Realizmus beszélt nyelv nélkül

A 18. századi héber felvilágoso­dás – a Haszkala – megterem­tette az alapokat Mendele és a későbbiekben Gnessin, Berdisevszki és más kortársaik számára ah­hoz, hogy Közép- és Kelet-Európában eredeti európai héber irodalom meg­születhessen. (A héber irodalmi újjászü­letés szorgalmazói hasonló indítékok­kal közeledtek a költészethez és az el­beszélő prózához is, de a regény volt az a műfaj, ahol valóban megméretett ez a rendhagyó vállalkozás. Ebben a műfaj­ban nemcsak a szóhasználatnak, a tör­ténésnek van szerepe, hanem egy olyan létező világ megteremtése a cél héber nyelven, amelyik képes meghatározni a szereplők gondolkozásmódját, beszé­düket, megjelenésüket – gesztusaikat és ruházatu­kat, és egész környezetü­ket.) A modern héber regé­nyirodalom létrehozásá­nak alapja kettős volt – egy részről a zsidó kulturális identitást védte, fenntart­va a nyelvet és a vele együtt élő 3000 éves irodalmi hagyo­mányt, másrészt ismerős lévén az euró­pai kozmopolita kultúrában a 18. szá­zad óta uralkodó irodalmi életkép, a re­gény műfajának birtokbavételét tűzte ki célul. Annak a hagyományos zsidó mili­őből kiszakadt maroknyi értelmiségi­nek, akik megteremtették a héber regé­nyirodaimat, ez belépőül szolgált az eu­rópai kultúra többnyelvű nagy szalonjá­ba, mondván: egyenlőként ide tarto­zunk, és büszkén vállaljuk eredeti kül­detésünket.

Ezen irodalmi vonulat létéhez szüksé­ges, de nem feltétlen körülmény volt, hogy a hébert a zsidóság élő nyelvének tekintsék – még akkor is, ha ez valójá­ban nem volt így. Szükség volt azonban egy olyan kulturális miliőre, ahol tolerál­ták egy nem a nemzeti többség nyelvét használó kisebbségi irodalmi mozgalom létét. A középkori Spanyolországban részben az tette lehetővé a zsidó iroda­lom hihetetlen virágzását, hogy ott ak­kortájt a zsidók előtt az arabok álltak példaként, akik rendelkeztek egy be­szélt arab nyelvvel, de emellett a Korán klasszikus arab nyelvén írtak. Ez a zsidó­kat arra ösztönözte, hogy velük verseny­re kelve, őket utánozva a Biblia héber nyelvét használják. Valószínűnek lát­szik, hogy az ibériai héber újjászületésnek Itáliába való átmentését az ottani – a spanyolországihoz nagyjából hasonló – nyelvi feltételek tették lehetővé. Itáliá­ban ez időben helyi dialektusok uralkod­tak, melyek sok esetben nem is voltak egymás számára kölcsönösen érthetők. Dante kanonizálta a toszkán dialektust irodalmi nyelvként, ami így – legalábbis más területek nézőpontjából – egy mes­terséges nyelv volt.

Oroszország, Monarchia, Szovjetunió

Bár a modern héber irodalom szellemi alapjai a 18. századi Poroszországból származnak, virágzása mégis a soknem­zetiségű és többnyelvű Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában in­dult meg. Mindazokban a kisvárosok­ban, ahol a héber írók születtek, mind pedig azokban a városi központokban, ahová útjuk vezetett, nem volt szokatlan a fülnek, ha a különböző nemzeti-etni­kai csoportok két vagy három, esetleg négy nyelven beszéltek körülöttük (ez lehetett akár orosz, lengyel, ukrán, né­met, rutén és természetesen jiddis). Ilyen háttérrel nem tűnt bizarrnak az az ötlet, hogy olyan műveket Írjanak, ahol a szereplők héberül beszélnek és gon­dolkoznak Odessza, Vilna, Varsó vagy éppen Bécs parkjaiban, kávéházaiban és könyvtáraiban. Századunk elején és főképp a két világháború között nyugat­ra emigrált héber nyelvű írók ezt a jelenséget szertevitték a világba: Berlinbe, Párizsba, Londonba és New Yorkba. Azok, akiknek még alkalmuk volt New Yorkban az 50es években találkozni ezekkel az emigráns hebraistákkal, ta­núsíthatják, hogy a többnyelvű közeg­ből kikerülve ők arra lettek ítélve, hogy zengzetes kadenciáikat visszhangtalanul nyelje el egy történelmi vákuum ál­tal teremtett irodalmi fekete lyuk. Egy olyan szükségszerűen egynyelvű ország­ban, ami megnyitotta kapuit a tehetsé­gek előtt, a fiatalabb generáció irodalmi érzékkel megáldott tagjai – érthetően – a többségi uralkodó nyelv által kínált lehe­tőségeket használták ki – ez igen jól látható az USA-ba emigrált kelet-európai zsidók gyermekei esetében. Az idősebb hebraisták pedig magukra maradtak azt az irodalmi stafétabotot szorongatva, amit senki sem vett át tőlük. (…)

A héber irodalom európai kulturális bázisa 1914-18-ban és az azt követő években elvesztette alapjait. A háború után darabjaira hullott Osztrák-Magyar Monarchiát majdnem egynyelvű nemze­ti államok váltották fel, melyek nem tud­tak a héber irodalom virágzására alkal­mas körülményeket teremteni. A cári re­zsimet megdöntő szovjet forradalom kondította meg a vészharangot a héber irodalom fölött annak legnagyobb euró­pai központjában. Néhány évvel a szov­jet forradalom után, talán még volt vala­milyen halvány remény arra, hogy a bol­sevik uralom a héber nyelvet majd párt­fogásába veszi azon nyelvi-etnikai ha­gyományok részeként, melyek tovább­fejlődhettek a szovjet védőernyő alatt. Az 1917-ben alapított első héber nyelvű színház a Habima Sztálin jóváhagyásá­val egészen az 1920-as évek közepéig működhetett. Héber nyelvű kiadványok jelentek meg olyan versekkel és törté­netekkel, amik nagy odaadással dicsőí­tették a forradalmat „az emberiségre vá­ró szabadság korának hajnalán”. Azon­ban hamarosan a hébert klerikális, el­lenforradalmi nyelvnek kiáltották ki: a héber nyelvű kiadványokat és a héber nyelven történő oktatást betiltották. (…)

Az előfutár

A héber irodalom egyik legizgalmasabb és példa értékű személyisége volt a köl­tő és regényíró David Fogel. Délnyugat Ukrajnában egy kisvárosban, Podolinában született 1891-ben pontosan egy generációval követve Gnessint és kor­társaként Agnonnak*, aki 1888-ban szü­letett. 19 éves korában útnak indult, még nem sejtvén, hogy ez a szakadat­lan vándorlás életformájává válik majd. Röviden Vilnában időzött, majd Odessza és Lemburg következett, 1912 elején Bécsben élt – mintha csak egymás után a legfontosabb európai héber irodalmi központokba tenne zarándokutat. 1923-ban Sötétedés előtt címmel adta ki komor és újszerű költe­ményeit, amiket általában értetlenség és rosszindulatú kritikák fogadtak. 1929 végén Palesztinába utazott, hogy ott megtelepedjen. Azonban a minden ízében européer Fogel idegenként szemlélte a közel-keleti cionista valósá­got. 1931-ben visszaköltözött Párizsba, ahol megházasodott és egy lánya szüle­tett. Az 1920-as évektől regényírással foglalkozott, megszületett a Szanatóri­um című mű, majd egy palesztinai kia­dóvállalatnál jelent meg a pszichológi­ai aberráció izgalmas témájával a Háza­sélet című regénye, ezt pedig 1932-ben a Szemben a tengerrel című műve követte. 1944 februárjában Németország­ba „transzportálták” – minden bi­zonnyal a halál birodalmába.

A „legjobb” dolog ami az ember mondhat e melankolikus történet halla­tán, hogy legalább van egy posztumusz happy endje. Egészen a ’60-as évekig Fogelt a héber irodalom kevésbé jelen­tős alakjai között tartották számon. 1966-ban Dan Pagis – a prominens izra­eli költő – sajtó alá rendezte és előszó­val látta el David Fogel összes költemé­nyének kiadását. A fiatalabb héber kriti­kusok és költők immár úgy tekintettek Fogelre, mint az 1948 utáni héber poé­tika modernség előfutárára – írásművészetének disszonanciája, imaginárius és expresszionisztikus kifejezésmód­ja alapján. Az eredetileg folytatásokban közölt Szemben a tengerrel című regényt a jó nevű Si­mon Keriah kiadóvállalat fedezte fel és jelentette meg újra egy elegáns kis kötetben. 1987-ben ugya­nennél a kiadónál jelent meg jelentős változtatá­sokkal a Házasélet című regény. Az újabb szövegkiadást az az eredeti kézirat tette lehetővé, amit Fogel letartóztatása előtt párizsi kertjében ásott el, és amelyet végül Izraelbe szállí­tottak.

A Szemben a tengerrel találó epilógus­ként ál) az európai héber próza kialaku­lásának története előtt. Mint azt már em­lítettem, a mű 1932-ben született – pil­lanatokkal azt megelőzve, hogy az apokalipszis függönye leereszkedett Euró pára. A regény témája és helyszínei jel­lemzően európaiak. Adolph Barth a Pá­rizsban dolgozó bécsi származású mér­nök – szintén bécsi bájos kedvesével, Ginával – szabadságát a francia Riviérán egy Nizza közeli kis üdülővárosban tölti. A perzselő napfényben, a fürdőruhák félmeztelenségében szerelmi kapcsola­tok szövődnek.

A Szemben a tengerrel témája igen jellemző a két háború közti időszak re­gényirodalmára. A vakáció színhelye te­szi lehetővé, hogy a szerző Európa kü­lönböző térségeiből származó szereplő­ket vonultasson fel, és a héber nyelv el­lenére egyetlen utalást sem találunk bárhol is arra, hogy valamelyik szereplő zsidó lenne. A héber irodalom azon ágá­val ellentétben, mely állandóan a zsidó nemzeti és történelmi hagyományok kérdésével foglalkozik, e regényben olyan egyetemes fonnák jelennek meg, mint az érzékiség és a civilizáció. Az észak-európai nőnek a mindent felfor­gató érzékiséggel telített, sötét bőrű, déli munkás iránt érzett vonzalma az angol irodalomban jártas olvasók szá­mára pl. D. H. Lawrence munkáiból is­mert. Az őserejű tenger mellett eltöltött szabadság alkalom arra, hogy az illem és a társadalom által diktált szokások és korlátok feloldódjanak, és a sötét, ér­zéki vágyak elszabaduljanak: a regény­ben utalás történik szadista erőszakra a szexuális kapcsolatokban, a vakáció­zok éjszakai életét az orgiába torkoló meztelen táncolás teszi teljessé és Nizi egy vitába keveredve valakit megkésel. Mindezek a jelenetek emlékeztetnek a Thomas Mann-, és a 30-as években írott Nabokov-novellákra és a korszak más műveire. Nem vagyok biztos abban, hogy eleget tudunk-e Fogd olvasmánya­iról ahhoz, hogy ezeket a hatásokat fel­tételezhessük, mégis, szembeötlő von­zódása mind témában, mind pedig a té­ma hangvételében a 20. század regényirodalmának fentebb említett vonulatá­val mutat rokonságot.

A mi központi kérdésünk az, hogy mi­lyen fokon tudja közvetíteni és átadni ezeket a témákat és a hangvételt Fogel egy olyan nyelven, ami Mann német, Lawrence angol és Nabokov orosz nyel­vével szemben nem volt beszélt nyelv – legalábbis Fogel számára nem volt az, még akkor sem, ha 1932-ben Palesztiná­ban ez már a mindennapok nyelvévé lé­pett elő. Kétségtelen, hogy olvasmányai­ban találkozott a palesztinai nyelvújító mozgalmak friss szókincsével és felfedezéseivel, és minden bizonnyal fenn tudott tartani egy társalgást héberül an­nak ellenére, hogy csak rövid időt töltött Palesztinában. Mindezek ellenére, szá­mára a hébert írott források közvetítet­ték, és érezhető, hogy azt az irodalmi nyelvet beszélt formák nem egészítették ki, és nem voltak rá hatással. Ezt a meg­látást Fogel dagályos, mesterséges pár beszédei igazolják, melyeket klasszikus szövegekből vett kifejezésekkel vegyit, és ezek – mi tagadás – kevés rokonságot mutatnak az 1932-ben Palesztinában beszélt héber nyelvvel.

Látva a párbeszédek elkerülhetetlenül régies formáját, meglepő, hogy Fogel le­írásai mégis mennyire frissek, pontosak és simulékonyak. Természetesen itt-ott néha furcsa elnevezésekkel illet olyan öltözeteket vagy tárgyakat, amelyeknek elnevezése még nem vált részévé a modern héber szókincsnek. Ez olyan érzés, mintha E. M. Forster vagy Katherine Mansfield írásaiban helyenként közép­kori angol szavakat lopnánk be. De ezek csupán a szöveg apró zökkenései. Mind­ezek ellenére Fogel műve sokkal fo­lyékonyabb és meglepően természete­sebb, mint az első – már héber anyanyel­vű írónemzedék 1948 után Izraelben született regényei. Az európai héber irodalom érettségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Fogel művészi eredményeit az anyanyelvű regényírók­nak csupán második, harmadik nemze­déke múlta felül. (…)

Abszurd vállalkozás

Félrevezető lehet azt gondolni, hogy Fogel példája egy kulturális jelenség egyet­len és kivételes megnyilvánulása, egy folyamaté, aminek végére pontot tettek a történelem rákövetkező eseményei. A nemzeti földön a zsidó lét egészéhez hasonlóan a héber irodalom helyzete is gyorsan normalizálódott, már Fogel éle­tében. Az 1940-es években színre lépő első – a hébert anyanyelvének tudható – palesztinai írónemzedék stilisztikai ta­pogatózásai és prózájuk mesterkéltsége azt sugallja, hogy a beszélt nyelvből egy irodalmi nyelvi forma megteremtése nem zökkenőmentes, „természetes” fo­lyamat, és a héber esetében, történelmi okok miatt e folyamat talán még bonyo­lultabb volt, más nyelveknél. Minden­esetre tanulságos, hogy a 70-es, 80-as évek prózája sokkal közelebb áll Fogel írásmódjához, mint az őt közvetlenül követő 1948-as írónemzedéké.

Kétségtelen, hogy a héber nyelvű eu­rópai regényirodalom kialakítására tett kísérletek tejesen rendhagyónak te­kinthetők, hiszen nélkülözték mind a nemzeti alapokat, mind pedig a beszélt nyelvi rendszert. E jelenség egyrészt bi­zonyítja a kifejezésmódok nyelvben rej­lő tartalékainak létét, másrészt a nyelv rejtélyes hatalmát, amivel – vallástól és politikai nacionalizmusoktól függetle­nül – meghatározza a mentális identi­tást. Az arámi, görög és latin nyelv nyo­mása és a megváltozott társadalmi és politikai körülmények mellett, talán a héber nyelvhez fűződő újszerű gondolkodásmód tette lehetővé azt, hogy kéte­zer évvel ezelőtt a rabbik a bibliai nyelv­hez való viszonyukat megváltoztassák. Bár eltérő irányokkal – az arab nyelv és irodalom, illetve a görög filozófia hatá­sára – ezer évvel később ugyanezen a folyamatokon mentek keresztül a zsidó filozófusok és héber fordítók. Ezek a korai történeti változások persze akkor következtek be, mikor a zsidók túlnyo­mó része a többségi társadalmaktól elhatárolódva, egységes kulturális közeg­ben élt – e tekintetben a modernségbe való átmenet során az elválasztó ten­denciák sokkal erőteljesebben érvénye­sültek. Természetesen a zsidóság nem­csak ezen – a héber nyelv által kijelölt – úton indulhatott el a modernség irányá­ba. Sokan egyszerűen megszabadítot­ták magukat az összes zsidó köteléktől és hagyománytól – legyen az nyelv, vagy bármi más. Mások a jiddist választották a modern identitás nyelvi eszközeként. Azonban egyedül a héber nyelv biztosí­totta azt, hogy egy háromezer éves nemzeti és irodalmi tapasztalat folyto­nossága fennmaradjon. A héber nyelvet a valóság ábrázolására használni egy olyan közegben, ahol egy szó sem hang­zott el ezen a nyelven, abszurd vállalko­zás volt – de talán bármilyen nyelv iro­dalmi használata során, legyen bármilyen tökéletes is a mimézis, ugyanez történik. (…)

Bár megőrizve a nyelv sok ősi rezo­nanciáját, Fogel, Gnessin, Berdisevszki, Brenner és Mendele ** tették héberül el­képzelhetővé a világot, s ez bármely modern zsidó teológiai vagy filozófiai áram­ latnál radikálisan újszerűbb volt. Ők tet­ték lehetővé, hogy férfiakat és nőket, szellemet és anyagot, individuumot és társadalmat, a pillanatot és az emléket s minden egyebet héberül érzékeljünk. Más regényírókhoz hasonlóan ők sem adtak választ egzisztenciális kérdések­re, de a képzelet és a nyelv eszközeivel végiggondolták a problémákat, amik így teljes mélységükben tárulhattak fel. Bár a héber áramlatot sohasem képviselte egy harcos elit rétegnél szélesebb kör, mégis a modernség mélységeibe való elmerülés a múlttal való kapcsolat megőr­zésével egy időben olyan eredményeket hozott, amiért még a mai generáció is adósa e kis írói körnek.

1 In: Robert Alter: The Invention of Hebrew Prose: Modern Fiction and the Language of Realism, University of Washington Press 1988. 71-95.1.

* Agnon magyarul megjelent kötetei: Orosz­ zsidó novellák (Nagyvárad, 1918), És a meggörbedt kiegyenesedik (Kolozsvár, 1922), Ten­gerek szívében (Budapest, 1941).

** Mendele, Gnessin, Berdisevszki: mindhárman jiddis és héber nyelvű írók voltak, akiket ma már a nyelv klasszikusaiként tartanak számon. Mendelét – a három említett író közül a legidőseb­bet (1835-1917) – már életében is zsidó Balzacként emlegették írásai realista-szatirikus hang­vétele miatt. Magyarul megjelent munkája: A Sánta Fiske (Jólesz László fordítása, Bp., 1981).