Reformzsidók Ukrajnában: – Későn futottak?

Reformzsidók Ukrajnában

Későn futottak?

A Szovjetunióhoz tartozó Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban gyakorlatilag nem létezett zsidó vallási élet. Egyetlen rabbi sem működött az országban. A gorbacsovi olvadás kezdete után jelent meg az első (amerikai) rabbi, majd a rákövetkező években még több mint ötven.

A 600 ezer fősre becsült ukrajnai zsidó­ság köréből évente még mindig mintegy húszezer fő alijázik, és több ezren ván­dorolnak Amerikába vagy Németország­ba, de az már látható, hogy a közösség egyhamar nem fog elfogyni, mint azt gondolták a nyolcvanas évek végén, ki­lencvenes évek elején, amikor megnyíl­tak a kivándorlás kapui.

Talán erre a bizonyosságra várt a prog­resszív (nálunk ismertebb szóval: re­form-) zsidóság mozgalma, mert az első reformrabbi csak 1999-ben kezdte meg működését Kijevben, az ország főváro­sában. Alex Duhovnij helybéli születé­sű fiatalember a reformzsidóság európai fellegvárában, a londoni Leo Baeck College-ban végezte tanulmányait.

Az ukrajnai reformzsidóság mintegy 15 ezer híve nemcsak rabbiban szenved hiányt, hanem infrastruktúrában és elis­mertségben is: nyugati hitsorsosaik a kö­zelmúltig nemigen támogatták őket, mi­közben az ultraortodoxia – elsősorban amerikai pénzen – komoly infrastruktúrát épített ki az országban. Az ortodoxián belül is a Chabad Lubavics mozgalom dominál, ők vannak többségben a 198 tagszervezetből álló Ukrajnai Zsidó Kö­zösségek Szövetségében, az ország hatvan rabbijából 54 a Chabad színeiben működik, amelynek ukrajnai részlege az elmúlt esztendőben 27 millió dolláros költségvetéssel dolgozott. Egyedül ez év januárjában három elemi iskolát és egy árvaházat nyitott az országban a Chabad.

A nyugati életszínvonalhoz és kénye­lemhez szokott, konszolidált reformzsi­dóság az ukrajnai (és orosz) zsidó lelke­kért folytatott versenyfutásban alaposan lemaradt a messiási hevületű Chabad mozgalommal szemben. Míg előbbiek akkor mennek egy közösséghez, ha hív­ják őket, és nehezen nélkülözik a nyuga­ti színvonalú fizetést és lakást, a Chabad elszánt fiataljai hívás nélkül is villám­gyorsan a helyszínen teremnek, nem kí­vánnak előre pénzt, paripát, fegyvert, hanem mindezt előteremtik maguk. Nem véletlen, hogy világszerte sok száz kis zsidó közösségnek, amely nem tud­na saját lelkipásztort eltartani, lubavicsi rabbi a vallási vezetője.

Amennyire lelkesíti azonban az orto­dox vallásosság a fiatal sliach-okat (kül­dötteket) a vallásos élet megteremtésé­ben, zsinagóga, óvoda, iskola, tanház megépítésében, olyannyira akadálya is lehet ez a helyiekkel való jó kapcsola­toknak. A posztszovjet zsidóság, hetvenévi, államilag elrendelt ateizmus után roppant távol áll attól az ortodox életfor­mától, amelyet három nemzedékkel ko­rábban ősei gyakoroltak. Igen nagy há­nyaduk vegyes házasságban él, vagy ma­ga is ilyen házasságból származik, és sé­relmezik, hogy emiatt ők vagy gyerekeik nem lehetnek a közösség teljes jogú tag­jai. A szovjet hagyományoknak megfe­lelően zsidó azonosságtudatuk inkább etnikai jellegű, szekuláris. így amennyire örömmel veszik, hogy a Chabad-küldött kiépíti a zsidó intézményeket, olyannyi­ra zavarja őket annak – szemükben me­rev, dogmatikus – vallásossága.

Egyebek közt az ortodoxia ilyen fajta gondjaiba veti reményét az amerikai re­formrabbik azon 25 tagú delegációja, amely ez év márciusában járt tényfeltáró körúton Ukrajnában. Mozgalmuk, a World Union of Progressive Judaism (WUPJ), amely az Egyesült Államokban létszámát tekintve a legnagyobb zsidó irányzat, az ex-szovjet államokban 40 közösséggel és három rabbival rendel­kezik. Fenntartásukra évi egymillió dol­lárt költenek. Ez, egyelőre töredéke a Chabad által mozgatott pénz- és ember­tömegnek. A progresszív mozgalom azonban most igyekszik ledolgozni a hátrányt. Reményüket mindenekelőtt abba vetik, hogy a modem világra való nyitottságuk, toleranciájuk hosszú távon vonzóbb lesz a Chabad messianisztikus dogmatizmusánál.

Mihail Frenkel, a kijevi Ejnhejt című szekuláris zsidó lap szerkesztője szim­patizál a reform irányzattal, de kétkedve nézi próbálkozásaikat. „Elszalasztottak a lehetőséget” – véli a jó pár év késéssel megjelent reformrabbikról. „És most is elszalasztják – folytatja. – óriási le­hetőségeik volnának, de nem túl akt­ívak.” A szekuláris ukrajnai zsidókhoz nyilván közelebb állna a vegyes házaso­kat is befogadó reformirányzat, mint az ilyeneket magából kivető ortodoxia, ezt viszont ellensúlyozza az utóbbiak hallat­lan dinamizmusa, amellyel a megállapo­dott nyugati reformzsidó közösségek küldöttei nem tudnak lépést tartani.

A versenyben egyelőre harmadik a konzervatív mozgalom, amelynek első közössége most alakul Ungváron. Rabbi­juk még nincs, pedig ez fontos lenne más közösségek alakításához is. Most keresik az első vállalkozót. A mozgalom eredmé­nyesebb az iskolaalapítás terén: öt vasár­napi iskolájuk mellett már egy elemi isko­lájuk is működik Csemovciban.

A különböző irányzatok viszonyára a ri­valizálás jellemző. A hajdani nagyhírű kö­zösséggel rendelkező, de ma alig négy­száz zsidónak otthont adó Ungváron már működik egy Chabad zsinagóga. Ezzel konkurál a nemrég alapított konzervatív beállítottságú közösségi ház, amelynek vezetője úgy véli, az általa prezentált zsi­dóságkép vonzóbb lesz az ortodoxiánál. Vasárnapi iskolájukba jelenleg harminc család negyvenöt gyereke jár.

Máshol a viszony még feszültebb. Lviv (korábban Lvov, 1918 előtt Lemberg) városában úgy indult a reform mozga­lom, hogy Mihail Goldmann helyi üzlet­ember hátat fordított az ortodox közös­ségnek, mert nem vették be az óvodába nem zsidó feleségétől való gyerekeit, közösségépítő szándéka – melyet Du­hovnij rabbi is támogatott Kijevből – azonban váratlan akadályba ütközött. Goldmann szerint „mikor a helyi rabbi megtudta, hogy progresszív közösséget akarok alapítani, halálos fenyegetéseket kaptam.” Az ügybe bekapcsolódott Jakov Bleich, Kijev és Ukrajna főrabbija is. A karlini haszidok irányzatához tarto­zó, Brooklynból származó Bleich, aki még a szovjet korszakban érkezett ide, és mint az ország első rabbija Kapta a főrabbi címet, ez ügyben személyesen utazott Lvovba. Sok egyéb között azzal az érvvel próbálta Goldmannt szándéká­tól eltéríteni, hogy egyes amerikai re­formzsidók megtűrik a homoszexuáli­sok házasságát. Goldmannt ez nem ha­totta meg és tovább folytatta erőfeszíté­seit, ám bejegyzési kérelmét rejtélyes módon újra meg újra elutasították. Hatá­rozott véleménye szerint mindez annak következménye, hogy Bleich és a helyi (szintén karlini haszid) rabbi igyekeznek betartani neki.

A haszid főrabbi tagadja ezeket a vá­dakat, de nem rejti véka alá a reformzsi­dók iránti megvetését, akik szerinte in­kább csak papíron léteznek. Ezen opti­kai csalódás egyik oka talán az, hogy a progresszív közösségeknek nincsenek saját épületei. Mivel a vásárlás nem jö­het szóba, a korábbi közösségi épületek visszaigénylése lenne az egyetlen meg­oldás, ezt azonban már megtették a ko­rábbam érkezett haszid rabbik. Így a negyven progresszív közösségből mind­össze öt imádkozik a saját házában, a többiek kénytelenek helyiséget bérelni, ami el is viszi a kijevi progresszív köz­pont által kiutalt (amerikai eredetű) évi ezerdolláros támogatás nagy részét.