reménye, amely kitárja kapuit mindazok előtt, akik vissza szándékoznak térni a zsidóság ősi hazájába.

Melyik ország, természetesen nem a kisebbekre gondolók, hanem a nagyhatalmakra lett volna képes egy-két év alatt közel félmillió emigránst befogadni? Milyen jó lett volna, ha a II. világháború éveiben akad egyetlen, magát demokratikus államnak nevezett ország, amely befogadta volna a zsidóságot! A gáluti zsidóság egyedül maradt, senki sem nyújtotta felé segítő karját. Sőt, akadtak olyanok is, akik a Palesztinába menekülni szándékozók hajóját a kétségbeesett zsidókkal nem engedték a kikötőkben horgonyt vetni, vagy visszaküldték a kiindulási pontra, és így sokan lettek e kegyetlenség áldozatai, előbb „hazájukat”, majd életüket vesztve. A történelem azt bizonyítja: a világon senkire nem támaszkodhatunk, nem számíthatunk, egyedül saját magunkra, és a létrejött Zsidó Államra, Izraelre.

Ez nemcsak Zoltai ügyvezető igazgató és az én véleményem, ebben a véleményben osztozik a zsidóság igen nagy része. Természetesen nem kötelező annak elismerése, hogy a zsidókérdés egyetlen megoldása a cionizmus. De úgy gondolom, a felsorolt puszta tények is igazolják, hogy az Európában, de máshol is felszínre törő idegengyűlölet, antiszemitizmus fel fogja rázni a zsidó világot, hogy ezt az utat válasszák, s ne kényszerből.

Az elmúlt 40 évben a pártállam, a kommunista rendszer nemcsak, hogy betiltotta, de üldözte is a cionizmust, a cio­nistákat. Ma már hála a rendszerváltásnak erről a kérdésről is nyíltan, őszintén lehet beszélni. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetősége, annak egyes tagjai nem akarják rákényszeríteni senkire a cionista meggyőződést, de úgy gondolom, hogy elmarasztalni, vagy üldözni sem lehet azt, aki ebben látja a zsidókérdés egyetlen megoldását. Senkire sem lehet és nem is kell rákényszeríteni a cionizmust, különösen nem olyan anticionistákra, mint T. T. Csak azt nem értem, hogy e folyóirat főszerkesztője, aki élvezte Izrael Államának vendégszeretetét, hogyan járulhatott hozzá, hogy egy ilyen anticionista, Izrael-ellenes förmedvény megjelenjen egy zsidó folyóiratban.

Nem tudom, paranoisztikus fenyegetésként fogjam-e fel T. T. azon közlését, amely szerint „ha beigazolódnék, hogy Ön a MAZSIHISZ, illetve BZSH hivatalos álláspontját tolmácsolta, úgy a magam következtetéseit levonva, természetesen azonnal kilépek a hitközségből”.

Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató e kérdést illetően mindenkor csak saját állásfoglalásának adott hangot, a maga nevében. Feltételezem, hogy a MAZSIHISZ és a BZSH vezetésén belül akadnak mások is, akik hasonlóan, ugyanúgy gondolkodnak, mint az ügyvezető igazgató. Ez teljesen magán-, sőt személyes ügy. Mégis úgy gondolom, hogy jó lenne felhívni T. T. úr figyelmét, hogy a hitközség nem pártszervezet, amelybe be lehet, vagy onnan ki lehet lépni. A zsidó hitközség a vallásos zsidóság közössége, amelyhez tartozását az egyén azzal demonstrálja, hogy kultuszjárulékot fizet, és részt vesz valamelyik zsinagóga istentiszteletén. Így előttem nem egészen világos a nyilatkozata, ezért felteszem a kérdést, hogyan gondolta a kilépést?

Talán a hitközségnél betöltött állásából kíván kilépni, vagy úgy érzi, hog a hitközség nem méltó arra cionista eszméket valló tagjai miatt -, hogy megtisztelje jelenlétével istentiszteleteinket? Most már remélem, megérti, hogy nemcsak a hitközség, de a magyarországi becsületes zsidóság sem tart igényt egy olyan személyre, aki megtagadja az Isten által mindennapi imánkban foglaltakat, a Szentírás tanításait. És még egy ilyen emberre bízták az ifjúság oktatását, nevelését, aki maga is oktatásra és nevelésre szorul!

Remélem, hogy a leírtak elgondolkoztatják Önt és revideálni fogja téveszméit. Ehhez kívánok őszintén mielőbbi felépülést és jó egészséget.

Lazarovits Ernő