Remélem, odaát nagyon erős a szeretet – Gergely Ágnes költővel, regényíróval Várnai Pál beszélget.

Írta: Archívum - 2003-10-01 Rovat: Archívum

Számos kitüntetés, köztük a Kossuth-díj jutalmazottja. Fordított, többek között Yeatset – akiről esszékötete is megjelent – Joyce-ot, Dylan Thomast, afrikai és orosz költőket. Dolgozott riporterként a rádiónál, rovatvezetőként a Nagyvilágnál és az Élet és Irodalomnál, szerkesztőként a Szépirodalmi Kiadónál. Segédlevele van a vas- és fémesztergályos szakmából. Pályakezdőként Újpesten tanított, „nem középiskolás fokon”. Van egy szép mondata erről: „Köszönöm, hogy tanár lehettem.” Most pedig, már nyugdíjasként, megint az lett. Gergely Ágnes 70 éves.

Köszöntjük őt.

– Nehezen kaptam meg az újpesti állást, mert 1957-ben mindenütt azt kérdezték, hogy részt vettem-e a tüntetésben. Persze, hisz mindenki részt vett, de tőlem ezt annyira zokon vették. Pedig nem voltam én különösen bátor, csak felvonultam, professzoraimmal, diáktársaimmal együtt. Kéry László professzor segítségével végül sikerült elhelyezkednem, először általános, majd középiskolában. Kezdetben nem a saját szakomban, ám később már angolt és magyart tanítottam. Munkásgyerekeknek, akiknek nagyon kevés előképzettségük volt, s akikkel négy év alatt komoly eredményeket értünk el. Az akkori merev politikai légkörben gyakran voltak konfliktusaim feletteseimmel, de ettől eltekintve ezek boldog évek voltak. Úgy képzeltem, hogy a kedvenc osztályomat majd végigviszem egészen az egyetemig. Ez nem sikerült, bár nagyon sok akkori gyerekemmel a mai napig megvan a kapcsolatom. Maga már elsorolta a különböző munkahelyeimet. A legtovább a Nagyvilágnál dolgoztam és onnan is mentem nyugdíjba. 1992-ben Péter Ágnes megkeresett az ELTE angol tanszékéről, hogy nem tanítanék-e műfordítást a doktorképzőn. Hálásan elvállaltam. Ez a kurzus váltakozik egy Yeats szemináriummal.

– Beszéltünk az iskolai konfliktusokról. A Stációk c. regényből, meg az Absztrakt tehén c. tárcanaplóból azt veszem ki. hogy később is voltak konfliktusai a rendszerrel, nem csoda, hiszen abban az időben az is gyanús volt, ha valaki idegen nyelveket ismert. Említi például, hogy faggatták, milyen újságíró volt édesapja, baloldali vagy jobboldali.

Ez a faggatózás a Színművészeti Főiskolán történt. Egy magas rangú úr, aki később ellenzéki lett, kikérdezett apám ismerőseiről. Ez nem volt kellemes, mert ezek olyan nevek voltak, amelyeknek viselőit liberális meggyőződésükért meghurcoltak. Például Parragi György, Peyer Károly, akit később jobboldali szocdemnek bélyegeztek, vagy Rassay Károly, aki a háború előtt és alatt a parlament tagja volt, neves ellenzéki. Ki is rúgtak a főiskoláról.

Az egy konfliktusos idő volt. hátrány volt a polgári származás is.

Igen. Teljesen más konnotációja volt a „polgári” szónak.

Megkérdezhetem, hogy milyen volt gyárban, munkások között dolgozni 1950 és 1952 között, a maga polgári és etnikai származásával?

Eleinte nehéz. A nevem Guttmann volt, ami jelentését tekintve is gyönyörű név, de német név, közelebbről: zsidó név.

Erről A tolmácsban is ír, hogy ilyen szép nevet nem változtatott volna meg, ha karmester Svájcban.

– De nagyon szeretem a nevemet. Az életben maradottak közül csak én vagyok Gergely, mindenki megmaradt Guttmannak. Azt gondolom, ha az ember Magyarországon él, magyar néven kell írnia. A Gergely nevet különben Bornemissza Gergelyről másoltam le az Egri csillagokból, mert még gyerekfejjel elhatároztam, hogy olyan bátor leszek, mint ő. Eleinte bizony voltak a gyárban, akik kicsúfoltak, sőt, le is zsidóztak, akkoriban még talán éltek a régi reflexek. A zsidógyűlölet mindig itt volt velünk. De nem ez volt a domináns. Ügyetlen kezem van és eleinte mindig selejtet csináltam az esztergapadon. Aztán szívós szorgalommal beletanultam a szakmába és mire a csapatnak bedobtam az első személyit a kosárba, elfogadtak, sőt, ha kellett, meg is védtek. 1950 nyarán röpgyűlés volt, és az egyik oktató azt mondta: „Jegyezzetek békekölcsönt, mert most már a gyár nem a zsidóké”. S akkor mellettem állt egy másik oktató, aki megszólalt szép csendben, hogy „nem a kapitalistáké”. Ez nagyon jólesett nekem.

A Stációk Romolája 1956-ban elmenne innen s van egy olyan mondat, hogy külföldön „többé nem mondják, hogy kerülsz ide”. Ez a gondolat az Ön prózájában gyakran szerepel.

Igen, ez elhangzott egy másik oktató szájából, aki nem volt zsidógyűlölő, csak arra gondolt, hogy kerül ide egy úri kislány. Szinte meg akart engem védeni, ezért mondta. S azt is megjósolta, hogy ezt mindig meg fogják tőlem kérdezni.

Azt is megkérdezték egyszer Magától, hogy milyen vallású, mire azt felelte, hogy „felekezeten kívüli” és akkor megfogadta, hogy ez soha többé nem fog előfordulni.

Nem is fordult. Én akkor megijedtem, mert azt mondták, hogy meg fognak verni a soroksári erdőben a huligánok.

Beszéljünk most egy kicsit 1944-ről. Nagyon sok utalás van erre írásaiban. „Ki országúton vánszorog”. „Bolond munkaszolgálatos”, „Mind, akik a halálba mentek,” „A rézbánya bezárult.” Regényeiben és verseiben az ilyen sorok váratlan mélységekből jönnek elő. Ez a mi korosztályunk közös sorsa, öröksége. Többségünk elvesztette egyik vagy mindkét szülőjét.

Mondjuk inkább úgy, hogy megölték őket.

S hát itt mindig ott kísért az apa alakja… „Ajtófélfámon jel vagy”, „Kilép, elindul,” „az a katonaszínű hátizsák.” Verseiben többször megírja édesapja útját Mauthausenbe. Ugye éhen halt?

Úgy tudjuk. A legenda szerint apám egy nappal a felszabadító amerikai csapatok bevonulása előtt halt meg. Viszont nem szerepel a foglyok listáján, amit máig sem értek. Talán az akkori napok zűrzavara miatt hiányos volt a nyilvántartás.

Szeretném, ha most mondana pár szót arról, hogyan élte túl a család a holocaustot?

– A szűk családból anyám és én éltük túl. Végigjártuk a szokásos kálváriát, lakásunkból előbb csillagos házba, utána svájci védett házba, majd a gettóba kerültünk és azon belül is folyamatosan tovább vittek bennünket. Végül az oroszok az Akácfa utcában szabadítottak fel. Megbeszéltük, hogy majd a családdal Endrődön találkozunk, a nagymama házában, elindultunk gyalog és egy hétig tartott, míg odaértünk. De nem tudtam iskolába menni, mert le volt fagyva a lábam és csak áprilisban iratkoztam be az első polgári osztályba.

És aztán huszonegy évig nem volt lakásuk, ugye?

Igen, különben sokfelé laktunk: a háború előtt Zalaegerszegen is, Endrédre nyaralni jártunk, majd én gyermekotthonban, kollégiumban laktam. Aztán anyámmal albérletben, majd társbérletben, ahonnan per útján kitettek bennünket. Ezután szükséglakásban, majd egy véletlen folytán sikerült megvenni ezt a pici öröklakást.

Nehéz sorsától független-e zsidóságtudata, zsidó sorsának vállalása? Hiszen erre is sok utalás van írásaiban. „Az a szégyen, ha az embert megjelölik… a sárga csillagot levették a mellünkről, de a szégyen alatta odatetoválódott a bordáinkra.”

A szégyen nem a miénk, hanem azoké, akik odatetoválták.

– Én máig A tolmács c. regényét érzem a hozzám legközelebb állónak. Itt roppant fontos kérdéseket vet fel: „Tudja e, mi az üldöztetés?” A másik gondolat az asszimilált zsidó sorsával kapcsolatos.

Igen. Abban Kner Imrét, a nyomdászt idézem: „Ha az ember olyan zsidó, aki már zsidóul érezni, gondolkodni nem tud, hanem magyar, tagja a magyar lelki és sorsközösségnek, s emellett megmaradt benne a zsidó problémaérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete.” Ennél tovább ő se jutott. Annál, hogy megjelölje, hogy tragikus a sorsa. Hát az. Ezt tudni kell.

Azt is írja valahol, Ágnes, hogy „magának a zsidó szónak is van valami eredendően rossz hangzása.”

Én jobban szeretem az izraelitát. A „zs” bennem különben is rossz emlékeket ébreszt, hiszen „apám katonakönyvére egy hatalmas sárga „Zs” betű volt bélyegezve. Maga azt a szót használta, hogy „vállalni”. Nem kell ezt vállalni. Ez adva van. Ezt egyszerűen szeretni kell. Én nagyon boldogan vagyok zsidó.

Voltak ismerőseim, akik azt mondták: „Te legalább zsidó vagy, én még az se vagyok.” Tehát abban, hogy valaki egy kisebbséghez tartozik, sok jó is van.

– Nézze, ez az embert sarkallja. Óriási karriertörténetekről tudunk, amerikai filmrendezőktől atomtudósokig. Csak hát el kellett először menni ehhez a karrierhez. Az én szakmám viszont a magyar nyelvhez kötődik. És annak a tudatában lenni, hogy nekem magyar az anyanyelvem, legalább akkora boldogság, mint az, hogy zsidó a vallásom.

Nagy kár, hogy megint divat lett a zsidóságot Kun Bélával és Péter Gáborral azonosítani és nem Solti Györggyel, Szilárd Leóval vagy Robert Capával.

Nagyon fontos, amit most mondott. Minden népcsoportot a legjobbjaival kell azonosítani. Én se Szálasival azonosítom az örményeket, se a magyarokat.

Nekem úgy tűnik, hogy, ami a zsidókérdést illeti, maga egyike azoknak, akik ebben a kérdésben a legvilágosabban látnak. Maga már nagyon korán előrelátta, hogy mi lesz és hogy, ahogy a franciák mondják, „mennél jobban változik, annál inkább ugyanaz.” Szóval, hogy ami ma van, az nem meglepetés.

Igen, előre láttam, de mint Kasszandrára, én rám se hallgatott senki. És nem szeretem, ha olyanok oktatnak ki a zsidóságból, akik negyven esztendővel ezelőtt gúnyosan mosolyogtak rajtam. Nekem az első könyvem azt a címet viselte, hogy Ajtófélfámon jel vagy és ez 1963-ban történt. Hát az a jel az ajtófélfámon most is ott van.

A Maga regényei, a Stációkat kivéve, kozmopolita légkörben játszódnak. De gyakran foglalkozik kisebbségekkel, a közös sorssal, a kisebbségek iránti érzékenységgel.

Mi nagyon átéljük a mások szenvedését. Az 1915-ös örmény mészárlást, a biafrai háborúban az ibók legyilkolását. Az észak-európai ellenállást a második világháborúban.

Hogy került közel a háborús Skandináviához?

Hat évig hadtörténeti munkákat olvastam. Kértem ösztöndíjat Norvégiába, Dániába és Svédországba. Három különböző típusú háborúalatti viselkedés volt ez: a norvégok a német bevonulásnak azonnal ellenálltak, a dánok három és féléven át próbáltak kiegyezni a németekkel, hogy utána Európa legsikeresebb ellenállását fejlesszék ki, a svédek pedig nagyon különös, kétarcú semlegességi politikát folytattak: egyrészt szállították a vasércet a németeknek, másrészt rengeteg menekültet befogadtak. Igazából az emberi magatartás veszélyben: ez érdekelt. Legalább annyira lélektaniak voltak a riportjaim, mint történelmiek. Finnország is érdekelt, de a szovjet levéltárak zárva voltak, ezért erről le kellett mondanom.

Milyen volt a Riportnapló Északról című könyvének a fogadtatása?

Én nem szoktam nagy vihart kavarni. Van egy stabil, kicsiny létszámú olvasóközönségem. A könyveimnek soha olyan sikerük nem volt itthon, mint A tolmácsnak Svédországban.

Már beszéltünk kettős identitásról. A 137. zsoltár c. versében arról beszél, hogy Magának Jeruzsálem és Arany János egyformán fontos: „ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem”, „ha elfeledlek egyszer. Arany János”. Hát ennél szebben ezt nem lehetne kifejezni.

Igen, itt parafrazeálom a 137. zsoltárt. Én nem hiszem, hogy ez kettős identitás vagy kötődés volna. Azt hiszem, hogy ez egy. Legalábbis az én családomban és neveltetésemben ezek a dolgok nem váltak ketté. Például nagyapám, Guttmann Zsigmond rabbi házában egyformán fontos volt, hogy valaki tudjon olvasni héberül és szépen beszéljen magyarul.

Azt is írja valahol, hogy „egy haza kell”. Azt hiszem, itt arra gondol, hogy szép lenne, ha az ember azt mondhatná egyértelműen: ez a hazám. Aztán van egy vers Zrínyiről, melyben végigtekint a magyar történelem néhány eseményén, és azt kérdezi önmagától, hogy mit is tud kezdeni ezekkel.

Ezt kétségbeesésemben írtam.

Van is rá oka, most, amikor „jöttmentekről” beszélnek. Hiszen a zsidók legalább ezer éve itt vannak.

És ha csak egy éve? Kinek mi köze hozzá, hogy a másik ember hol érzi otthon magát? Különben nemrég kaptam egy iratot, amely szerint apai családom, azaz az egyik rabbi szépapám 1760-ban a Dunántúlon, Gyömöre községben élt.

– Érzékeny pontra tapintott, amikor a Temető Pannóniában c. versében kimondta, hogy mit is fed a „Kozma u.6.”, az a bizonyos eufemizmus.

Igen, „Kozma u. 6” jelent meg a halálhírekben és ez engem nagyon irritált. Miféle információ ez? Örülök, hogy vers lett belőle. Különben a rendszerváltás után, amikor a zsidógyűlölet föléledt, megint kezdtek előjönni ezek a Kozma u. 6-ok az újságban. Megint elkezdtek az emberek rejtőzködni.

Igen, az emberek félnek kimondani azt is, hogy zsidó. Azt hiszik, hogy ez sértés.

– Nemes Nagy Ágnes figyelmeztetett egyszer arra, hogy sokan lehalkítják a hangjukat, amikor erről van szó.

Milyen volt zsidó származású magyar költőnek lenni 1989 előtt és ma? Van egy pár sora a régi És-ről, ahol „nem kérdezik, hogy törzsökös, mert az írásmű fontosabb.”

Igen, ez a Nemes György féle Élet és Irodalom, amely korábbi munkahelyeim közül az egyik legjobb volt. Ott a legkülönbözőbb meggyőződésű emberek dolgoztak együtt a legnagyobb harmóniában. Ezek már a Kádár korszak puha évei voltak és egy jó vezetőn sok minden múlik. Kéry László is jó főnököm volt a Nagyvilágnál.

Olyat is ír, hogy „szerettük egymást és ez nem kevés.” Máshol is ír a szeretetről, arról, hogy a legfontosabb az, hogy az embert szeressék: „csak szeressenek, akármerre vagy.”

Ez a sor halottra vonatkozik. A szeretet ószövetségi fogalom. Remélem, odaát nagyon erős a szeretet.

Kérdeznék most politikáról vagy ideológiáról. Maga korán kiábrándult? Vagy hitt egyáltalán? Arra gondolok, hogy a háború után, az újjáépítés idején még volt lelkesedés.

– Jó volna eljátszani azt a szerepet, hogy mennyire hittem és mennyire kiábrándultam, de sajnos nem igaz. Nincs meg az a képességem, hogy bármilyen közösségben igazán feloldódjam. Így nem volt miből kiábrándulni. Mindig magányos alkat voltam. Egyetlen nap volt az életemben, 1956. október 23, akkor oldódtam fel, abban a tüntető tömegben, de ez a kábulat is csak négy napig tartott. Nem fogok erről se hazudni. Amikor megláttam az első köztörvényes rabokat, akik kitódultak az utcára és elkezdtek kiabálni, hogy mi majd rendet csinálunk, akkor már tudtam, hogy reménytelen. Nekem az a dolgom, hogy írjak. írásos nyoma van, hogy melyik mozgalomba hogy kerültem be. A háború után a cionistákhoz azért, mert ott Szegeden pingpongozott egy fiú, aki tetszett nekem. De engem a családom zsidó magyarnak nevelt, nem voltam cionista. Ma már erre másképpen nézek és megértem, sőt, szeretem azokat, akik ilyen bátran kimentek és megcsináltak egy országot maguknak. És néha, azokon a vad futballmeccses napokon azt gondolom, hogy minekünk is. Az ifjúsági mozgalmakhoz nem tudtam közel kerülni azért, mert láttam, hogy akik baloldali jelszavakat kiabálnak, azok korábban egész mást kiabáltak. Végül pedig a pártba be kellett lépnem, 1951-ben. Ezt megírom a Stációkban, 1982-83-ban: 1950-ben a párttitkár végigment az eszterga-tanulóműhelyen és rámutatott azokra, akiket kiszemelt. 1956-ben simán kimaradtam. Nem égettem el a tagkönyvemet, mert ez is az életem egy darabja volt. Érdekes darabja, sokat tapasztaltam. A munkásokat nem lehetett úgy átverni az 50-es években, mint az értelmiséget.

Azt hiszem, nem mindig segíti az írót, ha hívő, ha egy mozgalomhoz csatlakozik?

Ez alkat kérdése. Engem nem segített.

Azt is írja valahol, hogy nem voltak mesterei. S akkor elmondja Kassákkal, Füst Milánnal való találkozásait.

Legújabb kötetemben, A kastély előtt-ben, mottóversben hat költőről írok, akiknek sokat köszönhetek: öt magyar költőről és Yeatsről.

Utolsó regénye, az őrizetlenek magánjellegű tragédiával foglalkozik.

Igen, a halállal. Gyermekhalállal, mert az a végleges iszonyat.

– Nyilván gondolt itt arra az egymillió gyerekre is, akiket elgázosították

Igen, lefordítottam néhányat a theresienstadti gyermekrajzokhoz írott versekből, amelyeknek alkotói nem maradtak életben.

Valahol megkérdezték Magától, hogy mit jelent a költészet az Ön számára és akkor azt mondja, hogy túlélést.

– Igen, ennél többet nem tudok mondani és abban reménykedem, hogy talán segítek kevésszámú olvasómnak.

Gergely Ágnes

A tévutak lassan feledve.