Refuznyikok

Nemrég láthattuk a televízióban azt a filmet, amely egy hőslelkű orosz zsidó asszony kálváriájáról, valóságos pokoljárásáról szólt, a brezsnyevi Szovjetunióban.

Az oroszországi zsidók már a múlt század végétől tömegesen hagyták el hazá­jukat, amelyben sanyarú sorsuk volt. Az elsődleges cél Amerika volt, de a kezdeti alija hullámok zömét is az orosz zsidó ifjúság adta. Izrael első vezetői, Ben Gurion, Golda Meir, Usziskin, de még a politikailag velük szembenálló Zsabotinszki is a cári Oroszország gettóiból szakadtak ki, de említhetnénk Bialikot a költőt, vagy Trumpeldort, a haluci ifjúság hősi halált halt szervezőjét is. A sztálini önkény nem­csak a palesztinai kivándorlást tiltotta, hanem a zsidóság beolvadását is „szorgal­mazta”, gyakran terrorisztikus eszközökkel. Hruscsov hatalomra kerüléséig gya­korlatilag nem volt számottevő kivándorlás Oroszországból Izraelbe.

Az „olvadás” meghozta a kétmilliós szovjet zsidóság népi öntudatra ébredését is. Ugrásszerűen megnőtt a kivándorlást kérelmezők száma a győzelmes hatna­pos háború után. A hivatalos szervek már nem akadályozhatták meg, legfeljebb csak gátolhatták az exodust. Módszereik változatosak és leleményesek voltak. Nem kaptak kivándorlási engedélyt az „államtitkok tudói”, s mint Ida Nudel esetében a filmen láthattuk, a titok mibenlétét ők határozták meg. Előszeretettel vá­lasztották szét a családokat. Ha a szülő megkapta az engedélyt, akkor a gyerek nem, és fordítva. Szétszakították a testvéreket, mint a Nudel nővéreket. Elváltak, volt házastársak, eltartandó családtagok írásbeli hozzájárulása kellett a távozás­hoz. A volt férj például megakadályozhatta az ex-feleség kivándorlását.

A kérelem benyújtásával egy időben, a kivándorolni akarót szinte automatiku­san megfosztották állásától, néha lakásától is. Mindezt az érdemi válasz előtt! Ter­mészetesen a szörnyű helyzetbe került „refuznyikok” – így nevezték a visszauta­sított kérelmezőket – nem hagytak fel kivándorlási szándékukkal. Újra és újra kö­vetelték a különböző szovjet hivatalos szervektől a kiutazás lehetőségét. Hivatkoz­tak az 1975-ös helsinki konferencia záróokmányára, amit a Szovjetunió is aláírt, me­gerősítve az emberi jogok szerződésének 1948-as nemzetközi deklarációját: „Min­den embernek jogában áll bármely országot elhagynia, beleértve a sajátját is.” (13. paragra­fus 2.) Tiltakozásaik gyakran összefonódtak a másként gondolkodók megmozdulá­saival. Bár az említett záróokmány külön kiemeli a szétszakított családok gyors új­raegyesítésnek kívánalmát, a Szovjetunióban még Gorbacsov uralmának első évé­ben, 1985-ben is visszautasították több száz zsidó család kérelmét az Izraelben élő közeli rokonokhoz való csatlakozásra. Több mint száz zsidót állítottak bíróság elé az 1969 és 1985 közötti másfél évtizedben, mert ragaszkodtak Izraelbe való kivándorlásuk engedélyezéséhez. Sokan börtön­be, vagy munkatáborba kerültek. Itt egya­ránt szenvedtek az őrök durvaságától és a közönséges bűnözők antiszemitizmusától.

Őket nevezték „Cion rabjainak”. 1979-ig me­gengedték, hogy büntetésük letöltése után Izraelbe távozzanak, de a „pangás éveiben”, 1979 és 1985 között a kiszabadult rabok nem hagyhatták el a Szovjetuniót.

Pedig a nemzetközi közvélemény so­rozatosan megmozdult az érdekükben. Ida Nudelt, az említett film hősét 1984-ben még Jane Fonda, az amerikai filmsztár és neves közéleti személyiség is megláto­gatta. Sokuk nevét szárnyára kapta a vi­lághír. Anatolij Scsaranszkij, Joszef Begun, Lev Sefer, Iszak Skolnyik és mások sorsa is­mertté vált Nyugaton.

Amerika és Nyugat-Európa nagyváro­saiban egymást követték a tüntetések. „Bocsásd el népemet” idézték a Bibliából a fáraóhoz intézett szózatot. Benjamin Bogomolnij a „legtürelmesebb refuznyik”, aki 1966-ban adta be első kivándorlási kérelmét, bekerült a Guiness-féle Rekordok 1985-ös kötetébe.

A szovjet zsidók elszántsága, a keleti tömb szétesése és a Nyugat fellépése, ha las­san is, de meghozta gyümölcsét. Cion rabjai – köztük Ida Nudel és Scsaranszkij – ma Izraelben élnek, sok százezer oroszországi testvérükkel együtt, szabadon.

Róbert Péter