Rémálmok az ezeregyéjszaka földjén

Hogyan kormányozza Szaddám Huszein Irakot?

Szaddám, aki tizenéves korában mint gyilkos lépett be a Baath Párt­ba, ma a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül dicsőítteti magát. „A nép te­szi, nem én” – jelenti ki tetszeleg­ve, amikor valaki szóba hozza, hogy mindenütt csak őt látni szerte az országban: a rádióban és a televí­zióban éppúgy, mint az újságokban, ahol a címoldalt mindennap az ő képének kell díszítenie, és az óriási festményeken. A puszta nagyság nem elég neki. Az életnagyságnál is nagyobbnak kell látszania.

A diktátor tudja a módját, hogyan keltsen egyszerre félelmet és szeretetet népében. Aki nyilvánosan meg­sérti vagy kigúnyolja, az a Parancs­noki Tanács 1986. november 4-i 840. sz. határozata értelmében a halálbüntetést kockáztatja. Jó kétszázra tehető azoknak a daloknak a száma, amelyek dicsőítik: ezek a dalok többnyire az „Ó Szaddám, te na­punk” sorral kezdődnek. Szinte va­lamennyi közintézmény, a repülő­tértől kezdve az iskolákig és a kór­házakig, az ő nevét viseli. Képe órá­kat és naptárakat díszít és szinte minden lakószobában ott található – ha nem, azzal az ott lakók néma tiltakozásuknak adnak kifejezést. Szaddám születésnapja nemzeti ün­nep. Számtalan iraki igyekszik utá­nozni: úgy lép, ahogyan ő, olyanra vágatja a haját, amilyen az övé. A bagdadi Hősök terén két hatalmas kard látható, ívben összehajolva. A kezek, amelyek a kardokat tartják, Szaddám kezei – még az ujjlenyo­matokat is híven utánozták rajtuk.

Amikor Szaddám „a kisemberek­kel találkozik”, ezt az éteren át szertesugározzák az országban. Pél­dául belép egy konyhába, bekuk­kant a félig üres hűtőszekrénybe, ő, a haza atyja, és néhány száz dinárt nyom a háziasszony kezébe. Vagy egy országúton panaszokat hallgat egy balesetveszélyes kanyarról, s megkérdi, hogy miért nem egyene­sítették ki már régen az utat. Meg­tudja, hogy két földtulajdonos áll ennek útjában. Másnap magához rendeli mindkettőt, és agyonlöveti őket. Ez sok irakinak imponál eb­ben az országban, ahol a vérfürdők és a sok áldozatot követelő puccsok már évtizedek óta a politika részét képezik. A zsarnokság lassan, foko­zatosan a lakosságot is megfertőzi. Az emberek jó része már réges-rég leszokott az önálló gondolkodásról.

Az iraki rendszerben Szaddám a mindent meghatározó elem. Ha va­lamit keresztül akar vinni, a végrehajtó szervek – az arabokra egyál­talán nem jellemző módon – rend­kívül hatékonyaknak bizonyulnak. Mivel például az Irán ellen viselt háborúban a bombázások nem za­varhatták meg a közmorált, a rom­eltakarító csapatoknak azonnal el kellett tüntetniük a lebombázott házakat. Ezek a csapatok gyakran előbb jelentek meg a helyszínen, mint a mentőautók.

Az elnök mindenre ügyel, legfő­képpen önmagára. Elnöki gárdája már-már hadosztályméretűre duzzadt. Szaddám szinte minden éjsza­ka más-más szobában alszik. A vá­roson keresztül minden alkalommal tíz teljesen egyforma Mercedesből álló konvojban halad át; csak az utolsó pillanatban dönti el, melyik­be száll be. Hűséges testőrein kívül senki sem viselhet körülötte fegy­vert. Még a minisztereknek is el kell tűrniük a testi motozást, mielőtt maga elé engedi őket. A rendőrség és a biztonsági erők létszáma meg­haladja a negyedmilliót.

Mozaikszerűen, kőről kőre áll össze a kép az iraki kormány műkö­déséről. Tudjuk például, hogy Szaddám kitűnő tanácsadókkal rendel­kezik, akikre nem is olyan régen még hallgatott is. Ma már azonban szinte kizárólag egyedül dönt. Né­hány héttel ezelőtt egy arab hetilap olyan jegyzőkönyvekhez jutott, ame­lyeket a legbelsőbb bagdadi hatalmi körből juttattak el hozzá. A jegyzőkönyvek csak megerősítették, amit már eddig is sokan sejtettek: a ve­zető emberek közül senki sem meri Szaddámot maga ellen hangolni. És ár ő újra meg újra javaslatokat követel tőlük, és azt szeretné, ha szemei és fülei lennének, minden bizonnyal tudatában van annak, hogy egyre inkább elidegenedik né­pétől. Mindamellett nem várja el komolyan, hogy ellentmondjanak neki. Kérdezés nélkül az üléseken senki nem szól hozzá. Sem a Forra­dalmi Parancsnoki Tanácsban, sem az annak alárendelt kormányban nem folyik vita. Az 1980-ban beik­tatott nemzetgyűlés, amelynek tag­jai két évvel később vérükkel vol­tak kénytelenek a hűségesküt Szaddámra letenni, semmiféle hatáskör­rel nem rendelkezik. Amit Szaddám eldönt, arra a nemzetgyűlés áldását adja.

Némi korlátozott befolyással alig néhány ember, a számtalan tiszto­gatás lojális túlélői rendelkeznek csak Irakban. Egyik sem lenne ké­pes Szaddámot hátba támadni. Sor­suk annyira összefonódik az övével, hogy ha megbukna, ők is vele buk­nának. Ezen hívei közül az egyik Izzat Ibrahim, a Parancsnoki Ta­nács helyettes elnöke, Szaddám ré­gi útitársa, akit Szaddám csak azért tartott meg, mert csekély hatalmi becsvággyal rendelkezik. Egy másik, Tarik Aziz külügyminiszter, aligha remélhet magasabb beosztást, mivel keresztény.

Aziz, akit tulajdonképpen Mihail Juhannának hívnak, vezető ideoló­gusnak számít, és hosszú időn át a párt lapjának, az Asz-Szaurának a főszerkesztője volt. Az 54 éves Aziz, aki előszeretettel szivarozik, szívé­lyes, barátságos, a világ dolgai iránt nyitott, sőt politikai téren olykor egyenesen mérsékelt ember benyo­mását kelti, ami miatt többször is az a hír járta, hogy leváltják. Nyu­gatias finomkodása azonban csak amolyan körítés. Aziz hűséges szol­gája urának, akivel a Baath Párt il­legális időszaka óta dolgozik együtt, ő Szaddám legfontosabb politikai, elsősorban külpolitikai tanácsadója. Akárcsak Szaadun Hammadi mi­niszterelnök-helyettesre, a korábbi washingtoni nagykövetre, őrá is igencsak rá van utalva Szaddám Huszein. Mindketten ismerik a Nyu­gatot. Tudják, hogyan működnek a demokráciák, és ügyesen élnek a nyugati tömegtájékoztatási eszközök adta lehetőségekkel.

A vezetők közül egyedül Szaadun Hammadiról mondják, hogy érdek­lődést tanúsít az óvatos reformok iránt, és idegenkedik a háborútól, ő azonban meglehetősen elszigetelt helyzetben van. Nem úgy Taha Jaszin Ramadan, aki 1980 óta ócska­vas-kereskedőből és bankpénztáros­ból a miniszterelnök első helyettese és a 450 ezer fős Baath-milícia ve­zetője lett. Híve a totális háborúnak, ellenez bármiféle politikai liberali­zálást és az elnök jobb kezének szá­mít. Fontos személy még rajtuk kívül Szaadun Saker, Szaddám gyermek­kori barátja, aki a biztonsági appa­rátusban tölt be fontos posztot és Húszéin Kamii, a „feljövő csillag”, Szaddám veje, aki a két kulcsmi­nisztériumot, az iparit és a hadiipa­rit irányítja. Adnan Hairallah vé­delmi miniszter, Szaddám sógora 1989-ben váratlanul, bár feltehetően nem véletlenül, balesetet szenvedett és meghalt: valószínűleg már túl hatalmasnak látszott az államfő szemében.

A hatalom egyik további eszköze Irakban a kormányzópárt, a Baath (Arab Újjászületés Pártja), amely a nemzetiszocializmus és a sztáliniz­mus egyfajta egyvelegét prédikálja. A Baath Párt azonban csak Szíriá­ban és Irakban tudta megvetni a lábát a hatvanas években. Ugyan­akkor a mindenkori vezetők szemé­lyes ellentétei még e két ország egyesítését is megakadályozták. Szaddám Huszein emberei Irakban célratörő módon fegyelmezett és szigorúan hierarchikus felépítésű tömegpártot csináltak a Baath Pártból. Majdnem minden harma­dik felnőtt iraki párttag; a tagto­borzás során elsősorban a pedagó­gusokra, a katonatisztekre, a hiva­talnokokra, az egyetemi hallgatókra és a vállalatvezetőkre fejtenek ki nyomást. A párt valóságos állam az államban, a közélet valamennyi te­rületét uralja, és az ellenőrzés sűrű hálójával borította be az országot. A Baath milíciája majdnem akkora már, mint a néphadsereg. A titkosrendőrség, a Muhabarat. a besúgók és a feljelentők országává teszi Irakot, ahol ma már senki sem beszél nyíltan, még baráti és családi kör­ben sem. A feljelentés elmulasztása büntetendő cselekmény.

Szaddám Huszein már régóta csak eszköznek tekinti a Baath Pártot és annak céljait: eszköznek, amellyel saját hatalmát teremti meg és teszi még teljesebbé.

Szaddám a Baath ideológiájában egykor központi szerepet betöltő szocializmus gondolatát is feladta. Mégis, az iraki terrorrendszer bru­tális realitása ellenére, sok arab számára, méghozzá épp a szegényebb országok tömegei számára a baathisták egységálma eleven ma­radt. Bálványuk Szaddám Huszein, aki még a hatalmas Amerikával is dacolni mer.

Ám miként a legutóbbi kairói arab csúcs is megmutatta, Szaddám egyelőre minden más, csak nem az, aki az egységet megteremti. Inkább megosztja az arab világot. Saját nemzetét, amely tulajdonképpen nem is nemzet és létrejöttekor „Churchill őrült ötletének” nevez­ték, nyers erőszakkal tartja össze. Az együvé tartozás hiányzó érzésé­nek felkeltése végett történelmi re­miniszcenciákhoz folyamodik: Nabukodonozor király korához, vagy Bagdad nyolcadik és kilencedik szá­zadi aranykorához, amikor Harun al-Rasid kalifa uralkodott, vagy a 300 évvel későbbi korhoz, amikor Szaladin szultán elűzte a keresztese­ket Jeruzsálemből.

„Öt-hatezer év múlva a gyerme­kek büszkeséggel telve hallanak majd annak a kornak a rendkívüli dicsőségéről, nagy győzelmeiről és tüneményes jólétéről, amelyet Szad­dám Huszein vezér korszakának neveznek” – olvashatjuk a tájékoz­tatási minisztérium egyik hivatalos brosúrájában. Huszein eddig csak egyet ért el: azt, hogy egy hatalmas nemzetközi koalíció minden erejé­vel igyekszik meg nem történtté tenni ezt a sötét lidércnyomást.

(Részletek a Die Zeit 1990. 36. számá­ban megjelent cikkből.)